Az ősök vére - Első fejezet

Első fejezet- Az ősi vér nem nyughat:

- És most jön az a rész, mikor a gigantikus krokodil leharapja a csónak, felét mormogtam.
Barb nevetett.
A Szent Anna tó vize tiszta volt és sima. Utoljára Szlovéniában láttam ilyen tiszta vizet.
Csónakunk falát lágyan simogatták a hullámok, amiket csak az evezők kavartak az egyébként ránctalan felületre. Belelógattam a kezem a langyos vízbe és elgondolkozva bámultam a szürke felhőket, amik észak felől közeledtek.
A legenda szerint miután a gonosz testvérek elpusztultak, a lányok hazamentek, egyedül Anna maradt itt, ebben a virágzó völgyben, ahol kápolnát építetett.
A történet olyan gyönyörűen írja le ezt a helyet, az ember szíve belefájdul, hogy nem lehet ott.
És most itt vagyunk.

A többiekkel ellentétben én nem éreztem csalódást. Bár nyár volt, a völgy az elmúlás illatát őrizte, a színek szürkére váltottak, az idő búsra. Nekem tetszett. Pont így képzeltem el. A völgy megsiratja Annát és a székelyeket.
Miért viruljon gyászidőben?
Körülnézve megállapítottam, hogy, csak ami kicsiny csoportunkat nem törte le a hely szomorkás hangulata.
A 32 fős osztály hat személyes csónakokban utazott, amiket helybéliek kormányoztak.
Az utolsó csónakba csak négyen ültek. Lektro, akivel senki nem tudott kijönni erőszakos természete miatt és Rudi, akivel senki nem akart kijönni két tanárral körítve.
Az egyikük rajztanárunk, másik, pedig osztályfőnökünk egyben magyartanárunk, a különösen fiatal és különösen visszataszító Lorenzo Medici, a Magnifico.
Ezzel a gúnynevet ő megtisztelőnek érezte, hisz Firenze vezető családjának eme jeles tagja igencsak szerette a szépet és nagyon intelligens volt.
Na meg iszonyatosan csúf is.

Ez volt a kitaszítottak csoportja, ahogy Barb találóan nevezte.
Tulajdonképpen a rajztanárral semmi bajunk nem volt. De hát tanár volt, a felettesünk, s büszke vérünk senkit nem tűrt irányítónak.
Az időnk letelt. Kikászálódtunk a csónakokból és hazaindultunk.
A baráti körünk a többiektől kissé lemaradva kaptatott fel a lejtőn.
A sort a Magnifico zárta.
Barb a fülemhez hajolt, s úgy súgta: Nézd! Valami nem stimmel Lorenzoval. Állandóan téged bámul.
Ezt már én is észrevettem. Egy ideje több figyelmet szán rám.
- Rá se ránts! Majd abbahagyja. Lehet, megtetszettél neki- kacsintott rám.
Ruta hátrasietett a tanárhoz és a tőle telhető leghalkabb hangon (egy száz méterre álló román csoport megfordult a hangjára) közölte, hogy:
- Hilde tanárnő szólt, hogy a buszvezető leitta magát.
- Semmi gond, majd én átveszem a vezetést.
- Az rendben van. De előbb keressük meg a buszt.
- A buszt? Miért keresnénk meg? Hisz a helyén van!
- Nem tanár úr pont ezt magyarázom. A sofőrünk leitta magát.
- És mi van a busszal?!
- Hát az gondolom nála van.
- És ő hol van?
- Gondolom valamelyik kocsmában.
- Buszostul?!
- Úgy néz ki.
- …
- Hilde tanárnő csak tudja, mivel a sofőr a volt férje. Ismeri eléggé a természetét. Sajnos a tartózkodási helyét nem.
- És mit javasolt a tanárnő, mit csináljunk?
- Hát először is imádkozzunk, hogy a sofőrünk előkerüljön, másodszor pedig keressünk valami ideiglenes szállást.
- És harmadszor? Az ima nem elég, még akkor se, ha mi egy katolikus iskola vagyunk.
- Nincs harmadszor. Nincs elég térerőnk, mobilról nem lehet telefonálni, majd a szállásunkról kell hívni a rendőrséget.
- Milyen mobil?! Ha jól emlékszem nem engedélyeztük.
- Hááát… Nem is a miénk, hanem a tanárnőé.
- Tudtommal neki nincs telefonja. Csak vezetékes.
- Most már van.

