Az első igaz szerelem

Az első nagy szerelem végig kíséri az embert egész élete során.
Kezdetben arra gondol az ember, hogy soha senkit nem fog szeretni, egyedül marad élete végéig.
Aztán, ahogy telik- múlik az idő, halványulnak az emlékek, mindent átgondol, látja a másikat boldogan, és akkor rájön arra, hogy előtte van az élet, bolondság lenne elhalasztani a lehetőségeket. A sebzett szárnyú madár is meggyógyul egy idő után, és újra szárnyra kell.
Így voltam ezzel én is.
Váratlanul, gyorsan jött az első igaz szerelem, és teljesen magával ragadott. Pedig, már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel, baj lesz. Ezt súgta a megérzésem, de nem hallgattam erre.
Ma már bánom.
Amilyen gyorsan jött ez a szerelem, olyan gyorsan véget is ért a kapcsolat. És mi maradt utána? Sok átsírt éjszaka, sok teleírt napló, és egy sebzett lélek.
Teltek a hónapok, megtanultam szép lassan újra nevetni, felemelt fejjel járni, nem sírni, ha a fiút mással láttam. És elértem az út végére, láttam a fényt, és már várt ott valaki.
Egy kedves fiú, akit az első percben megszerettem, és aki viszont szeretett. És aki már 5 éve mellettem van jóban- rosszban.
Joggal kérdezhetitek, hogy ezt az unalmas történetet miért is írtam le? Azért, hogyha olyasvalaki olvassa soraimat, aki épp magaalatt van egy csalódás miatt, gondoljon arra, hogy más is járt már ilyen cipőben, és minden jóra fordul egyszer. Van, akinek hetek kellenek hozzá, van akinek hónapok, évek, de egyszer minden helyre jön.
Egy Goethe idézettel búcsúznék:

„Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.
Kell tudni nevetni, kacagni, és sírni,
Valakit megunni, és újból visszahívni.
Csalódni kell 100szor, csalódni 1000szer,
Hogy boldogok lehessünk, egyetlen 1szer.”