Az első szerelmem története

Egyetemista koromban volt olyan szerencsém, hogy felvettek dolgozni a nyár folyamán a közelben lévő gyárba, amely egyike volt Európa legnagyobbikának. - A nevét nem írom, itt nincs helye a reklámnak. - Testápolási termékeket, az inkontinencia ellátás egész portfólióját, pelenkákat gyermekek, nők és férfiak számára, valamint női higiéniai termékeket gyártanak.
Gyerekkorunkban egy picit szégyenkeztünk, ha ilyen „intim” dolgokkal találkoztunk, vagy hallottunk róluk. Akkor még nem fogtuk fel, hogy majd nekünk is mennyire fognak kelleni ezek az „egészségügyi tárgyak”, talán, mert még túl fiatalok voltunk hozzá.
Nagyon örültem, hogy le tudnak majd foglalni, és még pénzem is lesz a következő szemeszterre. Többen voltunk fiatalok és nekünk külön munkát kellett végezni. Ellenőriztük a már becsomagolt, dobozokba helyezett termékeket, hogy nem tartalmaznak-e valamilyen pókot, bogarat, csótányt vagy egyéb undorító élőlényt.
Persze hogy nekünk hagyták ezt a förtelmes elintéznivalót. Őszintén szólva egyáltalán nem találtunk egy bogarat se. Valójában csak átdobozoltuk a már korábban bedobozolt termékeket. Augusztus első felében viszont új személyek csatlakoztak hozzánk. Egy fiú és egy lány.
-    De hát, hogy kerültek ezek ide? Nekünk azt mondták, hogy a nyár alatt csak egyszer vesznek fel brigádosokat! – kérdezgették többen.
Meg voltunk döbbenve, sőt dühösek voltunk, a választ viszont csak egy héttel később kaptuk meg.
-    Két ilyen szerencsétlent! Látjátok azt a fiút? Olyan, mintha azt sem tudná, hogy hol van! Pfff, balfék! – mondta a szöszi Mónika, aki aztán meg tudta mondani mindenkiről a véleményét.
Akkor voltunk megdöbbenve, amikor a főnök lejött oda hozzánk és csokit hozott a két új jövevénynek.
-    Ja, így már érthető: protekció.
Az a fiú akkor is olyan szerencsétlennek nézett ki, hiszen nem csinált semmit csak ült és magához szorította azokat a kartonlapokat, amelyekből mi dobozokat csináltunk, a lány pedig egész idő alatt csak ordibált vele. Úgy gondoltuk, hogy biztos járnak, és a fiú, az bizony a PAPUCS néven illetett személy egyik mintája. Végül aztán eléggé megsajnáltuk.
Valahogy mindenkinek feltűnt, hogy a fiú, eléggé körülöttem forog. Az ő feladata az volt, hogy a már új dobozba átpakolt női intimbetéteket szépen összerakja egy rakásra, hogy szállítható legyen a raktárba. Jól is csinálta a munkáját, de néha mégis segíteni kellett neki.
Ilyenkor, érdekes módon, mindig engem hívott. Adogattam neki a dobozokat, mert fel kellett másznia a tetejére és onnan nem érte el a lentieket. Szóba is elegyedtünk:
-    Te hol lakol? – kérdezte.
Hallottam, az erős tájszólását, nem nagyon ment neki a magyar. 
-    Hosszúszón, az egy kis falu Pelsőc és a határ között – válaszoltam, habár nem gondoltam, hogy megérti a falu nevét magyarul. Vártam, hogy rákérdez.
-    Hát én csak Ardóba voltam még – megdöbbentem, hiszen a fiú tudja, hogy hol van Ardó.
-    Hosszúszó Ardó után van, Kecső felé – mondtam.
-    Messze van innén? – kérdezte. INNÉN? Jeszusom, ez hogy beszél?- gondoltam.
-    Hát Horkáról, olyan 8 km-re. Te hova valósi vagy? – érdeklődtem, mert ilyen tájszólást még nem hallottam.    
