Az alvó erdő átka (Első Nap)

2010. június 25. (hétfő)


Meleg nyári este köszöntött a japán kisvárosra. A levegő édes volt a virágok illatától, a telihold fenn ragyogott az égen, a közeli kis park fái aludtak már, a tó partján pedig szerelmespárok andalogtak, vagy üldögéltek és egymás kezét fogva élvezték a kellemes időt. Ám történetünk nem itt, hanem egy házban kezdődik. Mégpedig annak egy szobájában, ahol egy idősebb asszony ül a hintaszékében. Éppen olvasgat, mikor tárul a szoba ajtaja és fiatal nő lép be rajta. Egy szempillantás a nőre az asszonyról és bárki láthatja, anya és lánya. Fekete derékig érő haja és sötétbarna szeme van.

- Azt hittem, már lefeküdtél, Reiko – mosolyog rá az asszony lányára.

- Még nem voltam álmos – rázza a fejét Reiko. – Olyan szép esténk van.

- Igen, szép – válaszolja az asszony.

- Mesélj valamit, anya! – kéri a nő. – Valamit, amit még nem hallottam.

- Nem vagy már egy kicsit öreg a mesékhez, lányom? – nevet fel az asszony.

- Kérlek, anya! – Reiko helyet foglal a pamlagon. – Biztos van még meséd, amit nem hallottam. Te mindig kitalálsz valami újat! Kérlek!

- Rendben – az asszony megadja magát. – De ez egy hosszú mese lesz, készülj fel rá! Na és persze úgy érdekes, ha úgy mesélem, mintha velem történt volna

Reiko bólint. Az asszony leteszi a könyvet, mély lélegzetet vesz, és belekezd a mesélésbe.


…


Első nap


Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Suzuki Toshiya. Tudom, elég hétköznapi név, de hát mit tehetnék, ha egyszer szüleim ezt a nevet adták nevem? Éppen húsz éves vagyok, tehát végre nagykorú és elvileg független. Kivéve, hogy még mindig függök a szüleimtől. Mármint anyagilag. 180 cm magas, sötétbarna szemű fiú lennék. A hajam eredetileg fekete, mint minden japánnak, de szeretem festetni. Jelenleg éppen világosbarna, és néhány szőke tincs is van benne, a fazonja pedig félhosszú és tépett. A foglalkozásom… hát, egyetemista vagyok, és építészetet tanulok. A szüleim eredetileg orvosnak szántak, de aztán hagyták, hogy a magam feje után menjek. Szeretem az építészetet, ha végzek, ami jó három év múlva lesz, akkor építészmérnöki diplomával a kezemben kezdek el dolgozni. Már, ha eljutok odáig. Ami tekintve a mai napomat, nem tűnt túl egyszerűnek. De kezdjük az elején.
Július közepe volt, éppen végeztem az utolsó vizsgámmal is – négyes lett, de elégedett vagyok vele -, így úgy döntöttem, jól megérdemelt pihenésként meglátogatom a nagybátyámat. Úgyis régen láttam már, meg hát hiányzott már a vidéki nyugodt élet a tokiói forgalmas év után. Akkor még fogalmam sem volt róla mi fog történni, nem is sejtettem, hogy néhány órán belül az életem 180 fokos fordulatot vesz.
Hazamentem, és összecsomagoltam. Senki sem volt otthon, de ez nem volt szokatlan. Apám és anyám mindketten orvosok, elfoglalt emberek. Hát igen, számukra nincs olyan, hogy nyári szünet. Ráadásul, ha jól tudom, ma valami értekezletük is van. Apám a város legnagyobb kórházának igazgatója, így nem csoda, ha először nem vette jó néven, hogy nem lépek a nyomdokaiba. De őszinte leszek, nem vonz az orvosi pálya, nem bírom a vért, sem a kórházszagot.

Apám állása miatt elég jómódban élünk, szóval nem panaszkodhatom. Kiskorom óta mindent megkaptam, amire vágytam, de szüleim a lelkemre kötötték, hogy azért nem árt tanulnom, mert a buta és műveletlen emberek sosem viszik semmire. Ők már csak tudták.
Egy gyors összepakolás után már készen is álltam az útra. Írtam egy cetlit anyáéknak, hogy ne aggódjanak, majd este hívom őket. Aztán fogtam magam és bepakoltam a cuccaimat a kocsimba. Saját kocsim van, egy fekete BMW és imádom. Igaz, hogy már négy éves, de a világért nem cserélném le. Még jó állapotban van, soha nem volt semmi baja egy kis karcolást leszámítva az oldalán.

Beültem a kocsiba, indítottam és már repültem is. Hamar kiértem a városból, és fél óra múlva már az országúton repesztettem. Meleg, napsütéses délután volt, semmi sem utalt arra, hogy bármi is történni fog. Pedig, ha akkor már tudtam volna, talán nem a 74-es utat választom.
Már javában az említett úton száguldottam, mikor hirtelen egy éles kanyarnál egy autó jött velem szembe. Nem is értem, hogy kerülhetett az én sávomba, de időm sem volt reagálni, máris összekoccantunk. Mi az, hogy koccantunk? Egyenesen összeütköztünk, a következő pillanatban pedig szó szerint átrepültem a kocsival együtt a szalagkorláton. Éreztem, ahogy a BMW megpördül, majd lebucskázik a fák közé. Ugyanis egy erdő volt alattunk. Nekicsapódtunk egy fának, aztán se kép, se hang.

