Az amazon és a félelf V.

A sárkány csukott pofája veszélyesen közel került Cattierához; így az amazon kihasználva az alkalmat, megkísérelte, a szörnyeteg baloldali, széles orrnyílásába döfni rövidkardját. Viszont a szárnyas gyík előre látta a nő szándékát; ezért, váratlanul visszahúzta a koponyáját, és hosszú, előre lendülő farkának végével, kiverte az amazon kezéből éles fegyverét. A kard jó pár méteres repülés után beljebb, az alagút egyeletlen felületén ért talajt. A markáns erő, még Cattierát is kilendítette harci pozíciójából, ezért kénytelen volt, néhány tétova lépéssel hátrálni, aminek következtében, nekicsapódott a barlang éles falának.
A harcosnő némám átkozódott, majd nyugalmat erőltetve magára, lassan megpróbált a kardjához közelíteni. Jobb kezét az alagutat szegélyező, szürke kövezetre szorította, miközben halálos pengéjének helyére koncentrált; és – inkább elterelés, semmint valódi támadás céljából - az övén rejtőző tőréért nyúlt, amivel a sárkány szemét vette célba. Alighogy eldobta a fémet, gyors lépéseiből lendület merített, majd egy hatalmas tigrisbukfenccel, közvetlenül a kardja mellett termett. Amint a jól ismert markolatot a kezében érezte; félelmet nem is merő, harci kiáltásával a hüllőre támadt.

A sárkány könnyedén elhajolt a feléje repülő tőr elől; viszont értékes időt vesztett, és így előnytelen pozícióba került az ellenséges nővel szemben. Ennek következtében, hangos morgások közepette, kénytelen volt hatalmas testével elfordulni. Aminek az lett az eredménye, hogy hátsófelével és szárnyaival eltakarta a barlang bejáratán át szűrődő, amúgy is kevéske fény nagy részét. A hüllőt, ez viszont cseppet sem érdekelte; - mivel kitűnően látott a sötétben - megfelelő pózba helyezkedve, ismét szemből várhatta az amazon támadását…


Selendaro, eközben a földön térdelt, és különleges szemeivel tehetetlenül figyelte a fénytelen barlangban zajló jelenetet. Viszont, amint a szörnyeteg robosztus termete eltakarta a bejáratot, már csak társa magas, sikításszerű kiáltását hallhatta. Tehetetlenül szorította ökölbe mindkét kezét, és remegő ajkaiból, csupán egyetlen halk szót tudott kipréselni:
- Cattiera…
Időközben Ikiella is feltápászkodott. Rémülten nézte, ahogy megmentője, a félelf - aki ellökte őt egy életveszélyes tűzgolyó elől -, most apatikus állapotban remeg a sziklás földön. Ezért drasztikus elhatározásra szánta el magát. A férfi elé rohant, majd alkarjába kapaszkodva felrázta fél-éber kábulatából.
- El a karok menni innen!!! – kiáltotta hisztérikusan a szűz.
- Akkor csak menj! – morogta a félelf, és lefejtette magáról a nő ujjait.
A hercegkisasszony - megdöbbenését kicsit sem titkolva - magasra húzta vékony szemöldökét, utalva arra, hogy nincs hozzászokva az effajta, durva beszédhez; aztán vörös pírrel az arcán, váratlanul kitörő dühét, mind Selendaróra zúdította:
- Mégis mit képzelsz, kivel beszélsz?! Én már annyit szenvedtem, hogy azt TE ésszel fel sem foghatod! Éppen ezért, megérthetnéd: El akarok tűnni innen! – bosszúsan dobbantott jobb lábával, majd vett egy nagy levegőt, és tovább folytatta. - Végül is, TE jöttél el kiszabadítani! Gyerünk, tedd a dolgod!… Köteles vagy hazavinni! Megparancsolom, hogy most azonnal induljunk! – majd ismét megmarkolta a félelf alkarját és ingerülten, felfelé húzta.
A férfi nem akarta, hogy Ikiella kificamítsa a vállát, ezért kénytelen volt felállni. A szűz hiába élte az elkényeztetett hercegkisasszonyok életét; súlyából és félelméből adódó lendülete félelmetes erőt kölcsönzött az akaratának. Eltökéltsége ellen, Selendaro képtelen volt dacolni; ahhoz túlságosan gyengének érezte magát.

Ezt, pedig Ikiella maradéktalanul ki is használta. Belekapaszkodott a férfi fájós jobbjába, és messzire vonszolta őt a barlang bejáratától. Lábuk alatt hangosan sercegtek az éles sziklatörmelékek, ennek ellenére, mégis tartották az iramot. A hölgy eszeveszett tempója viszont, csak addig tarthatott; amíg egy meredek sziklapárkány pereméhez értek. A kisasszony annyira sietett, hogy nem figyelt merre tart, ezért vehemens lendületével, lelépett az út végét jelző meredély széléről. Elvesztve az egyensúlyát, félelmében még jobban belemarkolt a félelf karjába, aminek következtében, a férfit is magával kezdte rántani a mélybe.

Selendarónak még volt annyi lélekjelenléte, hogy ép kezével megkapaszkodjon az első masszív dologba, amit látott. Egy vastagabb, Mókuscserje száraz törzsébe - amiből rengeteg hasonló fordult elő ezen a környéken. Ez a növény, a kis rágcsáló bojtos farkára emlékeztető hosszú, barnás-vörös ágai miatt kapta a különleges nevét. Mely lobját vesztetten, még feltűnőbb volt, a világosszürke sziklák között.
Ez a szívós fásszárú - a menekülők nagy szerencséjére -, erős gyökereivel már évtizedek óta, mélyen bele kapaszkodott a zord és kemény kőzetbe; így sikerült megakadályoznia mindkét alak zuhanását. Ebben Selendarónak is nagy szerepe volt, mivel a hercegkisasszony életét csak úgy tudta megmenteni, hogy félig a meredélyre fekve, erősen tartotta a nem éppen pehelysúlyú, hevesen kapálózó tüneményt.
Ikiella félve nézett le a mélybe, aminek az alján, sárga és vörös színekben tündöklő, erdős völgy terült el. A szintkülönbség, legalább ötszáz méter volt. Ekkora magasságból, élve földet érni, lehetetlenségnek számított.

