Az én első szerelmem

Ahogy a pók tenné fáradt ősz előrehaladtával… Amikor végtelen hosszúak az éjszakák, de napközben ereje van még a sugaraknak – s amikor bolond legyek azt hiszik, hogy soha nem ér véget pályafutásuk, hiszen erejük teljében, szemtelenségük korlátait elfeledve, eszükbe sem jut memoárt írni… –, mire észbekaptam, magamat nevezhettem zsákmánynak. Már csakis az eredményre csodálkozhattam ártatlan, kék szemeimmel: ez bizony a szerelem.
Elég sántikálós hasonlat a pókokról, ám sok lába között nem olyan feltűnő egy csekélyke járáshiba, s ezekben a napokban az okozott volna meglepetést környezetem számára, ha értelmes mondatokat fabrikálok.

Biológia óra volt éppen – amikor megkezdődött a hálószövés – úgyhogy a pad alatt a matek házi feladat megoldásán tüsténkedtem, hiszen már csak 20 perc választott el attól, hogy ismét ne tudjam bemutatni, s a sok dolgozat ötös mellé újra begyűjtsek egy elégtelent is. Egy újabbat. Mert ilyen szélsőséges jegyek díszítették az ellenőrzőmet: 5, 1, 5, 1, 5… stb, most következik rendre az egyes!
Túl voltak már ketten-hárman – ki számolja? – a felelésen, s a tanmenetnek megfelelően a következő témáról folyt a tanár előadása, amikor váratlanul engem szólított.
– Mit tanultál mára?

Hogyhogy mit tanultam? Nagyjából semmit, viszont pontosan emlékeztem, ő miről beszélt az előző órán. Amíg szép lassan felemelkedtem, végig is pergett előttem – no, nem az életem, az hosszabb és kacskaringósabb, hanem – az aktuális tananyag, vázlatosan. Nincs itt gond!
Elmondtam a címet, és – bizonyítandó, mennyire otthonosan mozgok a témában – vertikálisan ismertettem, milyen alpontok tartoznak ide, majd…
Hirtelen, mintha kihúzták volna a dugót a konnektorból! Minden el nem mentett információ törlődött, de nyomtalanul!
Mi történt? Az ablak felőli, szélső padsor közepe tájáról – szokásomhoz híven felelés közben kissé a terem közepe felé fordulva – észrevettem egy szempárt… mintha sosem láttam volna még! Egyedüliként, érdeklődéssel tekintett rám, a tanárt is beleszámolva, aki valamit írogatott számtalan füzeteinek egyikébe.

Ebben a pillanatba már nem tudtam volna megmondani, hogy milyen óra van éppen, vagy mi a tanár neve, nemhogy az aznapi tananyag részleteit… Azzal tisztában voltam, hogy fiú vagyok, és abban is bizonyos voltam, hogy a fürkésző szempár egy lányé.
A tanár semmit nem vett észre e hirtelen támadt zavarodottságból, kihasználta a pillanatnyi csendet, s mintegy beismerve, hogy megint nem tudott rajtakapni nem-tanuláson, leültetett.
A pad belsejében összecsuktam a matek feladatgyűjteményt és a füzetet… Kit érdekel? Igyekeztem inkább végiggondolni, mit tudok arról a csajról. Nem sokat. Kívül esett a látókörömön, észre sem vettem, hogy anélkül jelentek meg rajta a nőiség jelei, hogy arra mindeddig felfigyeltem volna.
Az osztály szépévé vált titokban!
Szünetben elválaszthatatlan barátnőjével rótták a köröket az udvaron, ahogy ez már szokás, s fel-feltekintgettem a matek füzetből – rá.

Matematikának csak a házi feladat részét úsztam meg, sikerült folytatnom a hagyományos trendet: vonalzó és körző hiánya miatt begyűjtöttem a rendre következő osztályzatot. Kit érdekel?
Napokon át figyeltem, nem túl feltűnően, és továbbra sem értettem: eddig miért nem vettem észre? Egyik délután véletlenül szembe találkoztunk a folyosón, ő zongoraórára sietett, én hegedűre nem… A következő napok mindegyikén ugyanabban az időpontban, ugyanott vártam, hiába. Csak 1 hét múlva ismétlődött ugyanakkor a zongoratanulása, de – később megtudtam – más időpontokban mindennap járt.

Feleléseim valahogy megsűrűsödtek abban az időben, így gyakran megcsodálhattam azokat a nagyon tiszta, kék szemeket. Szünetekben is sokat néztem… Azt hiszem, ha ő nem teszi meg az első lépést, elmamlaszkodtam volna, és soha nem szólítom meg! Miért? Mert annyira új volt az érzés, elképzelésem sem volt róla, hogyan kezelhető, s ha jól belegondolok, egy kukkot sem értettem az egészből. Ez a szerelem?
- Ha segítség kell, csak nézz rám, és súgok! – ajánlotta, amikor mögöttem állt a menza kanyargós sorában.
- De hisz’ mindig téged nézlek! – Máig sem tudom, hogyan tudtam nyelvem összegubancolása nélkül kimondani ezt a bonyolult mondatot, ami ráadásul bóknak is beillett, s amely mondattól kezdve egészen a ballagásig elválaszthatatlanok lettünk.