Nem tudom, mennyi ideig lehettem eszméletlen, de arra tértem magamhoz, hogy valami hideg ér az arcomhoz és a kezemhez. Megtapogattam a hideg valamit. Tapadt. Lassan kinyitottam a szemem. A fejem rettenetesen fájt, valószínűleg erősen beüthettem. Szédültem, ahogy próbáltam felülni. Óvatosan körülnéztem és nem hittem a szememnek. A kocsi sehol. Én pedig a földön ültem és… Nem ez nem lehet! Minden fehér volt! Minden! Ahogy körülnéztem ráeszméltem, ez bizony hó. De július közepén? Megdörgöltem a szemem, de a kép nem változott. Körülöttem mindenhol fehér hótakaró borította a tájat, a fák kopasz ágait, az örökzöld fenyők fűleveleit. Most vagy álmodom, vagy annyira beütöttem a fejem, hogy hallucinálok. Pofon vágtam magam, de még mindig mindenütt havat láttam. Ezek szerint ébren vagyok. Na ennek már fele sem tréfa, valahogy ki kellett jutnom innen. Felálltam, és a fejemben zúgó fájdalmat figyelmen kívül hagyva elindultam valamerre. Úgy gondoltam, ha elindulok, valahol csak vége van az erdőnek és hívhatok segítséget. Ekkor jutott eszembe, hogy a mobilom a farmerem zsebében van, talán tudok innen is telefonálni. Elővettem, de nem volt térerő.

- Frankó! – állapítottam meg morcosan. – Most akkor mi a fenét csináljak?

Mivel jobb ötletem nem volt, így ténylegesen is elindultam. Mindenhol csak hó és fák. Mivel csak egy vékony póló volt rajtam, hamar fázni kezdtem. Arról fogalmam sem volt, hol vagyok és hogy hová tűnt a kocsim. Ez a két dolog volt, ami igazán izgatott. Na, meg hogy hogy keveredek ki innen. Az már önmagában is fura volt, hogy július közepén egy olyan erdőben találom magam, ahol tél van, de az még furább volt, hogy nem láttam lábnyomokat. Sem emberét, sem állatét. Pedig valamilyen állat, például őz, vagy vaddisznó biztosan él az erdőben. Vagy legalább egy erdész, de senki és semmi. Egy idő után kezdtem megijedni. Mi lesz, ha itt halok meg? Mi lesz, ha sosem jutok ki az erdőből? Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kezdett sötétedni. Egyre idegesebb lettem.
Hirtelen hangokat hallottam meg, tőlem nem messze. Lépések voltak. Ezek szerint mégis van itt rajtam kívül valaki. Vagy valami. Nem szívesen lettem volna egy farkas vacsorája, így idegesen hátráltam egy fához és vettem fel egy vastagabb ágat, hogy veszély esetén védhessem magam. Bár fogalmam sem volt, hogy mi védelmet nyújthat egy faág, bár a semminél biztosan jobb.
A lépések egyre közeledtek és velük együtt valami fényforrás is látszódott. Talán egy lámpa. Tehát ember lehet az illető. Reszkettem, de már nemcsak a hidegtől, hanem a félelemtől is. Hiszen ki tudja, az illető esetleg nem ellenséges szándékkal közeledik-e? A fényforrás pedig egyre közeledett, mire én szorosabban markoltam a botot, készen arra, hogy veszély esetén védekezzem. Ám nem volt szükségem a védekezésre, ugyanis néhány perccel később egy alak bontakozott ki a félhomályból. Egy fiú volt az. Meglepetten nézett rám, de nem szólt. Talán három-négy évvel lehetett nálam fiatalabb, fekete hosszú haja lágyan keretezte finomvonású arcát. Szürke szemeivel kíváncsian bámult engem. Szürke szemek! Ez volt az első, amit furcsának találtam benne. Egy japánnak sincsenek szürke szemei. Legalábbis elvileg. Aztán tekintetem a fiú ruházatára siklott. Világoskék kabátot és barna nadrágot viselt. Lábán már kissé viseltes fekete csizma díszelgett. Kezében egy régimódi lámpást tartott, annak a fényénél vizslattuk egymást jó ideig, mire ő törte meg a csendet.

- Ki vagy te? Hogy kerültél ide? – kérdezte selymes hangon.

- A nevem Suzuki Toshiya – válaszoltam. – Az az igazság, hogy… fogalmam sincs, hogy kerültem ide. A kocsim lebucskázott az útról és… mire magamhoz tértem, már itt találtam magam.

- Értem – bólintott. – Gyere velem! Ezekben a ruhákban halálra fogsz itt fagyni. Nálunk megmelegedhetsz.

- Nálatok? Te itt élsz?

