Az ember legszebb kincse

4. fejezet


Gazdagok és szegények


Henrietta belépett a szalonba. Babarózsaszín ruhájában és édes kis balettcipőjében úgy érezte magát, mint anyja játék babája. Nem tehetett róla, anyja mindig is egy ilyen kislányra vágyott. Állandóan rózsaszín és égszínkék ruhákba járatta, és soha nem hagyta magára egy percre sem. Mindig házvezetőnőjük fésülgette a haját, még azt sem engedték, hogy egyedül öltözzön fel. Az ország legjobb magántanára tanította, akinek szigorúan meg volt hagyva, hogy mindenre tanítsa meg, amire egy intelligens és gazdag lánynak szüksége van, de soha egy rosszalló szót nem mondhatott. Pedig a lány sokszor direkt pimaszkodott a tanárral. De semmi helyzetváltozás. A tanár csak tűrt, de szólni nem szólt. Egy ideig élvezte ezt a helyzetet Henrietta, de most 20 évesen kezdett már terhére lenni anyja ragaszkodása. Apját szinte sosem látta, mindig üzleti úton volt. Ha pedig véletlenül hazajött 2 hónapban 1-er, akkor is mindig Henrietta szőke, loknijaiért és villogó kék szemeiért volt oda. Hozott neki egy méregdrága bonbont és agyondicsérte, hogy milyen szép a mosolya, hogy a szemeiből egyszerre árad melegség, gyűlölet és tüzesség. Ez igaz is volt. Henrietta gyűlölte az apját, mert sosem látta és szerette, mert kapott tőle ajándékot. Voltaképpen egy elkényeztetett, makacs és eléggé hisztérikus lány volt.

- Jaj de gyönyörű vagy ebben a csinos kis ruhában kislányom!
- Anyám, már nem vagyok kislány, és elegem van abból, hogy mindig ilyen babaruhákat kell hordanom!
- Ha valóban nem vagy kislány, akkor miért nem tudsz egyedül semmit megcsinálni?
- Mert te nem engeded anya! Mindig te mondod, hogy nem tehetek semmit. Hogy azért vannak a cselédek, hogy majd ők elvégeznek mindent. Én ezt unom, hogy fésülködni és öltözködni se engedsz egyedül.
- Igazán? Olyan felnőttnek érzed magad? Akkor majd meglátjuk. Szerezz meg magadnak mindent mostantól, tőlem ne számíts semmire. Se szép ruhákra, se finomabbnál finomabb ételekre. Egyszóval semmire.
- Hát jó. Örülök neki, nélküled is boldogulok, és be is bizonyítom. Van egy hirdetés, miszerint ha valaki megtalálja Attila kardját, az nagy jutalomban részesül. Az illető vagyonának a felét. És tudod ki az említett illető? Müller Rudolf!
- Valóban? Ő tényleg rendkívül becses vagyonnal rendelkezik. És csak nem jelentkezni akarsz a hirdetésre?
- Eltaláltad. Megnyerem és akkor többet nem lesz szükségem rád.
- Szeretném én azt látni.
- Majd meglátod.

Ezzel Henrietta dacosan felrohant a szobájába, majd telefonon jelentkezett a hirdetésre és miután ezt is elintézte, összepakolta holmiijait és máris útra készen állt.


- Valóban komolyan gondolod ezt a badarságot?
- Persze anyám, csakhogy megszabaduljak tőled és a nagyravágyásodtól!
- Bármit megtennél igaz?
- Ahogy mondod! 2 óra múlva indul a járatom, hogy odaérjek időben a találkozóhelyre!
- Te tudod! Én nem foglak megakadályozni benne! De ha innen kilépsz most lányom, akkor többet nem jöhetsz vissza! Világos?
- Nem bánom, nem is akarok visszajönni ebbe a lehetetlen házba! Pont azért megyek el, hogy végre ne legyek ennyire kiszolgáltatott!
- Jó, ez esetben, viszlát! Legyen szerencséd!
- Köszönöm, meglesz! Szia