- Tényleg? Honnan?
- Odaadtam neki az enyémet.
- Inkább hagyjuk. Épp idegekkel akarok távozni innen. Koncentráljunk lényegesebb kérdésre. Hol találunk mi szállást?
- Ez egyszerű. Zoya már járt itt és szerinte van egy faházikó az erdőben, ahol bármilyen nemzetiséget szívesen látnak kivéve a románt, tehát ott szívesen fogadnak.
- Kivéve a románt?
- Igen, a ház egy magyar pár tulajdona. Elég nagy ahhoz, hogy mindannyian- hacsak szűkösen is- egy éjszakára elférjünk.
- Szűkösen? Mit értesz ez alatt?
- Hmm… a tanár úr vidéki?
- Igen.
- Akkor már megszokhatta a tehénistállót.
- …
Milyen messze van az a ház?
- Mintegy két kilométer be az erdőbe.
A következő órák vánszorgással teltek.
Azért órák, mert az erdőben még az úgyszólván gondozott utakon is dzsungel volt. Ráadásul eleredt az eső. De nem az az idegesítő hideg szemerkélő eső, hanem a nagy cseppekben hulló mintha- dézsából- öntenék féle.
Az esőkabátok semmit sem értek, sőt csak rontottak a helyzeten. Ázottan tapadtak a bőrünkhöz és hiába mosták ki a gondos anyukák őket, az eső előhozta műanyag szagukat.
- Tönkremegy a frizurám!
- Ki nem tojja le? Az én frizurám megy tönkre!
Ázósan- fázósan botorkáltunk a szúrós növények közt.
- Nagyszerű- morogta mellettem Barb. –Hideg van, zuhog az eső, tele vagyok sebekkel és hallgathatom egy negyedrangú senki unalmas író unalmas élettörténetét.
Lorenzo, hogy könnyítsen terhünkön, egy francia író életéből mesélt részleteket. Állítólag ez majd lefoglal minket és nem is gondolunk a hidegre, sárra, szúrós kórókra és esőre.
Én szótlanul meneteltem mellette. Nem szoktam panaszkodni. Ha valami bánt azt csak Mamusnak mondom el, vagy magamban tartom.
A hajam szinte teljesen eltakarta a kilátást. Egy mező közepén haladtunk térdig érő fűben bokrokat kerülgetve.

Két oldalt az erdő húzódott magasabb talajon. Valószínűleg egy kiszáradt folyómederben járhattunk. Egy öreg tölgynek támaszkodva egy alak nézelődött. Alaposan szemügyre vett mindenkit, majd szomorú szürke szemeit rám függesztette, s le se vette rólam. Volt valami furcsa benne. No nem az, hogy az éj kellős közepén az erdőben van, épp ahol a madár se jár, csak mi bolondok, s engem néz egy mukkot se szólva, jóformán tudomást sem véve az esőről.
Neeem. Ennél sokkal jobban megdöbbentett az, hogy nem éri eső. Úgy, ahogy mondom.
A férfi teljesen száraz volt. A páncéljával együtt. Kisöpörtem a hajam a szememből, hogy jobban szemügyre vehessem.
Bár nem mozdult, mindig előttünk volt, akár egy délibáb.
Harmincas éveiben járhatott, vonásai szigorúak voltak, szája szorosan összeszorítva sok ránccal körülvéve. Ritkán mosolyoghatott. A szeme azonban szomorú volt, ez mutatta, hogy érző lényről van szó.

Testén könnyű páncélzatot viselt, ami lehetővé tette, hogy szabadon mozogjon.
Jobb kezével kardjának tokjára támaszkodott. Egyszerű hüvely volt, mégis tudtam, hogy nagyszerű pengét rejt. Egy ilyen harcosnak csak első osztályú fegyvere lehet.
Némán bámult. És… nem tartottam furcsának vagy különösnek ezt a néma pillantást. Természetesnek tűnt, ahogy a jelenléte is. Mintha mindig is ide tartozott volna. Vannak olyan pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi, hogy egyenesen halad a neki kijelölt úton. Tudtam, éreztem, hogy ennek a férfinek ma itt kellett lennie, ez a helyes és nekem nem szabad szólni róla. Ez a mi titkunk. Biztos voltam benne, hogy még később találkozunk. Barb észrevette, ahogy a harcost bámulom. –Mi van ott?
- Semmi. Csak elbambultam.
Olyan sok horrorfilmet láttam már, nem esett nehezemre kitalálni, hogy csak én látom az ismeretlent.