A szűz, mindkét kezével, sírva markolta meg a félelf alkarvédőjét; és amilyen gyorsan csak tudott, - a férfi bíztató utasításait követve – visszakapaszkodott a sziklameredélyre. Aztán segítséget kérve, a még mindig fekvő Selendaro testéhez simult, biztonságért könyörögve. A félelf, miközben igyekezett megőrizni hidegvérét, feltápászkodott és miután a lányt is felsegítette; elkezdte kitervelni, a hegyről való lejutás legésszerűbb lehetőségét.
Nem tudta miért, de amint a halálfélelemtől megtört kisasszony a szemébe nézett, akaratlanul is eszébe jutott Leretta, aki hajdan, egy hasonló szikláról lezuhanva lelte a halálát. Selendaro, akkor semmit sem tehetett a megesett hajadonért. Most viszont esélyt kapott arra, hogy némiképp törleszthesse, egykori vétkét.
„Nem bukhatok el!” – gondolta a félelf. – „Számítanak rám! Meg kell mentenem Ikiellát! … Ennyivel tartozom Lerettának! … És Cattierának is…”
Selendaro eltökélten fordult a kisasszony felé, és közölte vele, hogy ha valaha látni akarja az édesapját, akkor követnie kell az utasításait. Először is, muszáj volt megválnia többrétegű alsószoknyájától, hogy, így könnyebben követni tudja, a félelf hegymászó mozdulatait.
A férfi nehéz feladatra vállalkozott. Ahhoz nem volt elég ereje – és sérült keze sem engedte -, hogy a túlsúlyos lányt a hátára kapva ereszkedjen le a völgybe. Viszont, ha Ikiella maga mászik utána, akkor lehet esélyük.

A szűz, meglepő módon, eleget tett a félelf kérésének. Összeszedte minden bátorságát, és próbálta szorosan követni az elől haladó Selendarót. Ahogy tudta, leutánozta a férfi kapaszkodó mozdulatait. Ám, még ennek ellenére is, rettentő lassan ereszkedett. Hiába látszott ezen a részen kifejezetten biztonságosnak, a már szerpentinszerűen egymásba érő lépcsőzetes kiszögellések; Ikiella mégis gyakran megtorpant. Ezért a félelf, kénytelen volt több szüneteket is beiktatni, amíg bevárta a suta lányt.
A hegy szürke és masszív felületén gyerekjátéknak látszott a lejutás. Selendarónak csupán arra kellett figyelnie, hogy a hercegkisasszony ne nézzen le a mélybe. Mivel akkor biztosan elszáll minden bátorsága. Enne ellenére, a szűz mégis gyakran megrettent, amint egy erősebb őszi fuvallat, belekapott díszes felsőruhájába. Ilyenkor a lány azt hitte, hogy a szél mindjárt fel fogja kapni, és lelöki őt a mélységbe.
Selendaro, ezekben az esetekben is, próbálta elővenni a legtürelmesebb énjét. Addig beszélt, amíg a hölgy meg nem tette a következő lépéseket. Jelen pillanatban, a félelf szemei előtt csupán egy cél lebegett: épségben le akarta vezetni Ikiellát a völgybe.
Az amazon mindenre elszántan, a sárkány előre lendülő farka ellen támadt, ám kardjának minden csapása lepattant a vastag szarupikkelyekről. Most viszont, tanulva az előző hibájából, taktikát váltott. Az intenzív támadások után, gyors visszavonulást tervezett be harci stratégiájába. Amikor már érezte, hogy veszíteni kezd lendületességéből, hátrált a sárkánytól, hogy, így könnyebben észrevehesse; majd háríthassa, annak alattomos farok-támadásait.
Azonban a hüllő, meglepő módon, csupán a védekezésre koncentrált. Nem tett több ellenséges lépést; sőt amint megérezte a szokatlan szünetet, kihasználta az alkalmat és megszólította, csinos ellenfelét:
- Tedd el a kardod, mielőtt megsérülnél! - morogta, meglepően nyugodt, és mély hangon.
Cattira annyira meglepődött ezen a kijelentésen, hogy akaratlanul is kiesett a száján hangos: „Mi?!!” – kérdés. A döbbenettől, majdnem elejtette a kardját. Nem akarta elhinni, hogy a bestia valóban hozzá beszélt, ráadásul számára is érthető nyelven.
Bár, amint jobban belegondolt; rá kellett jönnie, hogy ha a sárkány nem tudott volna a közös dialektusban kommunikálni, Ikiella sosem találja ki átoknyakláncának titkait.
- Nem értetted kristálytisztán?... Tedd el a kardot! Nem akarok harcolni veled – parancsolta méltóságteljesen a szárnyas gyík.

Az amazon értetlenül állt a sárkány előtt. Lelkiekben, már felkészült egy halálos viadalra. Most meg a bestia azt mondja neki, hogy mégsem akarja őt megölni? Gyanakodva nézett fel a szörnyetegre, majd egy kétkedő grimasz után ismét ráemelte fegyverét.
„Biztos, csak blöfföl” – gondolta. – „Ennyire ostobának nem nézhet!?”
Viszont a hüllő higgadtsága egészen mást sugallt a számára. Az amazon nem láthatta a szörnyeteg mimikáját, ami talán felfedte volna a valódi terveit. Ennek ellenére, kapott a szokatlan alkalmon. Úgy tett, mintha mégis meggondolná magát, és komolyan fontolóra venné a váratlanul jött békeajánlatot; miközben egérutat keresve körbenézett az erősen homályossá vált, tág járatban.

Józan esze, kilátástalannak vélte a további harcot. A szabadulást, pedig egyszerűen képtelenségnek tartotta. Mégis, próbált minden eszközt megragadni arra, hogy árthasson a sárkánynak. És abban a pillanatban észrevette a távolban elgurult fáklyáját. (A világító eszköz, akkor esett ki a kezéből, amikor először nekifutott az orvul felállított, láthatatlan akadálynak.) Az imént felkavart ütközetük pora, mostanra már kezdte elfojtani a halványodó, kékes-sárga tüzet.
„Én is így fogok járni?” - tűnődött Cattiera a hasonlóságon. - „Idő előtt ki fog hunyni életem lángja?”
Tanácstalanságában hátrált még egy lépést; ennek köszönhetően, a sarka beleütközött egy ismeretlen tárgyba, ami nem volt természetes része a barlangnak. A váratlan lökéstől a hengeres dolog, lassan gurulni kezdett, és a fáklya gyér fényéhez közeledett, ahol nemsokára megállt. Cattera felismerte a guruló robbanószert. A látvány, pedig egy eszement ötletet vázolt fel a gondolataiban:
„Selendaro elf-petárdjával, talán lehet még némi esélyem!”