Továbbra is őt néztem felelés közben, s átvéve azt a szokásomat, ő meg nekem mondta a verset vagy a fizikai szabályt. Szünetekben együtt sétáltunk körbe-körbe… A szokásos iskolai hangversenyre szerzett egy zongoradarabot, s azt mondta, nekem írta. Nem értettem, amikor felkonferálták, milyen összefüggést lát köztem és a Tűzvihar című darab között, de fátyolos szemmel, elszorult torokkal hallgattam a játékát.
Az én hegedű-bemutatómról inkább nem beszélek, az egy másik történet, de vélhetően ekkor döntötte el a hegedűtanárom, hogy követve elődei példáját, ő is pályát módosít.
Elkezdtünk iskolán kívül is találkozgatni, először csak egymás délutáni elfoglaltságait kihasználva, azok előtt pár percre, majd hazakísérések következtek, egymástól féllépésnyire, de lelkünk összeért.
Iskola-szerte nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy zongoratehetség és zeneszerző-ígéret, valamint a hegedűk mosolygós gyilkosa együtt járnak. Egyre gyakoribbakká váltak a házibulik, s ettől kezdve minket együtt hívtak meg.

A házibulik cseppet sem analógiái a mostani felfogásunk szerinti, ilyenforma összejöveteleknek, úgyhogy a piros karikát most nem kell kitenni.

Mi persze mindig egymással lassúztunk, és természetesen függetlenítettük magunkat a szüntelenül egymás követő számok ütemétől. Az utcán következetesen betartott távolság után jó érzés volt, ahogy összesimultunk. Ennyi elégnek is bizonyult a hormonok jelentkezéséhez, s ő ezt érezte is, ám sokáig nem beszéltünk róla. Sokat csókolóztunk. Sokadik házibulit éltük meg közösen, amikor – látva mások példáját – lecsúszott a kezem a derekáról, s mikor erre egy szorítást kaptam válaszul, és a vállamba fúrta az arcát, felbátorodtam: ettől kezdve minden lehetőséget és a popsiját megragadva, amikor éppen háttal voltam a helyiség közepének, tehát „A” – nevezzük így, kezdőbetűvel  – a takarásomban tartózkodott, megsimogattam. Lassan és alaposan, szoknyán keresztül, szoknya alatt, bugyin keresztül, bugyi alatt.

Más párok cserélődtek, különösen annak a csajnak volt nagy a forgalma, akinek mindenki matathatott a bugyijában tánc közben, sőt aki vette a bátorságot, és áthívta másik szobába, az nemcsak a popsijával ismerkedhetett meg. Mi csakis egymással foglalatoskodtunk, rendíthetetlenül összebújóst táncoltunk, és alig vártam, hogy ehhez alkalmas helyzetbe kerüljünk újra és újra, és kezemmel felfedezhessem. Észre sem vettem, hogy – éppen a náluk rendezett alkalmával, „A” buliján – egy hatalmas tükör álldogált a sarokban, ami és amin keresztül mindenki mindent látott.
Hónapok teltek el észrevétlenül.

Új kispókok indultak vadászni, mert még szemtelenebb legyek keletkeztek a semmiből. Tavasz lett. Újabb iskolai hangverseny - immár számunkra a legutolsó -, s „A” előadásában meghallgathattam újabb saját szerzeményét,„Az én szerelmem” című zongoradarabot. Méghogy a tiéd? Az enyém!

A bulik sűrűsödtek, mintha elkeseredetten kapaszkodnánk még a gyerekkorba, egymásba, a szerelembe. Tudtuk mindenkiről, ki hová fog kerülni, és sejtettük, hogy hiába nem mondjuk ki, a 120 kilométer nagyon-nagyon sok.
Még egy utolsó közös osztálykirándulás várt ránk, amikor tréfás haverok több órára bezártak bennünket egy szobába, s mi csak szótlanul ültünk egymást átölelve, vagy csókolóztunk kiszabadulásunkig.
Úgy éreztem magam, mint a pók, aki gombolyaggá tekeri a hálót, ez a csomagja, és elindul, végleg elindul. Mert mindennek vége.
A 120 kilométer nagyon nagy távolság. Könnyes szemmel búcsúzkodtunk, többször is, újra és újra visszaszaladva egymás karjaiba.
A 120 kilométer egyenlő a végtelennel, ha többé nem visz egyfelé az utunk.
Százhúsz kilométernyire, később még távolabb, a világ távoli pontján születhettek újabb zongoradarabok, és ott csattant fel a taps, ám én azokat nem hallottam, mert azok már a második szerelemről szólnak.