Az állomás

1

Úgy két kilométerrel azután, hogy elhagyták a Vác határát jelző táblát, Tibi a műszerfalhoz hajolt, és bekapcsolta a rádiót. Bár manapság egyre kevesebb adó akadt, amelynek zenéje nem idegesítette halálra, a kocsit megülő, nyomasztó hallgatás még elviselhetetlenebbnek tűnt. A többiekre nézett, akik elgondolkodva bámultak ki a Renault ablakán. Szólnia kellene a hátsó ülésen terpeszkedő, dobverőt pörgető Pirítósnak (akinek becsületes neve Zoltán), hogy tekerje fel teljesen a jobboldali ablaküveget, amit résnyire nyitva hagyott, miután elszívta a rohadt cigijét. A sima cigijét, mert egy jól megtömött spanglin már régen túl van. Ám Tibi nem fárasztotta magát. Pocsék idő volt, de nem annyira hideg. Ezzel még megbirkózik a fűtés.
Keresgélni kezdett a csatornák között. Igen rossz volt a vétel, csak keserves dallamfoszlányok bontakoztak ki a sistergésből. Pirítóst meg sem kérdezte, zavarná-e a zene. És az anyósülésen ülő Pétert sem. Miért is zavarná őket? A zene az életük. És hát, ha nem tetszik nekik, behajolhatnak. Végül is ez az ő kocsija.
Tibi a vasúti átjáró után ráfordult a kettes útra. A Naszály őszpárában derengő tömbje, amely addig uralta az északi látóhatárt, eltűnt a szeme elől. Tibi nem bánta. A nagy hegyet (milyen nagy hegy, nevetett volna Linu, egy rövid erdélyi turnéjukon szerzett hölgyismerőse. A havasok, ott a Fogarasban, azok nagy hegy!), lombja vesztett erdőivel olyannak látta, mint egy kutya kirühesedett hátát. Oldalában a fejtés, amely a régóta folyó mészkőbányászat tanúja volt, egy ébren alvó küklopsz szemeként fehérlett.
A készülék végre befogott egy állomást. Tibi úgy sejtette, a Petőfi az, a Nagyon Zene. Megfelel. Most éppen valami jellegtelen R&B szám ment, de ezen az adón időnként ki lehet fogni egy-két gyöngyszemet.
Tekintetét újból az útra szegezte, és megpróbált tökéletesen a vezetésre koncentrálni. Szükség is volt rá, mert csúszott az aszfalt. Alaposan benne jártak a novemberben. A komorszürke, nedvesen csillogó út két oldalán hosszan nyúltak el a sivár szántóföldek. Itt-ott néhány nyárról megmaradt szalmabála árválkodott, mindegyikük úgy festett, akár egy halott ürgének emelt, roskadozó piramis. Néhány helyen még a kukorica is lábon állt. A földeken túl nyirkos ködfelhőkbe vesző lankák nyújtóztak. A Renault ablaktörlője folyamatosan működött, mert gyengén bár, de szitált az eső. Ganéjjj egy idő van, ahogyan Tibi anyukája mondta régen, amikor felöntött a garatra. A fiú már jó néhány éve nem hallotta ezt a kifejezést. De két hete, halottak napján, amikor apjával és öccsével kiment a temetőbe, eszébe jutott. Hasonló idő volt, akár ezen a napon, és a sírkövön, amely alatt anyja nyugodott, gyöngysorként csillogott a dér.
Tibi lassított, amikor az út elkanyarodott, és megpillantott egy településtáblát. Szendehely. Szép neve van, ez tagadhatatlan. Életében nem járt errefelé, de úgy vélte, egy másik évszakban (és kellemesebb körülmények között) vonzónak találná ezt a vidéket. Talán egyszer a nyaralóját is ide építené. Ha ugyan valaha is telne rá, ami nem túl valószínű. Akinek éppen az rágja az agyát, hogy a visszaúton lesz-e pénze benzinre, nem gyárt ilyen jövőképeket. Különösen a mai üzemanyagárak mellett, gondolta.
De ha ezt az ügyet elrendezték, benyújtja a számlát Szilamérnek. Be ám. Vastagon, annak a baromnak.
Gondolataiból Pirítós riasztotta fel, aki felhagyva a dobverőpörgetéssel (amivel egy ideje idegeire ment már Tibinek) előrehajolt a hátsó ülésen.
- Mit is mondott az anyja? Szilamér mióta nem jelentkezett? - kérdezte.
Tibi ujjai rászorultak a volánra. Pirítós alapjában véve jó srác (onnan kapta a nevét, hogy azzal kezdte az udvarlást lányoknál: figyelj, megennél velem egy pirítóst?), de a kávé, ha nem is világít, pislákol a szájában, mikor az agya eltunyul.
- Három napja. De ezt mintha már néhányszor átbeszéltük volna.
Pirítós vigyorgott - amolyan jaj-hogy-ez milyen-furi vigyorral.
- Három napja? Nem semmi! De hát van mobilja, nem?
- Van - Tibi, ha tehette volna, a kormány helyett a balfasz dobos nyakát ragadja meg, és addig szorongatja, míg Pirítós feje el nem nyeri a lila szín egy, az ő szemének kellemes árnyalatát. Merthogy úgy emlékezett, ezt is megtárgyalták már nem egyszer, mióta elindultak Pestről. Hát hogyne, semmi másról nem pofáztak, csak hát Pirítós még indulás előtt tekert egy hatalmas jointot, és mivel ő és Péter nem kértek belőle, el is szívta egyedül. Szmókolt egyet, és agyában most sűrűn durrognak a feledés petárdái. Az arca is azért ilyen semmit tudón üres és bamba; és ő, Tibi kicsit be van most pöccenve mindezért. Szó, ami szó, korábban ő sem vetette meg ezeket a dolgokat - de az még azelőtt volt, hogy először látta Szilamért telefosott gatyával gubbasztani a próbatermük sarkában, és azelőtt, hogy végignézte, hogyan veri laposra a skacot két kidobóember a Zöld Pardonban, miután az a seggfej előkapta és meglengette nekik a farkát. Tibinek arról fogalma sem volt, hogy a mostani helyzetnek köze van-e a drogokhoz (közvetve biztosan van), de a helyzetet meg kell oldani, és ehhez szüksége van a másik kettőre. És úgy tűnt számára, Pirítóstól még jelenlegi állapotában is többet várhat, ha majd cselekedni kell. Az anyósülésen mellette ülő "Bassguru" Péter ugyanis az egész úton idegesítően szótlan, merev lárvaarccal hallgatott. Tibi úgy vélte, talán ki akarja vonni magát ebből az egészből. Rásandított. Hihetetlennek tűnt számára, de úgy festett, Péter aludni készül.
A kocsi elcsorgott Szendehely házai között - Tibi ilyen útviszonyok mellett nem mert negyvennél többel hajtani. Egy étterem, egy templom, egy meglepő módon Bach csomópontnak nevezett élelmiszerüzlet, és természetesen az elmaradhatatlan kocsmák. Tibi fejében megfordult, Szilamér nem egy ilyen helyen támasztja-e éppen a pultot, a kocsmárosnéval flörtölve, miközben két napja részeg és öt napja nem cserélt gatyát. Mire a falucska második temploma mellett is elrobogtak, az ólmos égből sűrűbben kezdett hullani a ganéjjj, amelyet a legnagyobb jóindulattal sem lehetett hónak nevezni.
Pirítós vigyora közben megfakult, mégis úgy látszott, hogy az a kaptárszerűség a fejében, ahonnan a cannabis füstjével kikergette az agysejteket, még mindig lakatlanul áll. A rádióban közben az unalmas R&B nóta átadta a helyét egy hozzá megtévesztően hasonló, még unalmasabb R&B nótának.
Tibi sóhajtott, és megigazította a Renault belső visszapillantóját, amit korábban azért fordított el, hogy ne kelljen látnia azt az eszelősen könnyed dobverőpörgetést. Most azonban, Pirítós szemébe akart nézni, hogy néhány szóban összefoglalja a helyzetet számára. Aki láthatóan még mindig nem fogta fel, hogy nem amolyan kerouaci indíttatásból, bohém tréfaként, világot látni pattantak autóba ezen a novemberi délutánon.