Az amazon visszagondolt arra, hogy a kezével az imént (és a hegymászás során is), milyenfajta követ érintett meg. Ez az egész hely tömör Gnómkőzetből állt. Mely annyit tett, hogy a külső és belső falak elég ridegek, valamint masszívak ahhoz, hogy robbanáskor nagy, valamint éles peremű kőtömbök váljanak le a hegyről. Ha egy ilyen törmelékzuhatag telibe találja a sárkányt, az - még a vastag páncélja ellenére is – biztosan nem úszná meg ezt épp bőrrel.
A kőzetnek, továbbá még az is előnyére vált, hogy szabályos peremei, alapból lépcsőszerűen kapcsolódtak egymásba. Természetes kiemelkedésük és függőleges felületük, könnyen mászhatóvá tette a belső teret is, ami most boltívszerűen összezárult a feje felett. Cattiera visszaemlékezett, hogy a belsőteremben – ahol az alvó hercegkisasszonyt megtalálták – is ugyanolyan természetesnek hagyták a falakat, mint itt. (Csupán a plafonról lógó csillárszerű, világító ásványok ütöttek el környezettől.)
Ha az amazon, most gyorsan cselekszik, és a fáklya tüzének melegével elég intenzív hőt ad át az elf-petárdának (mivel a megfelelő súrlódáshoz, ezeknek a köveknek nem volt alkalmas a felülete), akkor az, pillanatok alatt működésbe léphet. Amikor pedig a tárgy elkezd füstölni, Cattierának nagyjából öt perce lesz a menekülésre.

Kifelé természetesen nem futhat a mágikus akadály miatt; viszont ha a világító kristályterem felé venné az útját, akkor ott biztosan meglapulhat, egy kiszélesedő sziklarepedésben. Ide a robbanás lökéshulláma, nagy valószínűséggel, nem követné, mivel az őt üldöző, lomha sárkány gigantikus teste, felfogná az omlás erejének nagy részét. (Kis szerencsével, akár örökre eltemetné a bestiát.)
Eközben Cattiera, karcsú a teste lévén, könnyedén meghúzódhat, amíg a baj el nem ül. És ha ennek vége, a kristályplafon közelébe felkapaszkodva, rövidkardjának segítségével, kemény munka árán, de utat törhet magának a lépcsőzetes elvékonyodó falon át. Az amazon – korábbi tapasztalatai alapján - úgy számolta, hogy a világítóterem zenitje, nagyjából a középső hegy csúcsával egyezik meg. Ha a robbanás nem okoz túl nagy kárt ezen a helyen, és a kardja is bírja, akkor két-három métert, vájva, kijuthat a felszínre. Akkor végre szabad lehet!
A terv Cattiera szemében új, elszánt tüzet varázsolt:
„Sikerülni fog! Muszáj! Elvégre van öt percem ahhoz, hogy meglapuljak egy megfelelő rejtekhelyen. Veszélyes terv, de működhet… Túl fogom élni ezt is, mint ahogy minden más megpróbáltatásomat.”

Ravasz mosolyával az arcán, rámeredt a sárkányra; majd a béke szándékának jeleként, hüvelyébe helyezte a kardját. Látszólag megadást színlelve, mindkét kezét felemelve, előre lépett. Aztán gyorsan oldalra fordulva, a fáklya felé iramodott. Miközben egy sebes vetődő-bukfenc után, felkapta az elf-petárdát, hogy annak zöld, kovaszerű gyújtóját, közvetlenül a halovány tűz fölé emelhesse.
Az ötlet tökéletesnek tűnt; ha a sárkány ugyanolyan lassan reagált volna, mint ahogy ezt az eddigi harcuk során is tette. Ám a hím, előre látta az amazon gondolatait; ezért megelőző stratégiára váltott.
Miközben a harcosnő megragadta a robbanószert; a hüllő is gyorsan közeledett a fáklya felé, majd ismét kihasználva hosszú farkának erőteljes lendületét; elsöpörte az amúgy sem nagy lánggal égő világító eszközt. A tehetetlen tárgy, szélsebesen ütközött egy távolabbi, kemény kőtömbhöz; aztán tompa puffanással, milliónyi vörös szikrára szóródott szét, jelezve ezzel életének végét.

Ezzel a lépésével, a sárkány végleg elvágta, az amazon egyetlen lehetőségét a szabadulásra.
Cattiera tehetetlenül nézte a kihunyó fáklyáját, miközben elkeseredettség kerítette hatalmába. Az elf-petárda kiesett a kezéből és tovagurult a sötétségben, miközben az amazon csüggedten nézett a föléje magasodó szárnyas gyíkra; aki mögül még mindig, alig szűrődött be némi fény. A szörnyeteg, most, démoni mozdulatlansággal várt. Még mindig elrejtette valódi szándékait. Kitapasztalhatatlan titokzatossága, baljóslatúan belengte a folyosót. A csend nyomasztó volt. Az amazon sem mozdult; ökölbe szorította mindkét kezét, és bénultan várta a véget.

Ám, a halál elkerülte.
A sárkány, támadás helyett, ismét szóra emelte, mélyen zengő hangját:
- Nem szükséges harcolnunk – tónusa, bosszantóan nyugodt volt. - Ha azt teszed, amit mondok, akkor életben hagylak… Már nincs szükségem Ikiellára, hiszen itt vagy nekem te, helyette. És úgy látom, hogy veled jobban fogok járni, mint vele - méregette sejtelmes, szemeivel a meghökkent Cattierát. – Mivel az ékszert, ami fogva tartotta a szüzet, önként vetted le a nyakáról. Úgy veszem, hogy saját akaratodból vállaltad az ő sorsát.
- Eszemben sem volt cserélni vele! – kiáltott hirtelen haragjában az amazon, majd jóval halkabban tovább fortyogta - Erre az apróságra, elfelejtett figyelmeztetni a „kedves kis hercegnő”, mielőtt kiszabadítottuk volna.
Cattiera biztos volt benne, hogy Ikiella tudta a sárkány a csalafinta varázslatának hátulütőjét. Viszont, a Ribanc eltitkolta előle a lényeget; mivel jó okkal sejthette, hogy ebben az életben, csakis ő lehet az egyetlen esélye a szabadulásra.
- Nem érdekel - felelte hűvösen a sárkány; miközben, olyan közel hajolt a nőhöz, hogy az, majdnem megérinthette hosszú, szürke sörényét. - Te itt maradsz, mert szükségem van rád! Most pedig, kérném a fegyvereidet! Nem szeretném, ha kárt tennél magadban, ameddig itt tartózkodsz.

