Az ajtón túl -2. rész-

Gábor egy pillanatra megtorpant a bejárat előtt és felnézett, hátha még bámulják őt az ablakokból, de már egy arcot sem látott. A lányét sem. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy még be sem költözött, de már talált egy „célpontot”. Imádta a szégyenlős kislányokat. Ha több is van belőlük, talán mégis lesz mivel elütni az időt itt, a világvége leghátsó utcájában.
Nagy kedvvel lépett hát be az üvegajtón. Tekintetét automatikusan a tőle balra lévő portáshelyiség felé fordította, de senkit sem látott benne. Letette a táskáját és közelebb lépett a szoba nyitott ajtajához. Kopogott, majd egyre hangosabban kezdte szólongatni a fantomportást. Válasz és esemény híján beljebb ment. Látszott, hogy a helyiség nem lakatlan. Az asztalon a reggeli maradványai heverhettek, légylepte szalonnabőrök és kenyérhéjak. Az ágy szépen bevetve. Az undorító, állott öregemberszag, mely a cigaretta és a szalonna mindent átható illatával keveredett, ismerős volt a fiú számára. Bármelyik kollégiumban is lakott, a portások szobájának mindig ilyen szaga volt. A magányos, unatkozó, kiégett emberek szaga, akik az efféle egyhelyben gubbasztó munkákat képesek voltak elvállalni. A helyiség tehát kétségtelenül lakott volt.

Gábor még hosszú percekig toporgott és nézelődött. Kezdte magát otthon érezni, leült az asztalhoz. Ekkor észrevette, hogy a szalonna csomagolópapírja alól egy bőrkötésű könyv széle türemkedett ki. Az egyre unottabb és idegesebb fiút már nem nagyon érdekelte a magánélet szentsége, ezért hát rögtön a kezébe kapta az olvasmányt. A borítón nem volt cím és semmiféle írás. Viszont rendkívül piszkos és ragacsos volt. Mikor megkísérelte véletlenszerűen felütni a könyvet, valahol a közepén, úgy tűnt, a papírlapok összeragadtak. Gábor egy erőteljes mozdulattal mégis szétnyitotta, ám ezzel sikerült szét is szakítania egy lapot. A papír barnás anyaggal volt szennyezett, de az írás azért kivehető volt. Ez a bunkó portás valószínűleg képtelen volt megmosni a kezét olvasás előtt. Gábor agyán átfutott, hogy talán megszáradt vér az. De ahhoz túl sok volt belőle. Ki kezdene el olvasni a kezén nyílt sebbel? Vagy inkább írni. Ugyanis a könyvecske kézírással volt tele. Naplónak tűnt, egy-két oldalanként a lap tetején új dátum jelezte a napváltást. Október eleji napok. Gábor egy furcsa érzéstől vezérelve a napló legelejére lapozott. A dátum szeptember 17. volt, évszám nélkül. Vagyis a mai nap. Belemélyedt a krónikába:

„Már is utálom ezt a helyet. A sok gyépés barom az ablakból kukkolt végig, amíg a portára értem. Talán tényleg szektások vagy elmebetegek. De persze a portás sehol sem volt. A szobája büdös volt, mint a görényodú. Szellőztetni nem volt kedve, de az ágyát megvetni igen. Valami könyv hevert a kajamaradékok között, amit unalmamban a kezembe kaptam. Naplónak tűnt. Alig kezdtem el olvasni az első oldalt, a fószer ordítva berontott a szobába, kezében egy késsel és követelte, hogy azonnal adjam vissza a könyvet….”

Gábor megdermedt és abbahagyta az olvasást. Csak bámult maga elé. Egy ezredmásodperc sem telhetett el, amikor érezte, hogy egy erő kilöki a székből és a földre taszítja. A könyv mégis a kezében maradt, annyira szorongatta. Egy alacsony, barázdált arcú öregember állt felette, akiből nem lehetett kinézni, hogy egy meglett, sportos fiatal srácot csak úgy a földre söpör. Kikerekedett, dühös szemmel bámulta Gábort, aki talán még soha életében nem rettegett ennyire. A jobb kezében egy kést tartott.
- Adja vissza a könyvet. –szólt meglepően halk, nyugodt hangon.
- Kérem, ne haragudjon….én csak…csak azt hittem nincs itt senki, én meg…-hebegett Gábor.
- ADJA VISSZAAAA! –szakította félbe földöntúli ordításával a fiút.