2

Tibi beszélt, Pirítós úgy tett, mintha hallgatná őt, de Péter alig figyelt oda rájuk. Lekötötte a táj, amely, miután elhagyták Szendehelyet, mintha összeszűkült volna. A szántóföldek már nem nyújtóztak olyan tágasan, mintha önmagukat húzták volna össze, védekezve a barátságtalan időjárás ellen. Az erdők közelebb kerültek. Egy magasles alatt a sárban egy nyúl ugrándozott át. Péter a nyulat figyelte, de mintha nehéz ködfüggönyön keresztül látta volna. Érezte, hogy erőt vesz rajta az álom.
Előző éjszaka szinte semmit nem aludt. Kínozta a nyugtalanság Szilamér miatt (folyton maga előtt látta, amint záróra után kihajítják a srácot egy csehóból, és esetleg egy-két helyi szaki még meg is rugdossa, mielőtt halálra fagyna valamelyik árokban), és a szél süvöltése is idegesítette. De legfőképpen azért nem tudott elaludni, mert ingerült volt. Mit ingerült, dühös. A düh rohamokban tört rá, és ilyenkor egy cseppet sem aggódott az énekesükért. Viszont legszívesebben hülyére pofozta volna.
Mostanra azonban a düh elpárolgott, maradt a szorongás. Ám hamarosan azt is elmosták a fáradtság hullámai. Péter, mielőtt elszenderedett volna, még egyszer lejátszotta magában az előző este történéseit, hátha talál valamit, amiben megkapaszkodhat. De bárhogyan forgatta is a dolgot, nem talált rajta fogást.



