Az alakzat

- Magányos voltam ám a sötétség palotájában.
A lány mondta ezt, aki velem szemben ült a kocsmaasztalnál. Érdekes mondat volt. Még érdekesebb, hogy megesküdtem volna, egy perccel azelőtt a lány még nem volt ott.
Odakinn havas sötétség verte a lakótelepi tájat. A négysávos úton egy kivilágított paneltorony monstruma tornyosult a kénsárga égbe. Az emberek, akik elsétáltak a kocsma ablaka alatt, nehéz ruhákba burkolóztak, és leszegett fejjel állták a szél ostromát. Szörnyű tél volt ez, de errefele minden tél szörnyű. És a nyár is az.

Kezemben füstölgő cigaretta, előttem sokadik söröm. A melóval úgy másfél órája végeztem. Ahogyan a körülöttem ülök többsége is. Talán menjek haza, és igyak kólát? Van hova mennem, tudom fizetni az albérletet. Egyelőre. De amióta a barátnőm otthagyott, nehéz. Nehéz minden. Bizonyára sokan ismerik ezt a problémát. Itt a restiben mindenki hallott már róla.
Talán ennek a lánynak is hasonló gondjai vannak.
Ránéztem. Fekete haja volt, és jellegtelen arca. Nem volt egyetlen vonása sem, ami igazán megragadott volna. Szája sarkában pattanás sötétlett, ami nyugtalanságot keltett bennem. Felzaklatott, akárcsak a mosolya.
- Szia. Mit is mondtál? – kérdeztem.
A lány lehajtotta a fejét.
- Kígyókat szedtem a halottak kertjében.
Öblös hang volt, mint folyónak mélye mély. Beroskadt vállai keskenynek tűntek, átöleltem volna, de féltem, megéget. Nem láttam a szemeit, eltakarta kezeivel, ahogyan babér levele takarja el
(takarja el a faunok szépséges, barbár arcát)
Megszédültem. Hideg levegő és vad titkok áradtak felém a lány testéből.
A kocsma tágas lett, egyre tágasabb. Persze lehet, csak a sör miatt éreztem úgy. Akkor már jó ideje ittam. Igyekeztem levenni a szemem a félelmetes lányról. Megpróbáltam szemezni Katával, a csapossal, aki rám se hederített. Pedig megvolt már amúgy. Igaz, elég régen. Egy régi nyárban.
Az ivás törvénye, hogy a hetedik sörig minden egyre tágul. Csak utána kezd el szűkülni a világ. Szűkül, mígnem olyan szűk lesz, hogy el sem hiszed, belefértél valaha is.
A pult mögött már nem állt Kati. Egy hatalmas sáska magasodott az osztott tükörfal előtt, s a tükörképei farkasok voltak.
A gerincemen jeges borzongás kúszott végig. Belekortyoltam a sörömbe, és ismét a lányra néztem. A kocsmában elhalványultak az emberek, és mintha sokkal sötétebb lett volna. Ne hunyj ki fény, légy irgalmam nékem.
Az utcákon jeges szélrohamok tépáztak laza eresztékeket, reklámtáblákat, s a fém nyikorgott, csikorgott az éjben.
A lány felemelte fejét, és ismét rám emelte üres tekintetét. A pattanás a szája sarkában most olyan volt, mint egy sugárzás pörkölte apró, halott bolygó.
- Ő vitt át. Egy grillbárban ismerkedtem meg vele. Szilvesztert ünnepeltünk egy pezsgős éjszakán, és táncolni hívott. Remek teste volt, de a hangja volt az, ami egyből elvarázsolt. Meg a szemei. Nem láttam még azelőtt olyan szempárt. Nem tudnám leírni, de olyan tekintete volt, amiben elfolyt az idő. Amiben végigkövethettem azt a sok ezer mérföldet, amikről azok a bluesdalok szólnak.
Gomolygó árnyak lepték el a kocsmát, az L alakú helyiség hosszú szára fortyogó feketeségbe borult. A sötétségben mintha alacsony, torz alakok mozogtak volna.