Cattiera sehogy sem értette a sárkány indokait; ahelyett, hogy az széttépné és megenné. Inkább ajánlatot tesz neki az életben maradásra. Még mindig nem fogta fel teljesen a dolgokat. Ez túl szépnek tűnt, ahhoz, hogy igaz legyen.
- És ha nem adom át a fegyvereimet? – kérdezte gyanakodva a hüllőt.
- Mint már mondtam, a te érdekedben kérem el. Bennem nem tehetsz kárt a kardoddal. Magad is beláthatod. Viszont azt nem tudhatom, hogy mikor fordítod a saját tested ellen – mormogta egyhangúan a sárkány; majd az amazontól távolabbra, egy kisebb tűzköpetet fújt a barlangfolyosón elhelyezett, ősrégi fáklyasorra, aminek következtében, szinte azonnal lángra gyulladt az első három világítóeszköz. A tárgyak elűzték fényükkel a sötétséget, és megvilágították a hüllő komor képét.
- A halálod nem lenne jó egyikünknek sem – magyarázata röviden azután, kinyújtotta hatalmas mancsát, közvetlenül Cattiera elé. – Szóval, add csak ide az összes fegyvered!
A szörnyeteg meggyőző bejelentése hatott a nőre. Az amazon nem tudta megmondani pontosan, miért, de engedelmeskedett a sárkány kérésének. Keze önkéntelenül, a kardját tartó övének csatjához vándorolt, és leoldva azt magáról; szó nélkül, a hatalmas ezüstmarokba helyezte. Azután lassan hátrált; ismét a falhoz lapult; gondosan ügyelt arra, hogy ne tegyen ellenségesnek tűnő mozdulatokat.

Apránként lépdelt a barlang nyílása felé, mialatt kerülte a hüllő fényes, pikkelyes testével való érintkezést. Amikor, pedig a varázslatos erőtér vélt határához ért; leült egy kiálló, nagyobb sziklára és kipillantott a nyílt térségre.
Látta, a lenyugvó Nap fényében fürdő, aranyra festett sziklákat. A nyugatra néző, fényes kiemelkedések széleit, melyek különösen éles kontrasztokat alkottak, a táj fekete hasadékaival. Odafent, komótosan úszó, világos, lila színű felhők gyülekeztek; és fénylő alakjaik az amazon szeme láttára, lassan egybeolvadtak. A sziklákba, számtalan lecsupaszodott Mókuscserje kapaszkodott gyökereivel; míg sűrű, barnás ágaik az ég felé nyújtózkodtak. Ez a békesség egy kissé megnyugtatta a nő lelkét; viszont a kiegyensúlyozott felszín alatt, még mindig elárulva érezte magát.
Eszében sem volt ezért Selendarót okolni, hiszen ő semmiről sem tehetett. Sőt, Cattiera maga üldözte el őt a veszély pillanatában; viszont Ikiella alattomosságát nehezére esett elfelejteni. Teljes szívéből gyűlölte a kövér lányt, és úgy érezte sosem tud neki megbocsátani.
Az amazon mereven nézte a kinti, háborítatlan tájat, amivel próbált egy kissé felvidulni; ám szemében a fájdalom könnyei gyűltek. Melyek kezdték elrabolni tőle a mesés formákat.

A sárkány, fekete szemeivel felváltva nézett, a bánatos amazonra és annak rövidkardjára, ami szinte elveszett irdatlan mancsában. Az ezüsthüllő jobbnak látta, ha most magára hagyja a harcosnőt. Ezért felvette az elejtett elf-petárdát, majd Cattiera tőrét is megkeresve, teljessé vált gyűjteményével együtt, visszaindult a világítókristályokkal teli termébe.
Ám, még mielőtt távozott volna, visszanézett:
- Magadra hagylak, hogy átgondold a jelenlegi helyzetedet – felelte nyugodtan.
Cattiera megmerevedett a különös szavak hallatán. Zavarodottan törölgette a könnyeit, majd amint elég tisztának vélte az arcát, lassan, a válaszára váró hüllő felé nézett:
„Vajon, miért akar maga mellett tartani?” – kérdezte magában. Hangosan, viszont nem merte ezt megemlíteni; csupán egy alig látható biccentéssel jelezte, hogy megértette a sárkány mondatát. Azután, ismét visszafordult a kinti sziklák irányába.
Elméje tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, melyekre nem talált logikus magyarázatot. Ki ez a szörnyeteg? És, valójában mit akarhat tőle? Hogy fog majd élni ezután? És, vajon Selendaro mit tesz most, hogy sosem láthatja őt viszont?...


A sárkány hálóhelyére érkezett. Az éles kőfalsziklákhoz lépett és karmának végével megkopogtatta az egyik, megbűvölt kiszögellést. Kezdetben semmi sem történt, aztán egy rejtekajtó kezdett kibontakozni a semmiből, ami idővel magától kinyílt. Egy nagy üreget tárva fel maga mögött. A nyíláson át, - amin még a sárkány gigantikus teste is könnyedén átfért - a hüllő, azonnal belépett titkos és tágas termébe.
Itt a homályban, ahová alig ért el a varázslatos fényből, különféle tárgyak dombocskái helyezkedtek el. Ezeket a sárkány különleges szemeivel végigpásztázta; miközben felmérte a helyzetet. Fegyverek, ruhák, varázs- és gyógyeszközök, értékes drágaköveket rejtő ládák, valamint arannyal tömött erszények váltakozó halmai, szépen elkülönítve álltak a teremben. A kincseknek az összértéke, méltán vetekedhetett, akár egy herceg vagyonával is.
A sárkány az első kupacához lépett; finoman ráhelyezte a Cattierától zsákmányolt szerzeményeit. Majd az emberi ruhák halmát kereste fel, és felmarkolt néhány női öltözéket. Azután egy másik kupachoz vándorolt, ahol egy kis tégelyt csippentett fel a karmaival. A sárkány hátrált, visszalépett a kristálytermébe; és szabad mancsával becsukta a súlyos kőfalat; ami, miután teljesen bezáródott, magától egyesült a kőfallal.

A sárkány még ellenőrizte, hogy van-e elég élelme - egy hasonlóan megbűvölt titkos-raktár ajtajának aktiválásával. Csalódottan szemlélte meg a készleteit. A hercegkisasszony miatt, most, jócskán megcsappantak a táplálék tartalékai. A hüllő úgy vélte, lassan ideje lenne újabb vadászatra indulnia; ám nem akarta ismét látni az amazon, sírástól bedagadt szemeit.
Érzékeny fülével, a még mindig a bejáratnál búslakodó amazonra koncentrált. Érezte, amint a távolban üldögélő Cattiera keservesen zokogott. Ezért most nem tartotta szerencsésnek az újabb találkozást; inkább úgy vélte, majd reggel, amikor egy kicsit lejjebb nyugodtak a kedélyek, meglátogatja őt.
Hangosan sóhajtott. Egy kicsit sajnálta az amazont, azt viszont nem engedhette meg magának, hogy lemondjon róla. Az iménti szokatlan kérését is, csak azért intézte a fiatal nő felé, hogy elkerülje az összezavarodott Cattiera esetleges öngyilkosságát. Emiatt minden fegyvernek látszó dolgot biztonságos helyre rejtett. Különösen a veszélyes elf-petárdától tartott, és joggal tette ezt; mivel tisztában volt vele, hogy mekkora pusztítást okozhat ez az eszköz.
Már kitapasztalhatta a hasonló nagyságú robbanószerkezetek erejét; amik, egykor súlyos sérüléseket okoztak a testén. A Harmadik Sárkányháborúban, több ilyen, nagyobb petárda robban egyszerre, a közvetlen közelében; aminek következtében, majdnem meghalt.
„Miért kínzod magad a múlt gondolataival?!” – feddte meg a sárkányt, önnön belső hangja. – „Nem volt elég az a fájdalom, amit, akkor, az elfekkel vívott háborúban elszenvedtél?”