3

Kedden este tíz körül csörgött a mobil. Péter éppen a tévé előtt ült az óbudai panellakásban, amit egyedül bérelt, a hatodikon, és a National Geographic műsorát nézte, amiben éppen azt mutatta egy lelkes, keki ruhájú nő, hogy mekkora is egy kifejlett afrikai elefánt fekáliája. Odakinn jófajta novemberi szélvihar tombolt, az a fajta, amely őrült kedvvel süvít át az ehhez hasonló satnya lakások szigetelésein. Péter nézte a képernyőt, de az igazi műsor a fejében zajlott, ahol csak úgy kergették egymást a kis, csapdába esett patkányok. Minden idők legnehezebb logikai fejtörője, hölgyeim és uraim: hogyan tudnánk kifizetni az e havi gázszámlát? Kölcsönkérjek? Nem jó válasz, sajnálom. Vegyek fel hitelt? Emez még kevésbé. Ugye, nem is olyan egyszerű a megoldás, kedves közönség?
A tévében a nő már az elefántgané pontos összetételét elemezgette vidám hangján, amikor Péter zsebében rezegni kezdett a kis Nokia. Egy pillanatig még örült is, hogy valami végre elvonja a figyelmét a gondjairól. De aztán meglátta, hogy ki a hívó fél, és sóhajtva elernyedt. Tibi mostanság sosem kereste, csak ha éppen nem egy újabb próba lemondásáról értesítette, vagy egy újabb fellépés "elhalasztásáról". Ezek a "halasztások" lassan már azt jelentették, hogy a zenekar teljesen kimúl. Nem bummal, csak nyüszítéssel.
Péter megnyomta az apró zöld gombot a telefonon.
- Szervusz Tibi, mondjad.
- Gáz van.
- Gondoltam - Péter hátradőlt a székben, és összerezzent, mikor egy agresszív szélroham megremegtette a panel ablakait. Még a hidegét is érezte volna, ha a távfűtés nem pörög úgy ötven fokon. Míg odakinn nem lehetett több nulla foknál, idebenn igazi számlabarát, szubtrópusi körülmények uralkodtak. Péter még az alsónadrágjába is beleizzadt. És most, Tibi fojtott hangját hallva, még inkább kiverte a veríték.
- Mi a faszt sejtettél, he? - Tibi hangja mutálva ugrált. - Tudsz valamit erről az egészről?
Péter kibámult az ablakon, Óbuda szélben hunyorgó fényeire.
- Nem, Tibikém, nem tudok semmit. Te viszont, úgy tűnik, igen, s én azt szeretném, ha...
- Ha elmondanám nyugodtan, rendben. Szilamérről van szó.
Na, ezt rögtön kitaláltam, gondolta Péter, de nem szólt semmit. Várta, hogy Tibi belefogjon a mondandójába.
- Fél órával ezelőtt felhívott Szilamér anyja mondta Tibi. - Fogalmam sincs róla, honnan tudja a számomat, de ez most nem is lényeges. A nő hangja borittas volt, de nem túl aggodalmas. Annyit kérdezett, nem láttuk-e mostanság Szilamért.
Ami Pétert illeti, két hete nem látta az énekesüket. Azóta, hogy a legutolsó koncertjükön, a Vörös Lyukban Szilamér az előadás közepén azt üvöltötte a mikrofonba, hogy "Mennem kell, basszátok meg! Várnak rám szörnyeteg napok!", majd végigverekedte magát azokon a rettenetes, katakombaszerű folyosókon, és félmeztelenül kirohant az októberi éjszakába. Akkor ez csak újabb allűrnek tűnt, vagyishogy Szilamér ismét valami elcseszett rocksztárnak képzelte magát, aki látomások gyötörte váteszként lelép Egy Korszak Színpadáról. A színpadról lelépett, az igaz, a korszak viszont, köszöni szépen, továbbra is jól megvolt nélküle. Természetesen az előadásért kialkudott fejenként húsz rongyból a zenekar többi három tagja sem kapott egy fillért sem. 20000, azaz húszezer, és no lám, abból éppen kitelt volna egyhavi gázszámla.
- A muterja talán Szilamér valamelyik otthon felejtett mobiljában találta meg a számodat- mondta Péter. - Tudod, úgy gyűjtötte azokat a kütyüket, mint más a bélyeget.
- Akkor mi a francért nem érni el egyiken sem? - Tibi most márt üvöltött. Péter távolabb emelte fülétől a telefont. Aztán kivárt. Úgy gondolta, bölcsebbet nem tehet.
Amikor néhány másodperc múlva Tibi újból megszólalt, úgy tűnt, kicsit összeszedte magát.
- Szóval az anyja azt mesélte, Szilamér a múlt pénteken... hányadikán is?
Péter lehunyta a szemét és számolt
- Tizenötödikén. Péntek tizenötödike volt - mondta, bár fogalma se volt róla, mit számít ez.
- Szóval tizenötödikén elment hazulról. A nagyapja házába, valahová fel, Nógrádba. Azt mondta, pihenni akar pár napot.
- Az ilyesmi jellemző Szilamérre, de... - kezdte Péter.
- Persze már előtte közölte a szándékát a családjával - vágott a szavába Tibi. - Csütörtökön. Az anyja azt állítja, ő maga nem lelkesedett az ötletért. És Szilamér húga sem. Merthogy amióta a nagyapjuk jó pár éve meghalt, nem jártak arra, és nem tudni, milyen állapotban van a kéró. És bár az áram be van vezetve, nincs víz, és az éppen az idő sem túl barátságos. - Tibi akaratlanul is lehalkította a hangját, mint aki pletykát mond. Van egy olyan érzésem, hogy az anyuka elérte azt a pontot, amikor a dugi piáján kívül már nem sok mindenért lelkesedik igazán.
Péter sóhajtott. Tudta, hogy Tibi anyja, aki azóta meghalt, szintén sokat ivott. Na és ha így van? Sokan vannak ezzel így ebben a rohadt országban. Aztán eszébe jutott valami.
- Figyelj, a telefonszámodat elkérhette Szilamér húgától is. Tudod, a Zsófitól. - A lányt jól ismerték, gyakran eljött a koncertjeikre. Szép, csendes lány volt, úgy tűnt, nem a bátyjára ütött. Ám egy pillanattal később meg is fogalmazódott benne a kérdés: Akkor miért nem hívta fel őket a lány maga?
- Elkérhette volna, de nem tette. A következő a helyzet: Szilamér péntek reggel elment otthonról. Azt mondta az anyjának, kimegy a Nyugatiba, és felül valamelyik Vácra tartó zónázóra. Vácról aztán vicinálissal, vagy busszal utazik tovább. Ne féltse őt, nem lesz semmi baj, higgye el neki. És természetesen minden nap jelentkezni fog.
- Na persze- mormolta Péter. - Hogyne. Merre van az a ház?
- Nem tudom - felelte Tibi. - A lényeg az, hogy Szilamér tizenötödikén reggel elhúzta a csíkot, a húga pedig a hétvégén haza sem jött hétvégén Szegedről, az egyetemről. Aztán tegnap, hétfőn Szilamér mit felejtett el? És mit felejtett el ma is?
- Telefonálni - mondta lassan Péter. Az üveget újabb szélroham rezegtette meg. A képernyőről eltűnt a vidám nőci és az elefántürülék, viszont megjelent néhány botsáska. Péter ütődötten bámulta őket, mire rájött, hogy ezek a botsáskák kefélnek. Kefélő botsáska, mi a fene. Ezért tényleg érdemes előfizetni a kábeltévére.
- Ebben végül is nincsen semmi szokatlan, ismerjük Szilamért, és az anyja bizonyára nálunk is jobban ismeri. Megpróbálta felhívni a fiát, de azt mondja, a mobilja ki van kapcsolva. Ennek ellenére szerintem távol áll tőle a pánik, de azért csak felemelte a kagylót, hátha tudunk valamit. A lányát viszont nem hívta fel. Bizonyára attól tartott, hogy Zsófi viszont igenis aggódna.
Amiben nincs is semmi meglepő, gondolta Péter. Hisz ő maga is aggódott. Jóllehet, csupán egy éve zenéltek együtt, Szilamért a gimnázium óta ismerte. Mindketten Óbudán nőttek fel, panelben, és sokáig egymás közelében is laktak. Aztán érettségi után Szilamér egyetemre ment, de félúton abbahagyta, és beállt főállású léhűtőnek. Péter ekkoriban is sokat találkozott vele, és bár barátja keményen piált, úgy érezte, Szilamér nagyjából egyensúlyban van. Ez az egyensúly még nőtt is, amikor a fiú belépett egy elég menő bandába, és elég menő énekese is lett. De aztán jöttek a drogok, és az egyensúly megbillent. Úgy megbillent, hogy azóta sem állt helyre.
Erről viszont az anyja aligha tud. A húga viszont igen.
- Valószínűleg így volt- mondta végül Tibinek, egy hosszabb hallgatás után. - Oké, de Tibikém, mi az igazi probléma? Tudom, hogy mindenképpen fölhívtál volna, de ha csak ennyiről lenne szó, nem tremolózna úgy a hangod, mint Töfié szokott, amikor Szilamér lemondja valamelyik fellépésünket.
A vonal túlsó végén cinikus horkantás. Aztán csend. Péter már épp eltöprengett volna az okán, amikor Tibi újból megszólalt:
- Aggódom Szilamérért. Te is tudod, hogy épp csak lerakta a tűt. A fenébe is, ő a barátom.
Péter ismét a tévére meredt. A lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy a kefélés, amit a botsáskák a tévében levágnak, csak trükkfelvétel. Nem hitte, hogy a botsáskák tényleg képesek lennének ilyen módon párosodni.
Péter nem hitte el azt sem, hogy Tibi a barátjaként aggódna Szilamérért.
- Jó, de mégis van valami, igaz? - kérdezte Péter. Nem különösebben kedvelte Tibit. Elismerte, hogy zenekarvezetőnek kiválóan alkalmas, jó gitáros, az agya valóságos előjegyzési naptár, de cseppet sem fogékony az emberi oldal iránt. Péter biztos volt benne, hogy Szilamérben is csak az aranyborjút látja, és elkeseríti, hogy ledőlt a talapzatáról. A fiú igazi problémáiból semmit nem ért meg, és valószínű, hogy nem is érdekli.
Én magam sem érted meg igazán, gondolta Péter lemondóan, és a távirányító után nyúlt, hogy elkapcsoljon az idegesítő rovarokról. Ám abban a pillanatban, hogy ujjai a gombokhoz értek, a teste megmerevedett, és hirtelen mindent
(Szilamér a múlt vasárnap... hányadikán is?)
(az agya valóságos előjegyzési naptár)
(nem tremolózna úgy a hangod, mint Töfié szokott )
mindent megértett.
- Beszéltél a Töfivel, ugye? - suttogta a telefonba. - Mielőtt Szilamér anyjával beszéltél, felhívott téged.
- Fel - Tibi hangja száraz volt, szinte hivatalos. De Péter kihallotta a nyugalom leple alól az elkeseredett indulatot. - Jövő héten mehetnénk a Denevérbe. A fejesek fél milkóig állnák a stúdiót. Karácsonyra már rendes terjesztést kapnánk, reklámot a Zajtól a Hammerig, januárban jönne a videóklip. Az a faszi rendezné - a neve most nem jut eszembe - aki a legutóbbi Csapda klippet. Tudod, melyikről beszélek?
Péter tudta. Amelyik a második lett a listán októberben.
- Szóval úgy tűnik, a héten alá kellene írnunk egy szerződést. Én aláírhatom egyedül is, és ti jöhettek velem, de szerinted mi lesz Töfi első kérdése, amikor négy aranyos kismalaca helyett csak hármat lát? Szerinted milyen mesét tudnánk levágni neki, ami nem azzal végződik, hogy az a szerződés szép csendben, az aláírásunk nélkül a papírkosárba hull?
Péter keze ökölbe zárult. Abban a pillanatban ő is meggyűlölte Szilamért, azt a rohadék, önző faszt, de úgy, hogy az már szinte fájt. Dühében felpattant, és a távirányítót teljes erőből a falhoz vágta. Szakadt a tapéta, porzott a gipsz, de ő maga legalább lenyugodott kissé. Visszaemelte füléhez a kagylót.
- Jól van. Azt is sejtem, mit akarsz tenni.
Amikor megszólalt, Tibi hangja mát nyugodtabbnak tűnt - s furcsa módon elégedettebbnek is, talán mert Péterre is sikerült átragasztani az ő elkeseredését.
- Most visszahívom Szilamér anyját, és megkérdezem, hol is van pontosan az a nyavalyás ház. Aztán felhívom Pirítóst, és megmondom neki, hogy ne tépje ma este nagyon szét magát, mert holnap teszünk egy kis kirándulást. Reggel megtankolom a kocsit, aztán fölveszlek valamikor a délelőtt folyamán.
- Rendben - felelte Péter, és tudta, ma éjszaka már nem fog álom jönni a szemére. És bármennyire is gyűlölte hangjának hidegségét, hozzátette: - Rángassuk vissza azt a seggfejet a kondánkba.