- A barátom lett. Jártunk egymással. Majd együtt is éltünk. Sorozatokat néztünk a tévében. Főztem neki, és mindig megmosta a hátamat, ha együtt zuhanyoztunk. Nagyokat sétáltunk, kirándultunk, és még nagyobbakat szeretkeztünk. Szerettem őt. Honnan tudhattam volna?
Vinnyogás hallatszott és erőtlen sikoltások. A sáska a pult mögött összedörzsölte a csápjait.
Néztem a lányt, a dermedtség már egész testemet megülte. Öntudatlanul is kortyoltam a sörömből, és újabb cigarettára gyújtottam.
- Mit kellett volna tudnod? – kérdeztem, szinte gyengéden.
A lány felnyögött, és elnyílt ajkai közül ragacsos lé kezdett szivárogni. Zavartan letörölte a keze fejével, amely olyan fehér és ráncos volt, mint egy elfonnyadt répa.
- Hogy hová tartozik – mondta a lány. A hangja vagy egy oktávval mélyebb lett, mint korábban volt. – Ő… odaátról jött.
- Odaátról, persze – mondtam. Nem éreztem semmit. Semmit az égvilágon. Kibámultam az ablakon. Közönyösen figyeltem, ahogyan tölgyfavastagságú, inas lábak léptei hasítják keresztül a hó kavargó fátyolát. A panelházak, és a forgalmas gyorsforgalmi út eltűnt. Gigantikus méretű, fából és sárból összetákolt irdatlan építmények magasodtak odakinn. Gyorsan elkaptam róluk a szememet. Még a látványuk is meggyötört.
- Mindig mihez képest odaát, nem igaz? – kérdeztem.
A lány először egészen szép, tiszta hangja immár hörgéssé torzult. Az arca is megvénült, és daganatokat láttam mozogni a bőre alatt.
- A te életedhez képest nagyon is odaát – mondta. – Azt hiszed, rossz neked? Nem tetszik, ahol laksz, nem tetszik a külsőd, nem tetszik az életed. Azt hiszed, mindenek páriája vagy. De nem jártál még az elsüllyedt világban. Engem a barátom elvitt oda.
A lány megrettent ürességgel bámult rám. Arra gondoltam, ha nem teszek valamit, késő lesz – beszippant engem is a sötétségébe. De mit tehettem volna? Körülöttem minden fakó, sárga álommá vált. A romlott tejködben csak az árnyak és a csápok a sáskák…
- Azt mondta, olyan lesz mintha drogoznánk. Eleinte olyan is volt. Emlékszem a rétre…a fehér rétre… a körökre… az alakzatra. Szép volt, de aztán megváltozott. A felhők… feketék voltak. Oly gyorsan szálltak felettünk, mint a madarak vagy maga az emlékezés. A fekete fordult fehérbe és vörös rubintba. Majd jöttek…
Elhallgatott. A kárhozott! Hirtelen gyűlöletesnek találtam őt. Gyűlöltem, mert elrabolta a világomat, kiirtotta belőlem a szánalmat, még a félelmet is…
Károgva nevetni kezdett:
- Jöttek azok az asszonyok. Sokan, még többen, meztelen fehérben. Először féltékeny voltam arra, amit tett velük. Aztán én csatlakoztam hozzájuk… hegytetőkön, forrásoknál, selymes réteken a csontszínű hold alatt. Egyre többen lettünk. Tízen, húszan, százan… mondhatatlan volt. Szabadok voltunk patakzott a forró hús a nedvek és a vér. Sikoltoztam éjszakákon át. Végül a sikolyok már soha nem maradtak abba. Csatakos voltam a bűntől, és az alakzat magába szippantott.
- Rossz lehetett – mondtam, és megpróbáltam felállni. A lány bőrén már felfakadt néhány kelés, és kimásztak belőle azok a valamik. A bomlás bűzét is éreztem. Mint a rothadt epernek, olyan szaga volt.
Az arc kéjes mosollyal nézett rám. Éreztem, hogy elönti ágyékomat a vér.
Émelyegni kezdtem. A lány pedig suttogott:
- Annyira nem. Megmutassam?