-    Rozsnyóról jöttünk – válaszolta. Hmm, biztos a csajával.
Sokat beszélgettünk, amely során kiderült, hogy őt Dominiknak hívják. A lány, akivel jött pedig nem a barátnője, hanem a testvére. Eléggé mosolyogtató információnak számított, amikor megtudtuk, hogy lányt hogy hívják. Nem fogják elhinni: Dominika. A szüleinek biztos jó volt a humorérzéke, vagy lehet, hogy csak spórolni akartak a névnapok számán. Így már érthető volt, hogy augusztus 4-én miért kaptak mindketten csokit, ugyanis akkor van a névnapjuk. 
Beszélgettünk arról, hogy mit szeretünk csinálni, hova járunk iskolába, viszont amikor a szülőkhöz értünk, nem említette az apját és el is fordult tőlem! Gondolkodtam, hogy érdeklődjek-e, vagy hagyjam, de minthogy nőből vagyok persze, hogy rákérdeztem:
-    És apukád? – kérdeztem óvatosan, mert hát az ember nem tudhatja, lehet, hogy meghalt, vagy elment, vagy nemtommi. A válasza viszont szíven ütött!
-    Nekem NINCS apám! – mondta mérgesen.
Te jó ég, beletrafáltam, nincs apja. Lehet, hogy az anyja megvette a spermát, mert gyereket akart és véletlenül ikrek lettek? Így már érthető a nevük. Vagy az is lehet, hogy meghalt, vagy elváltak? De biztos, hogy van apja! Kiválasztottam az esetleges válaszaim közül talán a legfájdalmasabbat.
-    Apukád meghalt? – kérdeztem, de ő még csak rám sem nézett.
Kiderült, hogy olyan tíz - tizenegy éves lehetett, amikor elváltak a szülei. Előtte nagyon gyakran veszekedtek, ordibáltak. A válás után már nem látta az apját és azóta se, de nemcsak az apjával szakadt meg a kapcsolatuk, hanem a nagyszüleivel és valójában mindenkivel az apja oldaláról. Nem akart erről beszélni. Ez az információ megdöbbentett. Szegény gyerek!
Szívesen segítettem neki, de nem értettem, miért pont én? Vannak itt magasabb lányok is. Ha ebédelni mentünk, miért mögöttem haladt? Miért csak velem beszélget? Miért lepődik ennyire meg azon, hogy én már húsz éves vagyok? Mi az az ICQ? Miért akarja velem tartani a kapcsolatot otthon is?
Végül lehúztam az ICQ-t a netről, mert elmagyarázta, hogy hogy kell és írogattunk. Néha egészen hajnali kettőig is. Örültem, hogy végre van egy fiú barátom és annak is, hogy ilyen jól megértjük egymást. Arra gondoltam, hogy neki talán még rendes barátja sincs otthon, mint ahogy nekem se. Milyen szerencse, hogy egymásra találtunk, tarthatjuk a kapcsolatot, elmesélhetjük egymásnak, amit átéltünk.
A legközelebbi nagyobb város, ahol ő is lakott, ami olyan 25 percre volt az én falumtól. Amikor elérkezett a brigád vége, az utolsó nap, azt gondoltam, hogy már lehet nem is fogjuk látni egymást. Egy idő után meg majd még az ICQ-n se fogunk írogatni.
Viszont megéreztem azt a bizonyos szikrát köztünk és mivel együtt mentünk a buszokhoz, vártam. Vártam, hogy majd mondd vagy csinál valamit, és félve bár, és tényleg csak a legutolsó pillanatban, de elkérte a telefonszámom, majd megkérdezte:
-    Kitudja, hogy fogunk-e még találkozni? – kérdezte.
-    Hát, mi szoktunk járni a városba vásárolni, vagy az orvoshoz. Nincs az olyan messze - válaszoltam -, de neked már mennek kellene, azt hiszem már csak rád várnak! – figyelmeztettem. Felszállt és elment.