4

Miután befejezte a beszélgetést Tibivel, bekapcsolta a rádiót, hátha segít az elalvásban. Végighallgatott egy roma kulturális magazint, majd egy fiatalember felolvasta a saját versét, amely a multikulti nagyszerűségét dicsőítette. Aztán éjfél után, a feminista blokkban egy csibehangú nő azt kezdte boncolgatni, hogy sztereotípia, hogy kizárólag a férfiak lehetnek bányászok. Szerinte az igazság az, hogy sok nő is nagyon szívesen bányászkodna, ha a szexista férfiak nem rekesztenék ki őket ebből a szakmából. Péter nyugtalanul forgolódott. Úgy érezni, hogy ez az éjszaka sosem fog véget érni.
Egy óra körül a szél csitulni kezdett, és Péter már majdnem elaludt, amikor valami felébresztette. Fogalma sem volt, micsoda, de hirtelen teljesen ébernek érezte magát. Felült az ágyában, és fülelni kezdett. Csak a szél, gondolta. De a szél már alig fújt. Csak a lenti forgalom szűrődött be távolról.
Felkelt, és kinyújtózott. A rádió éppen az időjárás-jelentést sugározta.
`A hét eleji viharok után szerdától átmenetileg javul az idő. Ebből keveset érzünk majd, mert noha a szél enyhül, a levegő nedvességtartalma magas marad, és ez befolyásolja a hőérzetünket. Érdemes melegen öltözni, és esernyőt is vigyünk magunkkal. Csütörtökön aztán ismét komoly viharok várhatok, mivel északról hidegfront közeleg...`
- Hű de jó - mormolta Péter, aztán az ablakhoz botorkált. Nem húzott magára semmit, mivel a lakásban, a távfűtésnek hála, még mindig jó huszonöt fok körül lehetett. Ez lehet a rejtély kulcsa. Nyilván ez az istenverte meleg nem hagyja aludni.
Kinézett a városra. A távolban a békásmegyeri lakótelep derengett haloványan. A sötét szalagon, a Dunán túl Újpest terült el, és látta az északi vasúti összekötő és a megyeri híd pislákoló jelfényeit is. A városon túl, egy vörösben játszó kupola alatt a novemberi éj végtelene szendergett. Péter északnyugatra kémlelt, amerre holnap indulnak majd. Hegyek fekete halmai sejlettek fel előtte, de lehet, hogy ezeket inkább az agya látta, mint a szeme; s ha hegyek voltak is, még a folyó jobb partján sorakoztak. Mégis, úgy érezte, valami magnetikus vonzás árad felé arról a vidékről. Hirtelen erős kényszert érzett, hogy kinyissa az ablakot, és megmártózzon az északi szélben - a szélben, amely hamutól és koromtól fojtogató, és zsarátnokok milliárdjaival pettyezi be a sötét eget...
Hirtelen megszédült. A tér folyosóként megnyílt előtte, s mintha megpillantott volna valamit a távolban - valamiféle kitörést, fortyogó vörösben játszó színeket, egy fénycsóvát az égbolt alján. Újból kísértést érzett, hogy kitárja az ablak szárnyait.
- Ne légy barom - motyogta a fiú, és szoba felé fordult, ahol teljes volt a sötét. - Mínuszok röpködnek odakinn. Lefagyna a lőcsöd.
Visszavonszolta magát az ágyhoz. Némi habozás után visszapillantott az ablakra. Nem látott semmi különöset. Lefeküdt, de az álom továbbra sem jött. Az idegei csomóban álltak, és nyugtalanul vert a szíve.
Míg az éjszaka lassan a fagyos hajnalba nyúlt, Péter feladta a próbálkozást, hogy aludjon. Mire a szürke fény megtöltötte a szobát annyira, hogy lámpafény nélkül is lássa a tükörben önnön elcsigázott arca, felhívta Tibit. A telefon szinte ki sem csöngött, a másik már fel is vette.
- Üdv, Tibi. Van valami információd róla, hol lehet? Aha. Értem. Majd próbálom még hívni Zsófit. Tankolj föl, aztán induljunk megkeresni Szilamért.


5

Az autó csendben suhant tovább a 2-esen. Péter álla a mellkasára billent, és Tibi ezt megvetően nyugtázta. Némi habozás után megkérte Pirítóst, hogy nézze meg a térképen, merre kell menniük pontosan. Úgy vélte, a srác már tisztult valamicskét, ahhoz legalábbis eleget, hogy tudjon neki segíteni.
Véleményét illetően egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor meglátta, hogy Pirítós fejjel lefelé fordítva kezdi lapozgatni az atlaszt. Már nyúlt volna hátra, hogy kiragadja a kezéből, amikor Pirítós eszmélt, és a helyes irányba forgatta a mappát. És, bizonyára véletlenül, éppen a megfelelő szelvény került a szeme elé, a Börzsöny-környék, a kettes úttal.
Pirítós hunyorogva tanulmányozta a térképet néhány másodpercig.
- Semmi gond - mondta aztán. - Úgy nézem, hamarosan Rétságra érünk. Ott csak arra kell figyelni, ne térjünk le a huszonkettesre. Egyébként egyenesen tovább Nagyorosziig. Valahol ott bujkál Szilamér, nem?
- Azt hiszem - felelte Tibi. Kezdett megfájdulni a feje. Ő sem aludt sokat az éjszaka.
Valójában lövése nem volt Szilamér hollétéről. Előző este, miután Péterrel befejezte a beszélgetést, visszahívta Szilamér anyját. Szerette volna megtudni, hol is van pontosan az a bizonyos nagyapai ház. Ám az anyuka addigra hallhatóan magasabb fokozatba lépett a gugyinyakalásban, így Tibinek nem volt könnyű megszűrnie az egyébként keresetlenül áradó információnak tömegét. A mama hadovált valamit arról, hogy az ő apja nagy franc volt, mellesleg vasutas. És Szilamér állítólag rá ütött, és neki azt csiripelték a verebek, az ő "Szilije" is "elég gyakran lengeti a durungját". Szó, ami szó, felelte Tibi, Szilamér nagy durungtorreádor, de ha megengedi, őt most jobban érdekli az, hogy merre található az apuka házikója. Ahol a nagy völgy kezdődik, mintha ennyit hebegett volna Szilamér anyja, mielőtt visszatért a francos nagyapák és serény durungok családi legendáinak ecsetelgetéséhez.
Legalább világosabb, honnan örökölte Szilamér az őrültséget, gondolta Tibi, miután lecsapta a kagylót. Hiányoznak a pontos koordináták, na és? Tudta, másnap mindenképpen kocsiba fognak ülni. Majd útközben minden összeáll. Ha minden kötél szakad, kérdezősködnek a kocsmákban. Ez a módszer mindig beválik.
Ám ma már szerda késő délután van, és eddig még nem állt össze szar sem, pedig hamarosan beérnek Rétságra. Péter azt mondta, többször próbálta hívni Szilamér húgát, de az nem vette fel a telefonját. Ez is bosszantotta Tibit. Kezdte azt gondolni, hogy körülötte mindenkinek elment az esze.
Balra a távolban felsötétlettek a Börzsöny keleti határát őrző hegyek. Tibi gyötörni kezdte az agyát, hogy találjon valami kapaszkodót. A legnagyobb baj az volt, hogy egyikük sem ismerte a környéket. Mind a négyen pesti gyerekek voltak, és a turnékat kivéve, amiknek az állomásai általában szintén városok voltak, ritkán hagyták el a fővárost, különösen mostanság. Ezen a vidéken pedig végképp nem voltak ismerősek.

