Az Esthajnal Csillag

Volt egyszer, hol nem volt, régen mesélték, hogy messze innen, nagyon távol, egymással örök harcban két nép élt. Egymást nem állhatták e bilincselt szomszédságban, a másikat éjjel-nappal ostromozták, de már maguk sem tudták, miért állnak harcban.
Kis erdő húzódott a két terület között, Kellemes, zöld, hívogató, hol patak cikázott a fák közt, s rétje volt virágozó. Itt hűs tavaszi szellőbe bús lány hangja csendült, háborúról szólt éneke, ő maga egy fa alatt ült. Föld Anyához szólt, egyre őt nézve, miért engedi a harcot, miért nem lehet béke? "De ki az?" kapta fel a lány fejét ijedve, nem messze a fák közt valaki őt figyelte. Harcos kém volt az ellenségtől, ki kilépett onnan, a lány mozdulni sem tudott a félelemtől, csak figyelte a férfit halálsápadtan.

"Ó, egy fehérnép!" kiáltotta a harcos vidáman "El is foghatnálak, hé! Miért nem futsz el onnan?"
De a lány nem felelt, csak reszketett, a férfi pedig egyre csak közeledett.
"Ne félj, no!" szólt, mikor odaért "Téged kár lenne bántanom, tested, arcod túl szép."
S már nem is tudta titkolni a hatalmas tüzet, ami ettől kezdve örök időkig a lány iránt szívében égett. A lány tekintete is szerelemtől lángolt, amint a harcosra tekintett, félt tőle és kívánta egyszerre, holott maga sem értette az egészet. De már nem bénította semmi, kis leány az érzés elől el akart menekülni.
"Várj!" szólt a harcos "Látlak újra?"
S látta, a lány megtorpan, a válaszát fontolgatja.
"Holnap, mikor a Nap középen jár, s a patak ezer fényben szórja gyémántjait, jelenj meg, s várj, együtt leszünk ugyanitt."

Hogy várták mindketten a másnapot, szavakba nem lehet foglalni ily boldogságot. S másnap, mikor a Nap középen járt, s a patak ezer fényben szórta gyémántjait, egymás karjaiba simulva állt egy pár, elzárva maguktól a világ, s mindennek bajait.
"Gondoltad-e, kincsem, milyen furcsa" suttogta a harcos kedvesének "Nekem népeddel kéne csatázzak, de elszöktem, mert szeretlek."
"Éjjel is el tudsz-e szökni?" kérdezte a lány
"Érted megtennék mindent, az alvilágot is megjárnám."

Azon csöndes éjjelen vigyázta álmukat a vén Hold, s a csillagok, ahogy aléltan feküdtek egymás karjaiban, s szívük békét kívánt, kettejüknek boldogságot. Napokig találkoztak így titokban, ám egy másik harcosnak feltűnt, hogy társa gyakran eltűnik, elhatározta hát magában, hogy legközelebb kifigyeli, hova megy, s követi. A sűrű sötét fák közt észrevétlenül osont utána, aztán meg is látta, amire titkon számított: társát az ellenség kezét fogva. Ordítva rohant felé:
"Te aljas áruló!"

S tőrével rontott neki a szerelmes ifjúnak. Amaz is előrántotta fegyverét, de már késő volt, a harcos indulattal telve szúrta a pengét a gyomrába... Az ifjú összeesett, s fájdalmas szemekkel nézett a rémült lányra, majd dühös társára.
"Hát ezt tetted, mert már csak ösztönből cselekszel, szíved nincs, tudd meg... hagyj itt halnom, kotródj innen..."

De az nem ment, csak nézte-nézte, ahogy a leány sírva borul szerelmére, s az halovány tekintettel még az utolsó szavakat suttogja fülébe:
"Gyűlöletből született csillag leszek fent az égen, kinek fényét a szerelem táplálja, mit irántad érzek. Onnan nézlek majd téged, a mosolyodat, csillogó szemeid örökre. Kérlek, néha gondolj rám te is, s tekints fel az égre." Magához húzta a lányt, szemeit behunyta, s kilehelte lelkét egy utolsó csókban. Gyűlöletből született egy csillag, kinek fényét a szerelem táplálta. A kedves sírva nézett reá, reszketve kiáltva:
"Ha nem vagy itt, mosolyomat sosem látod, kérlek, emelj fényedbe, nélküled itt örök gyászban élek, nem leszek boldog!"

Lágy fénysáv nyúlt le a csillagból a lány lelkéért rezegve, s magához emelte azt az égbe, a fénybe. Lent a gyilkos még mindig csak állt dermedve, hogy ez éjjelen mi történt, a haragtól elvakultan eddig nem értette, ám a szívében rejtőző szeretet rádöbbentette... a két szerelmes testét végül egymás mellé temette.

Az ezen az éjjelen született csillag azóta is a legfényesebben ragyog minden éjjel, hogy emléke legyen minden földinek, mit tesz a háború, s a gyűlölet. Neve is azt az éjjelt mutatja, mikor kigyúlt az égen:
Ő az Esthajnal Csillag.