Selendaro almásderesén poroszkált az éjszakában. A paták alatt hangosan zörögtek az örvényre lehullott rozsdaszínű levelek, melynek tompa hangjai elnyomták a félelf panaszos sóhajait. Mögötte Ikiella járt; szorosan követte a férfit, Cattiera hófehér hátasán ülve. Az amazon ménje, megérezte az idegen, többletsúlyos személyt, így az amúgy nyugodt állat, néha-néha megrázta sörényét, mi több, időszakos nyerítéseivel jelezte ódzkodását Ikiellától.
A félelf visszagondolt, a délután lezajlott lányszabadításra; majd amint rájött, hogy lényegében Cattiera mentette meg mindkettőjük hitvány életét, egyszerre elszégyellte és gyűlölte magát.
„Ha még a barlang szájánál eszembe jutott volna, hogy visszaráncigáljam a szüzet az alagútba (mielőtt a sárkány oda nem ér) aztán Cattiera nyakából átcserélem az átkozott láncot. Akkor most gyönyörű és hű bajtársam, ismét mellettem lehetne…” – kezdte a töprengést a férfi, ám amint bekötözött jobbjára nézett, összeszorult a szíve:
„Akkor sem vehettem volna le az ékszert, ha akarom. És ő sosem folyamodik, ilyen alantas megoldáshoz” – Selendaro ismét hatalmasat sóhajtott.

Mióta Cattierát megismerte, tudta, hogy az amazon, mindig becsületesen végrehajtotta, amit megígért. Még, ha az élete is függött tőle, akkor se szegte meg a szavát. Sosem tette volna vissza a megátkozott aranyláncot a hercegkisasszony nyakára; mivel hajdan azt ígérte Midrenner Urának, hogy épségben visszahozzák a lányát.
Selendaro megmarkolta a gyeplőt, amitől erős fájdalom nyílalt sérült bőrébe. Így vezekelt tehetetlenségéért. Elfutott. Pedig ez, helytelen cselekedet volt. Bár javarészt a megtermett hercegkisasszony ráncigálta el őt a barlangtól; amit akaratlanul, de hagyott. Viszont, azután teljesen összezavarodott, és megmentette a szüzet, ahelyett, hogy visszament volna szerelméért.

Amikor az est leszálltával, elértek a völgybe, Ikiella még próbált lelket önteni a férfibe. Szinte ódákat zengve ecsetelte Cattiera hősies önfeláldozását; ám ez a félelfet vajmi keveset vigasztalta. Titokban hinni szeretett volna a szűznek, de ezt helytelennek érezte. Így füttyentett a lovaknak, akik engedelmesen visszatértek a hívására.
Bár az amazon paripája zavarodottan nézett Selendaróra, miközben a férfi kikereste a nyerge mögé helyezett kötszereket. Mégis nyugodt maradt, - és a félelf parancsának engedelmeskedve - hófehér hátát, szelíden tartotta a megtermett nemes kisasszonynyak. A félelf semmit sem szólt a lónak gazdája elvesztésével kapcsolatban; képtelen volt megmagyarázni neki, hogy miért veszejtette el Cattierát.
Selendaro némasága, az idő múlásával, egyre csak fokozódott. Ez viszont, feszélyezte Ikiellát is. A szűz nem vélte szórakoztató társaságnak a férfit; ezért egy váratlan pillanatban abbahagyta harsány nekrológját, és ő is szótlanul lovagolt.
Selendaro hátranézett a sértetlen nemes kisasszonyra, majd sebesült kezére bámult. Gondolatait, átjárta a széttépett amazonról alkotott rémképe. Ettől pedig annyira megrémült, hogy legszívesebben, önmaga halálát kívánta volna.

Cattiera köpenyébe burkolózva feküdt a hideg földön. Az este alig aludt valamicskét, csupán hajnalban tudott elbóbiskolni; ám a váratlanul előtűnő hím ezüstsárkány látogatása eloszlatta édes szendergését a szeméből.
A hüllő, néhány egyszerű, de vastag szövetű, asszonyruhát nyújtott elé; és kérte, hogy öltözzön át. Cattiera, pedig jobbnak látta engedelmeskedni. Ha fogva tartója, tegnap nem ölte meg, akkor ma sem akart rá okot adni.
Páncéljából és felső ruházatából, viszonylag könnyedén kibújt. Azonban az ingétől nem volt hajlandó megszabadulni. Dacolva nézett szembe az ezüstsárkánnyal.
- Forduljon el! – utasította az amazon, mintha nem is lett lenne fogoly.
A sárkány, viszont nem értette Cattiera habozását; hiszen ő világosan megmondta neki, hogy szabaduljon meg, minden ruhadarabjától.
Az ezüsthüllő szótlanul nézte a nőt, akinek a magatartása erősen emlékeztetette Ikiellára. A szűz dühkitörései előtt, mindig bevezetett, egy pár másodpercen át tartó, morcos, szótlan rituálét, azután hangos ordibálásba kezdett. Ezzel ellentétben, Cattiera még mindig higgadtan állt előtte, és kezeit mellkasa előtt összefonva jelezte, hogy nem hajlandó eleget tenni a parancsának.

A hüllő visszagondolt arra, amikor a hercegkisasszony folyamatosan hisztizett. Hajdan, hasonló körülmények között, neki is felkínált egy melegebb és egyszerűbb szabású ruhát; csiricsáré, vékony selyemhacukája helyett. Természetesen, a hercegkisasszonynak eszében sem volt megválni drága öltözékétől, inkább az egész napot a sárkány állatprémjei alatt töltötte. Ha nem evett – ezen ételeket a hüllő maga hozta elébe - és aludt, akkor siránkozott. Általában ebből állt a mindennapi tevékenysége. A sárkány hiába próbált vele szót érteni, csak nagyon rövid ideig sikerült értelesen kommunikálnia; mivel általában a szűz részéről, dühkitörés, majd hangos ordibálás lett a válasz. A lány könnyen megsértődött, de nem volt hajlandó megmondani, hogy valójában miért is őrjöng. Ezekben a képtelen helyzetekben szárnyas gyík általában távolabb heveredett le, és úgy tett, mintha azonnali, mély álomba zuhanna. A stratégiája be is vált; mivel Ikiella hallgatóság híján, nem sokkal később le is csillapodott.