Tibi Péterre pillantott. Úgy látszott, a fiú álmodik, méghozzá aligha kellemeset. Nagyon gyors volt az REM-mozgás, kezei idegesen rángatóztak és időnként mintha motyogott volna valamit. Ráadásul a bőre is sápadt, beteg árnyalatban játszott.
Már felbukkant előttük a RÉTSÁG feliratú tábla, a rádió pedig épp az It`s a Rainy man-t kezdte el dalolni, amikor Pirítós megszólalt:
- Figyelj, Tibi. Arra gondoltam, emlékszel, hogy a múlt nyáron, amikor azok a viharok voltak, hányszor nem volt térerőnk? Egyszer még a turnébuszról is majdnem lemaradtam miatta.
Tibi türelmetlenül legyintett. - Igen, és?
- Hát szóval, most hétfőn meg kedden is nagyon fújt a szél. Lehet, hogy Szilamér jól van, csak egyszerűen nem tudott telefonálni.
Tibi áthajtott egy rozsdásodó sínpáron. Errefele sem tegnap járt utoljára vonat, gondolta. Majd a visszapillantóban Pirítósra nézett.
- Úgy gondolod, közel negyvennyolc órán keresztül nem volt térereje? Szerintem ez elég valószínűtlen. De még ha így is történt volna, mert az egyetlen adótornyot, ami a hegyek közti mucsagödrökbe sugároz, elfújta a szél, egy nyilvános telefont akkor is talált volna.
- Ugyan, ismered Szilamért. Egyszerűen elfelejtette.
- Az anyja azt mondta, megígérte, hogy jelentkezni fog, és ha sok mást nem is, ezt elhittem neki. Meg aztán: nem mindegy? Meg kell találnunk még ma, de legkésőbb holnap. Különben beállhatunk dolgozni a a pult mögé, mondjuk egy McDonaldsba.
Ahol naponta legalább ötszázszor kérdezhetjük, hogy Miben Segíthetek, gondolta keserűen Tibi.

Pirítós vállat vont, és visszazuhant az apátiába. Sajnos nem teljesen: a dobverőit - Csibistick, 5B -, azokat pörgette tovább: s közben ostoba önelégültséggel bámult ki a tízéves, lepukkant Clio ablakán. Mintha csak egy limuzinban gördülne végig a rajongók csápoló tömegei között, azt lesve, melyik csajt csábítsa el, ha véget ért a show. A jelenlegi helyzetük azonban igencsak távol állt ettől. Egy év diadalmenet után - amit, ezt Tibi is kénytelen volt elismerni, jórészt Szilamérnek köszönhettek - idén nyáron a banda kezdett rohamosan leereszteni. Vajon ezt is egyedül Szilamérnek köszönhetik? Vagy szerepet játszott ebben a ska és a reggae térnyerése az olyan zenék rovására, mint az övék? Esetleg az égbekúszó üzemanyagárak, amik úgy megdrágították a koncertezést, hogy megszaporodtak a turnészervezők "Sajnálom, de" kezdetű hívásai? Bennük tört meg valami?
Akárhogy is, kaptak még egy utolsó lehetőséget. És most, ha csak nem történik egy kisebb csoda, elúszik ez is.
Áthajtottak Rétságon - amit Tibi ritka ronda, szocreál kisvárosnak talált - és ismét nyílt terep következett. A felhők esőtől és talán hótól terhesen függtek az égbolton. A Börzsöny tömege megkapó volt a nyugati horizont alatt, ám Tibi némileg nyugtalanítónak is találta a látványt. Nem hitte volna, hogy ez a hegység ilyen magas, ennyire hatalmas. Szinte fájt a szeme, ha sokáig nézte - olyan volt, mintha egy távcsőbe nézne, amely folyton változtatja a kép élességét.

A köd meg a pára tehet róla. Na meg az agorafóbia, gondolta Tibi, és megdörzsölte a halántékát. Aztán arra gondolt, hogy ez nevetséges. Miféle agorafóbia? Csak óvatosan, nem túllihegni. Lehet, hogy ez itt nem a pesti belváros, de azért nem is a nyavalyás Góbi sivatag.
Végül elhessegette magától a kérdést.
- Hejj, de hideg van itt - közölte Pirítós a hátsó ülésről. Leejtette az ülésre a dobverőit, és vádlón meredt Tibire. - Kezdhetnél már valamit ennek a csotrogánynak a klímájával, a múltkor is...
Tibi megperdült - jött szembe néhány kocsi, de ez láthatóan egyáltalán nem érdekelte őt - és Pirítós rémülten hőkölt vissza.
- Talán ha felhúznád azt a kibaszott ablakot! - üvöltötte Tibi. - Dunakeszi óta le van húzva, bazdmeg, és nem csak neked fázott a segged! Ha meg nem tetszik, vegyél saját kocsit! A faszom tele van azzal, hogy az ilyen pöcshuszárok, mint te...
- Hé, cseszd meg, figyelj már az útra - Pirítós pupillái akkorára tágultak, mint két traktorgumi. - Jéééézusom...
Tibi ismét menetirányba fordult, lekormányozta a kocsit a felezővonalról, majd lelassított negyvenre. Közben fél kezével bemutatott a szembejövőknek, akik rádudáltak. Aztán visszafordult Pirítóshoz, aki már buzgón tekerte fel az ablakot.
Tibi nyitotta volna a száját, hogy alaposabban is leugassa a dobost, ám ekkor egy hosszú, sikolyszerű hang némította el. Rettenetes hang volt, megfagyott tőle az ereiben a vér. Először fogalma sem volt róla, mi a fene ez: egy kocsi fékezett volna a nedves aszfalton? Aztán rádöbbent, hogy a hang Péter szájából jön. Összenézett Pirítóssal, és ugyanazt a rémületet látta az arcán, amit maga is érzett.
Tibi lehúzódott az út szélére, és villámgyorsan kikapcsolta a biztonsági övét. Pirítós azonban gyorsabb volt. Amikor előrehajolt, és Péter vállára tette a kezét, úgy érezte, mintha tűzforró áram futna végig a fiú bőre alatt.
- Neeee! - sikoltotta Péter. A szeme hirtelen felpattant, kidülledt. - Oda ne! Arra jár a Gyík. A Nagy Gyík.
A Renault ajtajának belsőkilincse felé kapott. Ez a hülye ki akar ugrani, gondolta Tibi, de aztán a mozdulat félbe maradt. Szerencsére a srác amúgy is be volt kötve.
- Baaaa....
Azután egy elnyújtott hang után, tisztán:
- A Seolból özönlenek a férgek. Hold takarja a vérző meridiánt.
- Mi a francról karattyol ez? - suttogta Pirítós. Az elmúlt perc eseményei jobban felrázták, mint azt szerette volna. Érezte a nadrágjában, ami egy picivel - igaz, egészen picivel - nedvesebb volt a kelleténél.
- Nem tudom. Fel kell ébresztenünk. - Tibi kinyújtotta a karját, hogy felrázza Pétert, de végül képtelen volt hozzáérni. Lehet, hogy csak rémálma volt, de mi ez az emésztő forróság, ami belőle árad? Miért rángatóznak ilyen őrülten az izmok a bőre alatt? Végül Pirítós szólongatni kezdte, Tibi csak tanácstalan döbbenettel figyelte Péter merev tekintetét, amelybe lassan visszaköltözött az értelem.
Amikor elrobogott mellettük egy gyorsan haladó kamion, mindhárman felkiáltottak az ijedségtől.