Gábor nem bírt szólni. Gyorsan talpra ugrott, majd az összecsukott könyvet pajzsként maga előtt tartva lassan a portás felé kezdett lépdelni, aki a kést továbbra is leeresztve, a teste mellett tartotta. Valahogy mégis fenyegetőbbnek tűnt így. Bal kezével hirtelen kikapta a naplót a fiú kezéből és a hóna alá csapta.
- Kicsoda maga? Mit keres itt? –szólt az öreg, immár ismét nyugodt hangon.
- Engem… engem ide küldtek. Itt kaptam szobát, izé... elhelyezést a kollégiumi bizottságtól.
- Itt nincs üres szoba. Ide nem jöhet. –mondta a portás és tekintetét levéve Gáborról az asztalhoz sétált. A kést a szalonnabőrkék mellé rakta, a könyvet pedig az asztalfiókba.
- De kérem, nekem azt mondták, hogy az egyetem kollégiumai közül már csak itt van szabad hely. Nekem tényleg nagyon kell ez a szoba, a szüleimnek… -Gábor hangja egy pillanatra elcsuklott, tekintete a földre szegeződött- … a szüleimnek nincs pénzük egy albérletet megfizetni.

A portás ekkor szembefordult a fiúval.
- Hát dolgozzon és keresse meg rá a pénzt! Az én időmben a fiataloknak mindenért meg kellett dolgoznia.
- Igen, de a tanulás, meg a vizsgák…
- Ugyan, hagyja ezt! – a beszélgetés kezdett atyai nevelőórává szelídülni. –Régi motoros vagyok már. A sok lógós, halasztó meg részegeskedő suhanc mind ezt mondja, hogy tanulni kell. Tudja, kik tanulnak? Ezek itt! –széttárta karjait.- Akik itt laknak! Na ezek tanulnak!
- Szeretnék közéjük tartozni. –mondta büszkén Gábor, mint aki számot vetett régi, elvtelen életmódjával. Pedig valójában nem tette.

A portás hosszan nézett a fiú szemébe, majd lassan a kulcsosszekrényhez sétált. Több tucatnyi kulcs lógott a szögeken, talán több is, mint ahány szögön nem. Vagyis vagy rengetegen voltak éppen az egyetemen és adták le szobáik kulcsát, vagy a lakók, a használt szobák száma volt rendkívül kicsi. A vénember hosszan válogatott, kezével borostáját igazgatta. Úgy tűnt, örömét leli Gábor idegeinek felőrlésében. Végül az 505-ös kulcsot emelte le és a fiúnak nyújtotta, arcán közömbös nyugalommal.
-Parancsoljon. Hatodik emelet. Este kilenckor az egész épületben kikapcsolom a villanyt, csak a szobákban éghetnek az asztali lámpák. Tízkor kapuzárás, utána se be, se ki, ezt garantálom. Itt nem lesz bulitanya, ha bármikor hangoskodást hallok, maga repül. Fiúknak este hétkor van fürdés emeletenként, melegvíz fél óráig van. A vécét ne húzza le, mert rossz a csatornarendszer. Vödörrel öntse le. A lift nem működik. És nekem mindenre vigyázzon. Minden kárt köteles megfizetni. Itt mindenre én felelek, én vagyok a gondnok is. Egyéb kérdés?

Lett volna ezer is. Legfőképpen, hogy ez most koncentrációs tábor vagy kollégium tulajdonképpen. De Gábor már menni akart, nem volt kedve veszekedni egy ordítozó, késsel hadonászó, büdösszájú öregemberrel.
-Nincs uram! Köszönöm!
Elvette a kulcsot és kiment a szobából. Táskáját sebtiben felkapta és megindult a lépcsőház felé. Nem nézett vissza. A portás viszont hosszan bámulta őt, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Szája mosolyra húzódott.