Legrosszabb pillanataiban, néha már vágyott rá, hogy megmentse valaki az idegesítő „lakótársát”; ám, amint visszagondolt az őt körülvevő évekig tartó, folyamatos csendre és magányra, mégis inkább a szűz társasága mellett döntött. Ilyenkor még a nemes lány rimánkodását is elviselhetőbbnek érezte. Gyűlölte azt a hangtalanságot, amitől majdnem megsüketült. Lelkét pedig, valósággal égette az egyedüllét. Rettentő lassan teltek a társtalanul töltött évek, ilyenkor a sárkány már-már azt hitte, hogy nem is jár az idő felette.
Valami hasonlót érzett Ikiella társaságában is, ám ezt a helyzetet valamivel jobbnak találta. Mivel így, legalább szólt valaki hozzá. Bár a szűz gyakran hisztizett, azért a maga módján megszínezte a mindennapjait.
Több mint két hétig éltek így. Aztán eljött a szabadító férfi, és vele egy nem várt meglepetés, az amazon. A sárkány természetesen nem volt hajlandó lemondani a hercegkisasszonyról; ám amint megérezte a fáklyát szorongató idegen asszony jelenlétét, egyre erősebb késztetést érzett a két fehérnép kicserélésére.

Az átoknyaklánc titkát, már rabsága első napján elárulta a hercegkisasszonynak; akkor az a cél vezérelte, hogy Ikiella mondjon le arról, hogy valaha is kiszabadíthatják. Mivel, ha van oly balga lovag, aki idetalál, és betéved a barlangjába - amikor ő épp távol van -, még akkor se tudja megszöktetni a rabul ejtett szüzet. Sőt ha lehet, a férfi addig próbálkozzon az átok megtörésével, amíg le nem ég a kezeiről az összes bőr, vagy amíg ő nem végez vele.
A sárkányt igazi meglepetésként érte az a tény, hogy egy nő is eljött a hercegkisasszony szabadítására. Attól pedig végképp elállt a lélegzete, amikor az amazont, a mindenképpen szabadulni vágyó Ikiella, önszántából a mancsára játszotta. A szűz saját céljai érdekében, aljas módon csőbe húzta a harcosnőt; nem törődve azzal, hogy neki ez a csere mennyire fog tetszeni.
Bár a hüllőnek nem ez volt az eredeti célja, belement a „játékba”. Hogy fenntartsa a látszatot, és hogy az embereknek ne legyen idejük észrevenni az aranylánc gazdájának cseréjét - Ugyanis az, amint az földet ért, automatikusan az átoktörő nő nyakában termett. - a sárkány úgy tett, mintha álmából ébredve, a betolakodókra támadna. A látszat kedvéért, még egy-két rosszul célzott tűzgolyót is elküldött, hogy vérszomjas lénynek tüntesse fel magát a halandók előtt.

A színjáték kitűnően sikerült; azonban az amazonnal való harc, egy kissé nyugtalanította az ezüsthüllőt. A lény nem akarta, hogy a nő komolyabban megsérüljön. Aggaszotta „ellenfele” győzelem (és talán halál) iránti vágya is. Ám mint utóbb kiderült, ettől feleslegesen tartott. Viszont, az még mindig szálka volt a szemében, hogy az előtte álló fiatal teremtés – a gyerekes természetű Ikiellával ellentétben – már igazi nő volt.
A sárkány zavartan kezdte méregetni a passzívan álldogáló asszonyt. Feszélyezte, hogy a harcosnő mozdulatlanul néz vele szembe. Egyre jobban nyugtalanította ez a helyzet.
Még azt az idegen kifejezést sem értette, amit a fehérnép, az imént a közös nyelven mondott neki:
- Szégyenlős vagyok.
- Mit jelent az a szó, hogy „szégyenlős”? – a szárnyas gyík kérdése, olyan őszintének hangzott, mintha a mondat egy gyermeké lenne.
A sárkány számára rejtély volt a harcosnő viselkedése, mivel ő gyakorlatilag mindig meztelenül járt. Kemény, szarupikkelyes páncélja mindig megvédte őt a fegyverektől és a hidegtől. Sosem kellett neki emberi szövetrongyokkal takargatnia magát.
Cattiera visszagondolva saját és az ezüsthüllő kínosan néma helyzetére, egy kicsit elmosolyodott. Azután zavarában köhintett egyet, majd megkomolyodva elkezdte pironkodó magyarázatát:
- Az embereknek nem illik mezítelenül, mutatkozniuk. Egymás előtt levetkőzni, pedig kifejezetten szeméremsértő… – a nő egyre halkabbra fogta a hangját – Ez csak akkor nem érvényes, ha az illetők házasok, és négyszemközt vannak – az utolsó szavakat szinte suttogva fejezte be.
- Viszont én nem vagyok ember! – morrantotta a sárkány.
- Ez akkor is kínos a számomra. Kérem, fordítson hátat!
A sárkány megértette a célzást. Bár nem tetszett az ötlet, hogy a saját barlangjában megmondják neki; mit cselekedjen. Ennek ellenére eleget tett a nő kívánságának. A „kérem” szó varázsának amúgy sem tudott ellenállni (mivel ezt a kifejezést, a követelőző hercegkisasszonytól sohasem halotta). Ezért felmarkolta Cattiera páncélját, majd visszacammogott a kristályplafonú terme felé.
„Lehet, hogy mégis jó választás volt ez a csere?” – tűnődött magában a sárkány.
Eleinte túl harciasnak vélte „új lakótársát”; most pedig kiderül, mennyire: önfeláldozó, érzékeny, sőt, szemérmes. Ezt pedig, igazi szűzies vonásnak vélte.
„Megéri őt magam mellett tartanom!” – vonta le magában a következtetést az ezüsthüllő.

A sárkány, nagyjából negyedóra múlva, ismét visszatért. Elégedetten nyugtázta, hogy a nő megfelelő ruhát választott magának. Cattierára tökéletesen illet a kényelmes, kékeszöld színű öltözet. A szárnyas gyík biccentett, majd egy fatálcaszerűségen némi szárított húst, és egy kisebb, fényes lakkal bevont, kör alakú fatégelyt nyújtott át - egyik ujjával - az asszonynak.
- Ez meg mi? – kérdezte a fiatal nő, miközben a kezében méregette az ismeretlen tartalmú kör alakú dobozkát.
- Horzsolások és sebek elleni kenőcs – válaszolta a sárkány, nemes egyszerűséggel. – Gondolom, a páncélod nem védett meg kellőképpen, amikor többször is nekicsapódtál a barlang éles Gnómkőzetének.