6

(Hangok a hegyekből a fellegen át a földre)
(motorok dübörögnek fényt sikoltanak a ködlámpák)
- Pítőr! Ébredj már fel, Pítőr! - mintha Pirítós vékony hangját hallaná. Egyedül ő becézi Pítőrnek, és ő számtalanszor megkérte már rá, hogy...
(indák s félelemmélyi sötét)
hogy hogy hogy
Ki akar szakadni innen, de ez nem könnyű. Az álom olyan, akár egy fóliával bélelt tó síkos partja. De a fal vékonyodik. Áttörnek rajta a rettegés hullámai,
(Seol férgei a véres meridiánon)
s végül feldereng az ébrenlét.


7

Péter élete legkülönösebb álmát látta, és a baleset után nagyon kevésre emlékezett belőle.
Az álom furcsa hirtelenséggel lepte meg. Az egyik pillanatban még az ugrándozó nyulat nézte az erdőszélen, a következő pillanatban pedig a nyúl eltűnt, de a táj a helyén maradt. Csak épp megváltozott. A színek sokkal erősebbek lettek, és a legtöbb negatívba fordult. Péternek volt egy régi mobiltelefonja, amellyel gyatra minőségű fényképeket lehetett készíteni, de ha a túlexponálás opciót választotta, egyszerű, ám meggyőző pszichedelikus hatásokat generált a szoftver. A mostani látvány azokhoz a felvételekhez hasonlított, csak ezt sokkal erőteljesebbnek és szélesvásznúbbnak érzékelte.
Visszafordította a tekintetét az útra, miközben érezte, hogy a szemgolyója meg sem rezdül lezárt pillái alatt. A nedves-szürke szalag most fémesen kéklett: fekete vonalak osztották ketté. A szembejövő autók fényszórói elviselhetetlen fényt okádtak magukból. Péter balra nézett, ahol Tibi ült.
A fiú megváltozott. Lefogyott, a bőre sápadtan világított ott, ahol nem takarta a szakadt bőrdzsekije és farmernadrágja. Mocskos, hosszú haja arcába hullott, csak a szája látszott, és körülötte a keserű ráncok. Péter úgy érezte, Tibi őt figyeli, pedig az le sem vette a szemét az útról. Alattomos, lappangó rettegés kúszott a szívébe. Amikor Tibi megszólalt, majdnem felsikoltott - már amennyire sikolthat az ember, miközben alvó szája zárva, csak a széléről csüng le egy kis nyálfonál.
- Jó kis muri mi? - kérdezte a csontvázzá aszott Tibi a vezetőülésről. Hangja rekedt volt és száraz, mint a sivatagi szél. - Kellett volna hoznunk néhány sört, nem? Csak a hangulat kedvéért.

Péter álombéli lassúsággal a vezető felé fordult, aki közben a füle mögé simította a haját, s így már az arca is látszott. Nem Tibi volt az. Ez a srác még a csontos arcával is jóképűbb volt, a jégkék szemekben ülő mohóságot pedig Péter azonnal felismerte.
Szilamér volt az.
- Messzire kell mennünk - mondta a jelenés. Kuncogott. - Köszönjük, hogy az elcseszettek járatát választottad. Hé, emlékszel arra a régi Stones dalra? Tízezer fényévnyire otthontól... kalapok, sálak, és azok a kurva kaleidoszkópok. Meg minden. Emlékszel haver?
Amikor Péter megszólalt, csodálkozott, milyen nyugodt a hangja. De hát álmodik, ez csak álom, miért is izgatná magát? Különben is örült, hogy viszontlátja a barátját. Még ha itt, Sohaországban is.
- Nem szeretem a Stonest, Szili. De ezt te is tudod. A Brown sugar kottáit is visszadobtam, amikor lehoztad próbára.
Úgy látszott, Szilamér nevetni próbál, de amit művelt, inkább öklendezéshez hasonlított.
- Ja. Ti, basszerosok öltétek meg a rockandrollt.
- Ugyan, az már régen... - kezdte Péter, de nem tudta befejezni. Az ablakon túl feltáruló látvány beléfojtotta a szót.
Egy rövid kapaszkodó után lejteni kezdett az út, s kitárult előttük egy tágas medence. A szántóföldek élénksárgájával érdekes kontrasztban állt a koromfekete ég, és a távoli, hatalmas hegyek méregzöldje. A lejtő végén egy hatalmas vasútállomás sejlett föl egy pillanatra, ami fölé vörös pászmákból font kupola borult. Tényleg csak egy pillanatra látta, aztán eltakarták a fák: de a látvány megmagyarázhatatlan rettegéssel töltötte el. Egyébként minden szín gyönyörű volt, mély, ragyogón tündöklő. De Péter döbbenetét mégsem ezek okozták. Hanem a táblák az út mentén.
- Aki alászáll, azt a föld visszahúzza - mondta Szilamér. - De ha át tud törni, nem tér vissza többé. Mit gondolsz, haver, viszontlátjuk mi még egymást?
Péter alig hallotta a szavakat. A kettes út melletti forgalmi táblákról eltűntek a magyar nyelvű feliratok. Helyüket különös piktogrammok, krikszkrakszok foglalták el. Péter valahogy nyomasztóan idegennek érezte ezeket a jeleket, noha talált bennük valami ismerőset. Mostanság divat volt némelyik hivatalos településtábla mellé kihelyezni egy fából készült díszesebbet, amin rovásírással szerepel a falu vagy város neve - ezek a feliratok arra emlékeztették kicsit. Ám amennyire meg tudta állapítani, ezeknek itt kevés közük volt az ősi magyar vagy székely rovásíráshoz.
- Te is látod, amit én? - kérdezte Péter Szilamértől. Érdekesnek találta, hogy álmában társalog valakivel, aki egészen biztosan nincs is itt. - Látod ezeket a táblákat?
Szilamér felé fordult. Péter most először nézett igazán az arcába. Végigfutott rajta a hideg. Nem a beesett arc, a lesoványodott test okozta. Ilyet látott már, minden turnén felbukkantak hasonló figurák, akiknek a rockzene volt a pillér, amin az élet és a drogok pokla közt egyensúlyoztak. A szemei voltak azok, amik megborzongatták - az égő, őrült fényben izzó tekintetet, amely egyszerre sugárzott életörömöt és mélységes kétségbeesést. Péter ugyan ismerte ezt a szempárt, ami Szilamér személyiségének leghűbb tükre volt, de most mégis más volt. Ebben az álomban a barátja átlépett valamilyen határt, járt valahol, láthatott valamit - és ez a valami megőrjítette.
- Forduljatok vissza - suttogta a kísértetet, és Péter érezte émelyítő leheletét. - Rossz most errefele a csillagok állása. A féregfa delel a meridiánon. A hegyek alatt nincs zene, csak egy hely, ahol a gépek kísértenek.