Nemsokára megérkeztünk a faházba. Szívesen fogadtak minket, persze nem ingyen. Bezsúfolódtunk a ház legnagyobb szobájába. Finom faillatot árasztott.
Kiderült, hogy senkinek nem kell az istállóban aludnia, mindenkinek jutott egy ágy. Mivel alaposan átáztunk, mind kaptunk egy pokrócot és egy jó meleg csésze teát.
Én egész végig abban a különös, szokatlan hangulatban voltam, ami akkor kapott el, mikor megláttam azt a fickót.
Nem. Ez az egész nem volt normális. Hirtelen izgatott lettem és őrültnek éreztem magam.
Mi ütött belém? Képzelődtem volna? Ez, a szinte nem is emberi, olyan volt, mintha a lelkem elemelkedett volna a testemtől, és isteni magasságokba szárnyalt volna, s mindenre tárgyilagosan nézhetett volna le. Nem voltak többé érzéseim, s ez hatalmassá tett. Most azonban visszatértem és az egészet képtelenségnek éreztem. Láttam? Nem? Tényleg csak délibáb volt? Megbolondultam?! Barb valószínűleg észrevette zavart tekintetemet, ezért erősen oldalba bökött.

- Mi ütött beléd? - súgta a fülembe.
Most vettem észre, hogy mindenki engem bámul.
Hangosan gondolkoztam volna? Nem. Csak a kedves vendéglátónk, Henrietta kérdezett.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik- e itt neked?
- Igen. Elnézést, csak gondolkoztam.
- Semmi baj.- mosolygott megbocsátóan. - Azt mindig szabad.
Fellélegeztem. Mindenki visszafordult a beszélgetőpartneréhez. –Te! - kocogtattam meg barátnőm vállát.
- Beszélnünk kell.
- Sejtettem.
Nem kérdeztem, honnan tudja, ismert jól. Az arcomról leolvasta, hogy fontos dologról van szó.

Elvonultunk a szobából, ami nem is volt túl feltűnő, hisz páran már az álmosságtól bedagadt szemmel, ásítozva szállingóztak szobáik felé.
Szerencsére kis csoportunknak nem kellett elválnia egymástól, s egy szobába került az egész bagázs. Mindig mi voltunk az éjjeli baglyok, utolsók, akik fennmaradtak. Persze társaságunk tagjai furcsállták a korai lefekvést, de megúsztuk kérdezősködés nélkül.
Lezuttyantunk az ágyamra és épp belekezdtem volna a történetembe, de ekkor eszembe jutott: Mit mondhatnék? Hogyan magyarázzam el azt az érzést, ami megnyugvással töltött el? Az ősi bölcsességet, mely mintha nem a személyemből, hanem az öröklődött, soha el nem vesző vérből való? Nincs szavam.
- Na! Mi az? –sürgetett Barb.
- Fiú ügy? Nem érzed magad jól?
Ebben a percben jöttem rá, hogy egy barátnő itt nem elég. Valaki hozzám hasonló kell.

- Mi baj?
- Én… nem… nem tudom- dadogtam.
- Mit nem tudsz?
- Nem tudom neked elmondani.
- Miért?! Talán én nem vagyok neked elég jó? Nem én vagyok a legjobb barátod?
- De…- dadogtam- de, te nem értenéd meg.
- Nem?! Tehát erről van szó. – mintha pofon ütötték volna. - Már nem kellek neked.

Felpattant, vörös tincsei repkedtek, s kirobogott a szobából.
Lehorgasztottam a fejem. Mindig is heves természetű, könnyen ingerelhető típus volt. Én megválogattam a szavaimat, még ha tőlem többet tűrt is el. Éreztem, hogy most igazán megbántottam. Általában nem volt haragtartó, de hirtelen dühében sok szörnyűségre volt képes. Reméltem a barátságunkba nem következik be tartós szünet.
Belémhasított élesen egy érzés. Valaki néz. Felkaptam a fejem. Rudi a maga duci valójában állt az ajtóban.
Ajkai megmozdultak, s ijesztő szavakat formáltak. Később visszaemlékezve ezt a pillanatot neveztem a Kezdetnek.
- Te is láttad Őt?