Cattiera furcsának vélte a sárkány törődését, mivel sebei, még őt magát sem érdekelte ennyire. Harcos lévén, már számtalanszor megsérült, és szinte nem is érezte azt, ha lehorzsolja a vállát, vagy megvágja a térdét. Ám amikor levette a ruháját, az amazon is észrevette, hogy az átlagosnál több helyen, sérülések tarkítják a testét. Viszont, eddig a pillanatig nem szánt nekik túl nagy jelentőséget. Ellenben, ahogy a tégelyt nézegette, meghatotta a szörnyeteg gondoskodása. Mintha csak Selendaro termett volna ismét mellette. Cattiera fel is fedezett némi hasonlóságot, a félelf gesztenyebarna és a hüllő fekete szemének csillogása között, ami nem volt más, mint a törődés.
- Köszönöm – mondta az amazon, miközben fényes könnycseppek kezdtek folyni az arcán.
A sárkányt ismét tanácstalanság kezdte hatalmába keríteni, nem tudta mihez kéne kezdenie, ezért inkább úgy döntött, hogy hasonlóképpen cselekszik, mint hajdan Ikiellánál. Ilyenkor általában magára hagyja a síró lányt, és elvonult „aludni”. Már meg is fordult, hogy visszatérjen a kristályteremébe, egy-két órát pihenni. Amikor Cattiera elakadó hangja megállította:
- Nem menj el,… kérlek! – megtörölte a szemeit, és könyörögve a sárkányra nézett. – Rögtön befejezem. Csak kérlek,… ne hagyj magamra!
- Azt hittem, szeretnél egyedül lenni? – kérdezte a hüllő udvariasan.
- Nem… - szipogta Cattiera. - Gyűlölöm a magánt! Ha egyedül vagyok, minden… olyan hideg és fájdalmas körülöttem… – a nő elhallgatott. Talán a kialvatlanság, talán a hüllő gondoskodása tehette, de őszinte szavai még őt magát is meglepték. Azonban nem merte folytatni vallomását, inkább egy kérdéssel zárta le a monológját. – Inkább azt szeretném megtudni, hogy miért kellek én egy sárkánynak?

A szárnyas gyík meglepődött. Nem hitte volna, hogy az együttműködő emberek társadalmában is akadnak olyanok, akik már szintén átélték a gyötrő magányosság kínjait. Megrendítette; mennyire hasonló a sorsuk. Emiatt, pedig még többet meg akart tudni az asszonyról.
Így a téma Cattiera feladatára terelődött; ami nem volt más, mint a sárkány barlangjának tisztántartása. Az amazon ezt igencsak különösnek találta, ugyanis semmilyen dolog nem utalt arra, hogy a szörnyeteg elhanyagolná a lakhelyét.
„Takarítanom kéne, és semmi több?” – gondolta hitetlenkedve Cattiera. – „Ugyan mit akarhat valójában ez a sárkány?”
A harcosnő, ezen felül, mindenképp tudni akarta, hogy a hüllő elmondta-e Ikiellának a nyakláncátok megszűntetésének lehetőségét. Nem is kertelt a válasszal, nyíltan megkérdezte, azt, ami a szívét nyomta.
- Mindent elmondtam neki az arany ékszer varázslatával kapcsolatban – felelte meglepően világosan a sárkány. – Akkor még nem gondoltam arra, hogy van olyan asszony, aki be mer jönni a barlangomba. Alapesetben, lehetetlen lett volna a lány szabadulása… De jó, ha tudod! Nem én javasoltam Ikiellának a cselt, amivel rászedhet.

Az amazon sejtette, hogy valami ilyesmit fog mondani a hüllő. Elszorult torokkal gondolt arra, milyen alattomosan csapta be a hercegkisasszony, miközben ránézett a még mindig a nyakában lógó láncra. Aztán összeszedte magát, sóhajtott egyet, majd felbátorodva az előzékeny válaszon, tovább kérdezett.
Így azt is megtudhatta, hogy Selendaro és ő jöttek elsőként a szűzért. Ezek szerint, Mirdenner Urának megbízottjai, vagy túl gyávák, vagy túl szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy idetaláljanak. Bár a nő valószínűbbnek tartotta az első verziót, tekintetbe véve az udvar nyúlszívű és talpnyaló szolgáit.
Beszélgetésükben az ezüsthüllő, még a nevét is hajlandó volt elárulni:
- Tarkenzisnek hívnak – zengte a sárkány, miközben hosszúkás fejét lehajtva, köszöntött a nő felé.
- Az én nevem, Cattiera – válaszolta az amazon, egy meglehetősen tiszteletteljes pukedli kíséretében.
Az amazon egy mosollyal nyugtázta, új, egzotikus nevű „barátjának” az etikettnek is megfelelő viselkedését. Szokatlannak találta az ezüsthüllő barátkozó természetét, igazából nem erre a fogadtatásra számított. Bár ő eddig, vajmi keveset tudott a sárkányok titokzatos és varázslattal teli életéről.



Korai, meleg levegőjű délután volt. Szokatlanul erősen sütött az őszi Nap, mely már rég felszárította az erdő délelőtti páráját. A csendes környék halk rovarzaját; mindössze néhány alacsonyabban repülő vadliba csapat gágogása törte meg.
A földutat szegélyező sűrű, sárgászöld bozótosokban, - újabb zsákmány reményében - nesztelen banditák bújtak meg. Éberen figyeltek, mivel már napok óta egy árva lelket sem láttak erre elhaladni. A borzas bandavezér alig hallhatóan felsóhajtott; mióta két zsoldos megszégyenítette őt és maroknyi csapatát, nem csakhogy új rajtaütő helyet kellett keresniük, de még büszkeségükön is mély csorba esett. Attól a naptól fogva a vezér elhatározta, hogy békén hagy minden személyt, aki legalább egy kicsit is hasonlít egy harcosra.

A bandafőnök, amint meghallotta az úton ügető lovak nyerítését, izgatottan, viszont nem feltűnően kikémlelt a bozótosból. Ám amint észrevette az ismerős félelfet, ökölbe szorította kézfejét, majd halkan pisszegve, nyugalomra intette éberen figyelő társait. Nem volt szükség többszöri figyelmeztetésre. Mivel addigra már az összes csapatag felismerte a feléjük közeledő zsoldost; és a többségük nem vágyott közelebbi viszontlátásra. Még mindig túl élénken élt bennük a múlt hét, fájdalmas veresége.
Viszont, egyvalaki más véleményen volt. Ő, igenis vágyott a Selendaróval való harcra. A vezére mellett kuporgó, megtermett zsivány, kérés nélkül húzta ki, borzas főnöke kardját, majd egymaga kirohant az út közepére. A parancsnok képtelen volt megállítani felpaprikázott társát, csupán egy félhangos felszólításra maradt ideje:
- Glandel, ne tedd! – ám a megnevezett bandita nem hallgatott rá.