Szilamér lelassított. Egy vasútvonal keresztezte előttük az utat, és bár nem volt fénysorompó - csak egy tábla, rajta azokkal a szörnyű jelekkel - Péter érezte, hogy közelít egy vonat. A szél feltámadt. Az ég feketéből sárgába fordult a tar fák ágai között. A sínek, amiket egy pillanattal korábban még rozsda éktelenített, most vakítóan csillogtak. Felhangzott egy mozdonykürt éles füttye, és Péter már hallotta a vonat zakatolását is. Egy pillanattal később felbukkant keletről, és bár nem haladt túl gyorsan (nem gyorsabban, mint ahogy az álomban halad az idő), mégis egy pillanatnak tűnt, amíg előttük átrobogott. Péter csak annyit tudott megállapítani, hogy tehervonat volt - de a mozdonya... Soha életében nem látott még ilyen gépezetet. A látványa olyan volt, mint egy pillanatnyi agónia, és szinte azonnal ki is törlődött az agyából. Miután a szerelvény sikoltó, fémes csikorgással eltűnt a nyugati erdők között, a mozdonya még kürtölt egy utolsót.
- Ez volt a Nagy Gyík. - közölte Szilamér, ismét gázt adott. - Az éberségőr tutult. Mit gondolsz, behúzzák a féket ezen a mozdonyon? S ha igen, ki? Miféle gép miféle vezetője?
Pétert nem érdekelte. Nem akart továbbhajtani egy kocsiban ezzel a rémmel, aki valaha a barátja volt, nem akart behajtani a városba, aminek már a szélén jártak, és ami - ennyi már bizonyosan látszott - halott. A házak fenyegetően, üres ablakszemekkel bámultak rá, az utcákon senki sem járt. És azok a rémes feliratok immár mindent elleptek, ott éktelenkedtek a buszmegállók tábláin, az épületek falán, a cégtáblákon. El akart tűnni innen. Legfőképpen azért, mert ezt a világot egyre valóságosabbnak érezte - Szilamér mosdatlan testének bűze facsarta orrát, érezte a szelet, amely besüvített az autóba. Attól félt, ha nem ébred fel, itt ragad ebben az álomban. Akkor pedig követnie kell Szilamért, bárhová is tart. Ettől pedig, leszámítva a kárhozott, örök emberi kíváncsiságot, irtózott egész lényével.

Szilamér mintha kitalálta volna a gondolatait. Csillogó szemekkel ránézett.
- Szívesen kiteszlek, öreg. Ennyivel tartozom neked. Néha te is olyan sekélyes barom voltál, mint Tibi, de ezt most nem rovom fel. Sokszor kihúztál a szarból. Nem viszlek magammal a férgek közé, oda nem, ahol minden összeér.
Ekkor az autó megrázkódott alattuk, és Péter látta, hogy az autó ablakán túli különös világ is meglódul, a színek összekavarodnak, a házak perspektívája képtelenné olvad. Szilamér arca megnyúlt, zengő szavai sikollyá nyúltak, majd felé kapott karomszerű kezeivel.
- A faszom tele van azzal, hogy az ilyen pöcshuszárok, mint te...
- Ne! Ne! - sikoltotta Péter, és az ajtókilincs felé kapott. Nem érdekelte, hogy vagy hatvannal robognak, ki kell jutnia innen, Szilamér megőrült és halott, és meg akarja ölni őt.
- Pítőr! Hé, Pítőr!
Péter izzadt ujjai elérték a fogantyút, de lecsúsztak róla, majd valaki visszarántotta. Felüvöltött.
- Fel kell, hogy ébredj - mondta neki Szilamér, és a következő pillanatban már ott sem volt. Valaki ült a helyén, aki szintén ismerős volt, de sokkal valóságosabb. És nagyon rémült volt a tekintete.

Az ablak előtt egy tábla suhant el: PARASSAPUSZTA 30 KM.
Az út szürke volt, és az ég is, és valami hatalmas közeledett balról.
A mozdony, gondolta, és szemeit eltakarva felsikoltott. Hallotta, hogy valakik körülötte is felkiáltanak. Aztán éktelen robaj hallatszott, majd egy hisztérikus, valahogy mégis megnyugtató emberi hang:
- Rakjam ezekbe a kamionosokba! Azt hiszik, hogy övék az út, pedig...
- Kussolj Pirítós.
Péter újból kinyitotta a szemét, és végre a helyére kerültek a dolgok. Tibi sápadt, aggodalmas arcát látta maga előtt, s látóterének szélén Pirítós hülye, görcsös vigyorát. A rádióban A Csönd Éve szólt: Hűvös volt ez a nap, és az újságok szerint jön az eső, jön az ősz....
Aztán ismét feltűnt valami hatalmas, jött szembe, száguldott tülkölve, akár egy megveszett ősállat. És a vigyorgó hűtőrácsra pillantva Péternek még éppen annyi ideje volt, hogy átfusson az agyán: ezúttal valóban késő.


8

`Drága Péter!

Muszáj megírnom ezt a levelet neked, pedig nem szívesen teszem. Nem tudom, olvasod-e a mailjeid a kórházban, de ha nem, az sem baj. Talán jobb is, ha felépülsz, mielőtt szembenézel azzal, amit mondani akarok.
Tudnod kell, hogy nagyon fáj minden, ami veled, és persze főleg a többiekkel történt. Tibi és Pirítós sosem voltak a szívem csücskei, de azért ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.
Szilamért nem sajnálom. Gondolni sem akarok rá.
Gondolni sem merek rá.
Iszonyúan furdal a lelkiismeretem, hogy azon a napon nem vettem fel a telefont. Egyedül az vigasztal, hogy mit sem értem volna el vele, ha megpróbállak titeket lebeszélni arról, hogy menjetek tovább. Téged talán még sikerült volna tudom, hogy szerelmes voltál belém na de Tibit? Ő olyan volt, mint a pórul járó hős egy horrorfilmben, aki akkor is lépdel tovább felfelé a kísértetkastély lépcsőin, amikor körülötte már huhognak a szellemek.
Meg kellene látogatnom téged, de egyelőre nem tehetem. Tőled is félek. Mert gondolom, a baleset nem véletlen volt. Valami történt, ugye? Valamit láttál, valamibe belecsúsztál... tudom, mert a barátaink, akik meglátogattak, mesélték, hogy miket motyogtál össze. A férgekről és a vérző meridiánról.
Tudtad, hogy Szilamér kedvenc írója Cormac McCarthy volt?
Így vagy úgy, némi magyarázattal tartozom neked. Tudom, hogy a bátyám kedvelt téged. Már amikor veled volt, veled zenélt, és éppen nem odaát tartózkodott.
Az első, amit tudnod kell, hogy Szilamér nem volt drogos. Őrült volt, teljesen és totálisan őrült, mint Nietzsche, Raszputyin és Lovecraft, és nagyobb náluk, de nem drogozott. Persze, elhitette mindenkivel ó, imádott szerepet játszani! De az igazság az, hogy az őrülete nem az anyagból jött, hanem a hegyek közül. Az állomás őrjítette meg őt.
Anyám igazat mondott nektek, Szili valóban a nagyapánk házába ment. Vagy legalábbis arrafelé. Nem tudom, megvan-e még a ház; gyerekkoromban jártam ott utoljára. Akkoriban minden nyáron és télen ott töltöttünk pár napot a nagyapánkkal, akiről mindenki azt mondta, hogy régen mozdonyvezető volt. Nem tudom, én csak egy rossz szagú fószerre emlékszem, aki minden éjszaka bezárt minket a szobánkba. Azt mondta, azért, hogy megóvjon minket a Nagy Gyíktól. Sose mondta el, mi az, de hamarosan rájöttünk, hogy mozdony, mert hallottuk a füttyét és a nehéz dízelmotor hangját, ahogyan zakatol, minden egyes éjszakán egyre közelebb és közelebb hozzánk... Szilivel mindig bebújtunk a paplan alá, rettegve ölelve át egymást. De ahogy idősebbek lettünk, azt vettem észre, hogy a bátyám félelme haloványabb, kíváncsisága pedig erősebb lett.
Kíváncsi lett rá, mi ez, és honnan jön.

