Az én uramnak sose’ vót nagy

- Úrjézus, add, hogy az én drága jó férjem ott lehessen a lábadnál az égben, fogjad a kezit, hogy ne érje őtet semmi baj a Te országodban. Légy vele, hogy ha majd engem is szólítasz, ott lehessek vele a Te mindenható szeretetedben – adott nyomatékot minden szavának imájában egy idős asszony, férje sírja fölött állva.
- Ússe várja meg magát, mit sopánkodik?! Életébe se várt soha magára – zavarta meg az ájtatos hangulatot egy szomszédos sírnál álló, hajlott korú asszony – mindig szerette a friss húst – húzta ki magát nylonotthonkájában. A perlekedő sosem öltözött ki, ha a temetőbe ment az urához, „engem a természetességemért szeretett” – mondogatta mindenkinek, ha szóvá tették öltözékét. A lemenő nap sugarai jelentőségteljes kinézetet kölcsönöztek a kopott viselet színes napraforgómintáinak.

- A természetességéért? Hogy a púpjáig ért, aminek nem kellett vón, s a térdéig lógott a harcibugyogója? Magát fiatalon se szerették, ne feszítsen már most, mikor nincsenek tanúk – válaszolta az imádkozó.
- De igen! Az én megjelenésemet sohasem mosta el holmi gyári kencefice, nem hordtam én soha selyemalsót! Az az urivilág dolga vót! Az én drága megboldogult férjem örült, ha annyit hozott haza a házhoz, amennyiből a sok gyereket el tudtuk tartani…
- Az a szerencséje, hogy akkor még nem volt ez a… dénesteszt… vagy déjenesteszt! Vagy mit szoktak emlegetni abban az amerikai meghalós szappanoperában…
- De a maga férje… a maga férje egy olyan ember volt… ha az én emberemnek akkora lett volna a csúnyája, mint a magáénak, soha nem nyúlok más urához! Sokszor mondogattuk is, kis ember nagy bottal jár!
- Nem is a!
- De! Az én szegény megboldogult férjem annyira fáradt volt már, hogy nem tudott hiutes kötelességének eleget tenni…

- A maga férje? De hát féllábú volt és félkarú, különböző oldalakon, a háborúban elvesztette a végtagjai mellett az eszét is, hogy maga mellett maradt!
- A magáé meg… a kisujját felemelve szörcsölte ki mindig a kutyulós kávét a zománcozott csészébő!
- Sose ivott kávét… Főleg nem a maga zománcos izéjébő!
- Nemúgya?! Ivott az, pájinkát is, ágyasat, ha köllött, ha nem! Vót, hogy úgy nekiment a hungarocinből csinált csirkeólnak, hogy a tikok azt hitték, új kokast vettem a szerdai piacon!
A korábban imádkozó zavartan csomagolta el az elégett mécseseket a szatyrába. Hazafelé indult, s útközben azt mormolta magában:
- Az én uramnak sosem volt nagy!