Fel akartam pattanni, de túlságosan kába voltam a benyakalt söröktől. A lány hirtelen felcsapta a karjait, amelyekről nyálkás hártyák csüngtek. Visító hangot hallatott, amely túl szörnyű volt ahhoz, hogy a fül elviselje. A hártyák
(szárnyak)
rámterültek, és én sikoltva elmerültem a sötétségben.

Az iszony parttalan tájait láttam.
Láttam a rétet. Amely nem rét volt.
Láttam a lényeket, amik semmire sem hasonlítottak.
Láttam az alakzatot.
A felhők aranyszegélyű korommá pörkölődött, leprás birkák voltak, melyek elvágatlan köldökzsinórjai zsíros indákként ereszkedtek le a halott fákra.
(lásd, látod, szép, ugye)
Az alakzat sistergő kaleidoszkópjában egy arc forgolódott aszimmetrikus tengelye körül, egy megnyerő, csábító férfiarc, és egy démon képe.
(a barátom volt, az első randin ágyba bújtam vele. Forró volt, majd jéghideg, emlékszem, húsomban a borzalmas élvezetre)
Az erdők lepusztult szövetében a rét mint rühes óriás háta. Az alakzat elmozdult. Engem nézett.
(a kapu zárva. Ha megnyílik, átjössz te is. Gyere át közénk. A palotában ahol millió állat zabál. Zabál zabál és zabál)
Ordítottam, bár tudtam, hasztalan. A számat mintha fojtogató, puha paplan tömte volna ki. Az alakzat rombusz szeme csak nézett, és láttam a meztelen testek vonaglását, láttam, a hús vörösét. Hallottam, hogy rikoltoznak, hallottam hogy zabálnak.
Óriás száj közeledett felém, fekete, fémhideg fogakkal.
Sikoltottam.
Sikoltottam és sikoltottam és

- Magányos voltam ám egyedül.
A hang mintha egy másik világból szólna. Felkaptam a fejemet. A cigarettám hamuja a pulóveremre hullott. Lesöpörtem.
- Micsoda? Mit mondtál? – dadogtam zavartan. Gyorsan kortyoltam egyet a sörömből.
A lány megbántottan nézett. Fekete haja volt. Az arca elsőre elég semmitmondónak tűnt, de a szemei kedvesek voltak, szájának íve pedig érzékenységről árulkodott.
- Azt mondtam, magányos vagyok mostanában. Régóta nincsen barátom.
Néztem rá. Vártam a szikrát.
- Ami azt illeti, én is. Nekem sincs régóta senkim.
A lány mosolygott. Szép mosolya volt.
- Mindig itt szoktál sörözni?
- Gyakran – mondtam. Katira néztem, aki épp egy részeges alakkal vesződött a pultnál, és féltékeny pillantásokat vetett az asztalunk felé. Mi a fene, gondoltam.
- Gyakran – mondtam újra, a szemébe nézve, és éreztem, ahogyan fellobban köztünk az a bizonyos szikra.
A lány nem mondott semmit, csak félrehajtotta a fejét, és mosolygott. Akárhogyan is néztem, nem láttam rajta semmi különöset. Csak egy lány volt. Semmi sem mozgott a bőre alatt.
Kinyújtottam a kezemet az asztalon, és tétován megérintettem a kezét. Nem húzta el, csak a mosolya lágyult tovább.
- Ne sétáljunk egyet? Tudom, hogy rossz idő van, de nekem mára, azt hiszem, elég volt a sörből.
A lány már állt is fel.
- Dehogynem.
Aztán mélyen a szemembe nézett.
- Egyébként nem lakom messze.
Most már én is elmosolyodtam, és felsegítettem rá a kabátját. Együtt léptünk ki a havas utcára.
Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, a kocsmában elhalványultak a fények, és gonosz, idegen hang szűrődött ki odabentről. Olyan volt, mint egy óriási sáska karistolt volna a tarlón, holt növények szárai között. Hunyorogtam, mert a szél havat söpört szemembe, és mikor kinyitottam, a szemcsés fehérségben ott derengett előttem egy természetfelettien szép alakzat.