Évekkel később fel is fedezte magának. Először csak apránként: de hát a heroint is így fedezi fel az ember. Először csak egy szippantás, aztán még egy, ezúttal nagyobb, aztán jön csak a tű. A szenvedélyek lassan hatalmasodnak el, de mindig eljön a pont, amikor az ember nem tud többé kiszállni.
Én ebben már nem vettem részt én tizennégy voltam, Szili pedig tizenhat, amikor nagyapánk meghalt, és soha többet nem mentem a háza felé. De az álmaimban még mindig hallom a mozdony erős és gonosz hangját. Pedig hát, aki ismeri a környéket, tudja, hogy arrafele nincsenek is komoly pályák, és a kis BZ-ken kívül nagyobb szerelvények sem járnak.
Leszámítva a Gyíkot. A Nagy Gyík ott van. Vár. Lesben áll, és néha végigszáguld a síneken, amit rajta kívül más vonat nem jár. Nem volt komoly hatalma, amíg Szilamér erejét magába nem szippantotta, de mostanság már egyre messzebbre jut el. Mert tudod, Szili különleges. Tapasztalhattad te is a színpadon, micsoda kisugárzása volt. Az állomás neki olyan porond, ahol mindig a legjobb előadást nyújthatja, még akkor is, ha nincsen élő közönsége.
Tudtad, hogy a bátyám hat lábujjal született, és hártyák voltak az ujjai között?
Rettegek. Istenem, hogy rettegek.
Péter! A legfontosabb, amit meg kell értened, hogy Szilamér már sohasem fog visszatérni. Nem hiszem, hogy meghalt, de elveszett. Ő már az állomáshoz tartozik. Oda, ahol a Gyík lakik.
Az ott van a hegyek alatt a hegyeken belül ahol még nem jártam de mesélt róla bár ne mesélt volna róla
Ne menj vissza oda, eszedbe se jusson. Rossz most ott a csillagok állása. A többiek belehaltak, emlékszel? Ha szerencsénk van, nem nő tovább az állomás, és hát a Gyík is öregszik, de... az álmaim mást mondanak. Jobb is hogy nem látsz, lefogytam, a tükörben olyannak látom magamat, mint egy sikoltó koponyát, akit megszálltak a szellemek, és...
Én is beléd voltam esve, tudtad?
Ha-ha! Igen. Most már kimondom, mert attól tartok, nem látjuk egymást többé. Ez valami családi dolog, ami üldöz engem is, érzem. Az apánkat a Gyík ölte meg, mert az el akarta pusztítani őt. A botor! Hogy is képzelte? Hiszen nem lehet, a Gyík hatalmas, és a hatalma végtelen és a hangja gyönyörű, amikor robog és sikolt és megmutatja magát.
Hazudtam! Láttam az állomást.
Istenem, te sose lásd. Szörnyű és gyönyörű azok a jelek mindenütt és a táj amit magába fal és a férgek és irányok mindenfelé amerre a föld mágneses.
Maradj veszteg!

Zsó`

Ui.
Nem merem visszaolvasni, amit írtam. Úgy érzem, valahol leírtam benne, hogy szeretlek. Sose írtam még ilyet senkinek ez olyan kislányos dolog.
Meglátogatlak, ha felépülsz vagy nem látlak sohamár.
Most alszom - remélem nem lesznek az álmok amikben megérint a halál


9

Péter egy ismerősét kérte meg, hogy nyomtassa ki az emailjeit, és hozza be neki a kórházba. És most az ágyban feküdt, zakatoló szívvel, és ujjai közül lassan kicsúsztak a papírlapok.
Zihálva bámult ki az ablakon a szürke novemberi égre, és megpróbált gondolkodni.
Még csak délután van, ez a lényeg. Nincs nagy baj. A délután, az még jó. A gondok csak éjszaka kezdődnek, akkor kezdi érezni a sürgető késztetést, hogy álljon már a lábára, és induljon északnak. A törött lábai az orvosok szerint egész szépen gyógyulnak. Bár lassabban gyógyulnának.
Reszketegen felsóhajtott, és összeszedte lepedőn szétszóródott lapokat.
Furcsa, de a levél valahogy megnyugtatta. Amióta magához tért a kómából, minden egyes éberen töltött percében az járt a fejében, vajon megőrült-e. Mert álmai, azok aztán voltak. Vadak és színesek, amikhez képest halványnak tűnt az, amit útjuk során látott. Most azonban úgy tűnt, ha megőrült, hát nemcsak ő, hanem Zsófi is. Sőt, a hírekből ítélve, az egész ország.
A kórterme melletti nővérszobában folyton szólt a rádió, és Péter viszonylag tisztán hallotta, amikor a híreket mondták. Nógrádot és a Börzsöny vidéket egy hatalmas hóvihar elvágta külvilágtól. Különös halálesetekről jöttek hírek, és mintha említették volna, hogy bevetették a katonaságot. A nővérek és a betegek is egyre többet pletykálták arról, mi zajlik északon, de biztosat senki nem tudott.

Úgy tűnik a Gyík elszabadult, gondolta Péter, és elvigyorodott. Teljesen természetesnek találta, hogy vigyorog. Jólesett. Aztán, továbbra is a fagyos felhők járta eget bámulva, elszundított.



10

Késő éjszaka tért ismét magához, egy álom után, melyben látta az állomást.
Feküdt, és hallgatta a szelet odakinn, és fülelt a rádióra, amelyben a híreket ismételték. A kormány külföldről kér segítséget. Péter vigyorgott. Kérjenek csak.
Begipszelt lábaira nézett a folyosói lámpa beszűrődő fényénél. Már nem tarthat sokáig. Legfeljebb egy hét, aztán kiengedik. Alig várta már hogy indulhasson; hamarosan ott lesz Zsófi is, ebben biztos volt.
Igaza volt a lánynak, szerette őt. És ha minden úgy alakul, összejönnek, és együtt is maradnak. Örökre.
Kinézett az ablakon, és látta, hogy villámok szabdalják az égboltot. Téli villámok voltak, amik különös színekben játszottak. Megbizsergett a teste. A betegek nyugtalanul forgolódtak körülötte, és ő érezte a vonzást és a csábítást, és el sem tudta képzelni, hogyan fogja kibírni még egy hétig.

Talán majd a Gyík eljön érte. Addigra elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze minden ellenségét, eljön, és magával viszi őt az állomásra, ahol minden sínpár összeér. És akkor megcsókolja Zsófit a bíbor jelekkel zsúfolt égbolt alatt, és Szilamér nevetve hátba vágja őt, mint régen a jól sikerült koncertek után, amikor sikerült együtt, pontosan befejezniük egy dalt.

Égő szemekkel, vigyorral az arcán várakozott, miközben a nővérszobában a rádió sugározni kezdte éjszakai rockműsorát, és nyitószámként felcsendült Ozzy-tól a Crazy Train.