Az izmos alak minden áron elégtételt akart venni, bal vállának sérüléséért. Nem érdekelték az esetleges következmények. Ezúttal biztosra vette a győzelmét; amint meglátta a félelf bekötözött jobb kezét. Továbbá azt is előnyének érezte, hogy nyavalyás kése helyett, ez alkalommal, főnöke kardja volt nála. Glandel magabiztosan kiállt az útra, és haragosan Selendaróra szegezte sötét tekintetét.
- Nem volt elég a múltkori? - kérdezte a félelf fenyegetően higgadtan, miután mindkét paripa megállt.
A széles vállú férfi, viszont figyelmen kívül hagyta a harcos kérdést. Inkább sértő szavakra nyitotta száját, mialatt jobbjában megszorította fegyverének markolatát:
- Alaposan ellátták a bajodat, TE, hitvány félember! – ezután szúrós szemmel, az amazon hátasán ülő Ikiellára nézett, és gúnyosan folytatta megjegyzéseit – Látom, még a harcos macád is elhagyott; ezért most kénytelen vagy, egy dagadt Libával helyettesíteni őt…
Erre a nem túl hízelgő megnevezésre, a szűz sértődötten felsikkantott, majd ránézett Selendaróra, mintegy, azonnali elégtételt követelve tőle. A félelfet nem kellett bíztatni. Szó nélkül leszállt a lováról, előhúzta balkezes hosszúpengéjét, és azon nyomban, vehemens harcba bocsátkozott, az ingerülten támadó, keménykötésű legénnyel.
Selendaro sérülése miatt, súlyosabb hátrányból indult; ám még baljával is képes volt „felvenni a kesztyűt”, heves természetű kihívójával szemben. A hosszú életű könnyedén kivédte, a lendületes, ám korántsem pontos támadásokat; azután egy alattomos szúrással véget vetett az egyenlőtlen összecsapásnak. A félelf pengéje, egyenesen a bandita torkának közepébe fúródott, aminek következtében, a fuldokló harcoló eldobta főnöke kardját.
Glandel mindkét kezével, sérült ádámcsutkája felé kapott. Bugyogó vére nem csupán sárga gallérjára folyt; a tüdejébe is jócskán jutott belőle. Ez, pedig erősen akadályozta a legényt a légzésben. A vesztes térdre esett, miközben fuldoklott. Elkeseredetten próbálta kapkodni a levegőt, ám erőfeszítései nem sok sikerrel jártak.

Selendaro, viszont hamar véget akart vetni a fülsértő halálhörgéseknek; ezért, mintegy Glandel élethalálharcát megpecsételve, hosszúpengéjét, egyenesen ellenfele szívébe szúrta.
A vesztes teste megrándult, karjai erőtlenül lehanyatlottak; majd, amint a félelf kihúzta edzett acélját a bandita mellkasából; a legény újonnan szerzett sebéből, erőteljes vérzuhatag tört elő.
Selendaro elégedetten nézte, miként a férfi, arccal a göröngyös útra esik. A száraz talaj mohón beitta a kiömlő folyadékot, aminek súlyos veszteségétől, Glandel szinte, azonnal szörnyethalt.
A félelf mosolygott. Beszennyezett pengéjét balkezében mozgatva, alaposan megszemlélte; különös morbiditással élvezte, ahogy a Nap sugarai mélyvörösen csillognak a fényes fémen. Aztán, amint megunta beteges „játékát”, Glandel teteméhez hajolt, és pengéjének lapját többször is végighúzta a bandita hátát borító bőrmellényen. Kényelmesen ismételte a mozdulatokat; addig folytatta, amíg elég tisztának nem vélte a fegyverét. Amint hüvelyébe helyezte különleges kését, észrevette, hogy mellvértjén, egy keskeny sávot, bemocskolt Glandel kifröccsenő vére. Bal kezének mutatóujját végighúzta a vörös területen, és homloka közepére - hosszanti irányban - egy halvány vonalat húzott. Mely számára, a győzelem jele volt.
Azután az aranyhajú félelf hátat fordított, a megszégyenített bandita tetemének, ami a sárgán és vörösen hulló levelekkel tarkított földút közepén feküdt.
Ráérősen visszatért almásdereséhez, majd felült a nyeregbe. Higgadtan viselkedett, mintha semmi különös sem történt volna; ám a bensőjében Glandel halála, ismét felébresztette harcos önérzetét. Mégis elrejtette büszkeségét; - tőle szokatlan módon - közömbösséget színlelve, indította útnak paripáját.

Rá sem nézett Ikiellára; aki szemeit eltakarva, biztonságos távolságban, még mindig Cattiera lovának nyergében ült, és úgy tett, mintha nem látott volna semmit sem a véres csatajelenetből. Csupán akkor mozdult meg, amikor meghallotta a zsoldos kemény, parancsoló hangját:
- Indulás!
A hercegkisasszony megrökönyödött, ám ez egyszer nem tette szóvá sértődöttségét. Még ő maga is félt, zsoldosa alattomossá vált természetétől. Inkább engedelmesen követte „becsületének megmentőjét”, aki közvetlenül Glandel teteme mellett poroszkált. Ikiella rá sem nézett a halottra. Egyszerűen, elfordította a fejét. Nem tartotta illendőnek, hogy egy olyan emberre pazarolja a figyelmét, aki, őt „Dagadt Libának” merészelte nevezni.
A többi útonálló elszörnyedve nézte végig társuk halálát, nem tehettek mást, minthogy öklüket összeszorítva, az ajkukba haraptak. Képtelek voltak megmozdulni, még csak mutatkozni sem mertek a kegyetlen félelf előtt. Ennek ellenére szapora lélegzetvételeikkel elárulták Selendaro érzékeny, hegyes fülének, hogy ők is itt lapulnak a közelben. Ám, mivel egyikőjük sem mert támadást kezdeményezni ellene, a gyilkos és kísérője, zavartalanul tovalovagolhatott, úgyszólván levegőnek nézve a gyáva csürhét.

A bandavezér ereiben meghűlt a vér. Riadt szemekkel nézte azt a zsoldost, aki – nem egészen egy hét leforgása alatt - valóságos szörnyeteggé változott át. Első találkozásukkor, csupán egy játszadozó zsoldos volt, aki előnyt kovácsolva hibáikból, és, csupán szórakozni akart. Most viszont, a lelketlen félelf, még a legalapvetőbb emberséget sem mutatta, ellenfele felé. A borzas bandita nem értette, mi változtatta démonná a hosszú életűt; de nem is akarta megtudni. Amint Selendaro, valamint az idegen – mégis valahonnan ismerős - dundi lányt kellő távolságban érezte, kimerészkedett Glandel holteste mellé. Azután intett a többi rejtőzködőnek, hogy jöjjenek elő, és temessék el tisztességesen, szerencsétlenül járt társukat.



- Folyt. Köv.-