- Igen – válaszolta. – A nevem Minami Yuki. Hívj Yuki-nak!

Bólintottam. Elindult, én pedig követtem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a fiú, de nem volt más választásom, mint követni őt. Elég sokáig ballagtunk, és már úgy éreztem, hogy ott helyben halálra fagyok, mikor végre távoli fényt pillantottunk meg. Yuki egyenesen abba az irányba tartott. Jó tíz perces további séta után egy házat pillantottam meg. Innen jött a fény. Ahogy közeledtünk, azt is megállapítottam, hogy hatalmas, régi stílusú házról van szó. Lehetett vagy száz éves is. Előtte egy udvar terült el, amit szintén befedett a hó. Az udvaron hatalmas hószobrok, hókupacok, hóvárak.

- Szép ház – jegyeztem meg. – Kivel élsz itt?

- A húgommal – jött a válasz.

- A szüleitek?

- Most nincsenek itthon – válaszolta hátra sem nézve. – Gyere! Haru már biztosan vár.

Nem szóltam semmit, csak követtem. Haru biztos a húga lehet. Elértük a házat és Yuki benyitott. Bement, én pedig utána. Itt már sokkal melegebb volt, egyáltalán nem fáztam.

- Gyere! – szólalt meg Yuki.

Beljebb mentünk és egy hatalmas nappaliba jutottunk. Nekem első látásra túl giccsesnek hatott. Mindenhol játékok, mesekönyvek, plüssállatok és egy hatalmas karácsonyfa. Valahogy minden túl meseszerűnek és édesnek tűnt. A fa ragadta meg legjobban a figyelmem. Karácsonyfa július közepén. Ez már több mint nem természetes. Kissé megborzongtam. Hirtelen egy kislány toppant elém. Úgy meglepődtem, hogy hátratántorodtam. A lányka halkan kuncogni kezdett.

- Megijesztettelek? – kérdezte csilingelő hangon. – Biztos te vagy Toshiya. Haruka vagyok, de hívj Haru-nak!

- Örvendek! – hajoltam meg, miután magamhoz tértem – Hány éves vagy, Haru-chan?

- Hét – válaszolt nevetve, azzal megfogta a kezem és maga után húzott. – Van kedved játszani velem?

Jobban megnéztem a kislányt. Fekete vállig érő hajában élénkpiros masni virított. A szeme, mint a bátyjáé, ugyanúgy szürke. Fehér blúzt, fölötte édes kis piros ruhácskát viselt. Elragadó teremtés volt. Az egyik hatalmas babaház felé húzott, én pedig mit volt mit tenni, hagytam magam. Látszólag élvezte, hogy van, aki játszik vele. Azonnal ki is osztotta a szerepeket. Belefeledkeztünk a játékba és csak akkor eszméltünk fel, mikor Yuki is megjelent.

- Látom, már összebarátkoztatok – jegyezte meg mosolyogva.

- Igen – csipogta Haru. – Toshiya-san nagyon kedves.

- Yuki – fordultam a fiúhoz. – Nincs esetleg egy telefonotok, amit használhatnék? Fel kéne hívnom a nagybátyámat, hogy ma már nem érek oda.

- Ööö… telefon? – a fiú mintha kissé ideges lett volna – Az az igazság, hogy… elromlott. Tudod… már nagyon késő van és… nem hinném, hogy a szerelő ma már kijön.

- Értem. Na és hogy lehet kijutni az erdőből? – kíváncsiskodtam tovább.

- Majd holnap megbeszéljük. Ma már nem tanácsos lófrálni. Inkább töltsd itt az éjszakát – válaszolta Yuki. – Holnap reggel kapsz egy térképet.

- Köszönöm.

A fiú intett, hogy kövessem. Felálltam és elköszönve Haru-tól Yuki után indultam. Felvezetett az emeletre, majd benyitott egy szobába. Ez a szoba is ugyanolyan giccses és túlságosan is édi-bédi volt, mint a nappali. Kezdett hányingerem lenni. Tisztára, mint egy lányszoba.

- Itt aludhatsz – mondta Yuki – Jó éjt!

- Jó éjt!

Yuki magamra hagyott, én pedig fogtam magam, és leültem az ágyra. Fogalmam sem volt, hogy hol a fenében lehetek, de valami azt súgta, valami nagyon nincs itt rendben. A belső érzékeim veszélyt súgtak, én pedig nem szeretem a veszélyt. Az egész ház valahogy túlságosan is tökéletes volt, túlságosan is meseszerű és emlékeztetett babaházra, egy álomvilágra. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nekem túl élénk a fantáziám. Az ablakra néztem. Éppen hullani kezdett a hó. Ez volt az, ami a legjobban idegesített. Hogy havazhat csak egyetlen helyen, ha Japán többi részén nyár van? Talán megőrültem.
Végül rávettem magam, hogy lefeküdjek. Talán mindez csak egy buta álom és mire felébredek, már otthon leszek a saját ágyamban. Bár én magam sem hittem ebben, de ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Az egyetlen dolog, ami még normálisnak hatott ez után a nap után.