Gábor kapkodva szedte a lépcsőfokokat. Bár jó kondiban volt, azért hat emelet, az hat emelet. Fogyatkozó erejét a fejében cikázó gondolatok és érzések fedték el tudata elől. Mi a franc történt? Kinek a naplója volt az? Miféle hely ez? A napló tartalmára annyira képtelen volt hihető magyarázatot adni, hogy elméjének érdeklődése hamar a portás által ecsetelt lakókörülményekre terelődött. Düh kezdett ébredezni benne a vénember iránt, aki ezt a gusztustalan kollégiumot még náci rendszabályokkal is sikeresen felturbózta. Melegvíz és villanykorlátozás, lehúzhatatlan, bűzlő vécék. A szokatlanul hűvös szeptemberi klíma az épületen belül még kellemetlenebbnek tűnt. Mi jöhet még?

A hatodik emeletre felérve először a szokatlan csend érte sokkhatásként a fiút. Más kollégiumokban megszokta az állandó zsibongást, a lüktetést, a nyitott ajtókból kiszűrődő zenét, a borozgató diákok dohányfüstbe burkolózó filozofálgatásait. Itt azonban a csend szinte csontig megdermesztette a testet. Mintha a közműszolgáltatásokon kívül az idő is csak alkalmanként töltené be szerepét az épületben. A falakon omladozott a vakolat, a padlón száradt, koszos lábnyomok, a szemetesekben csikkek és üdítőspalackok. A folyosón haladva Gábor lassan megbizonyosodott róla, hogy egykor itt valóban élet zajlott, tehát nem a pokolban van. Bár talán mégis. Mindenütt égettszag terjengett. Az egykori tűzeset utóhatása lehetett, a falakra nyilván vastagon ráragadt az égéstermék, bár az omló vakolat nem tűnt kormosnak.

Az 505-ös szoba a folyosó végében volt. Az ajtón se matrica, se felirat, csak a szám. Nyoma se a kollégisták ajtódíszítési szokásainak. Mintha soha, senki nem lakott volna itt. Belépve e sejtés látszott igazolódni. A por szinte mindent belepett, ám rend volt. Tágas előszoba, egy mosdóval, ami furcsamód működött, bár csak hideg vizet adott. Úgy tűnt a szobát több főre méretezték. Egy nagy szekrény, sok polccal, két íróasztal, legalább lesz hely külön a számítógépnek, két szék, viszont csak egy ágy a falhoz tolva, éreztetve, hogy az üresen tátongó részeken több ágy is lehetett. A tapéta teljesen újnak tűnt, sehol egy szakadás vagy folt. Furcsa volt ezt látni, tekintettel a kollégium általános színvonalára. Talán készültek az érkezésére?

Takarítani nem volt kedve, így csak bedobálta cuccait a szekrénybe és megágyazott. Ezután fogalma sem volt, mit kezdjen magával. Az órájára nézett. Hat óra. Egy óra múlva fürdésidő! Legalább végre találkozhat és megismerkedhet pár emberrel. Bosszankodva nyugtázta, hogy a lányok fürdésidejéről mit sem tudott. Az ablakon kitekintve aggódott, hogy meglepően gyorsan sötétedik, kora ősz ellenére. Kisgyermekkorától kezdve utálta a sötétséget, a fülzúgásra ingerlő csendet, a mai napig párnával a fején, nyakig betakarózva aludt, mintegy kirekesztve a külvilágot, az ismeretlent. Cikizték is miatta eleget a szobatársai, a barátnői, de most legalább, hogy egyedül fog lakni, ettől mentesül. Tehát a tudat, hogy este kilenckor az egész épületben kialszik a villany, borzongással töltötte el.

A csípős klíma ellenére Gábor félmeztelenül, derekán törölközővel indult a zuhanyzó felé, remélve, hogy talán végre szembetalálkozik néhány lánnyal, bemutatva nekik viszonylag izmos felsőtestét. Más kollégiumokban ez a módszer rendkívül jól működött. A zuhanyzó felé menet azonban nem hogy lányokkal, de fiúkkal sem találkozott. A fürdő elé érve az ajtót zárva találta, de bentről tusolás hangja hallatszott. Na végre valaki! Pár perc múlva kinyílt az ajtó. Egy alacsony, sápadt, rövid fekete hajú srác lépett ki rajta fürdőköpenyben. Megállt és megilletődve bámult Gábor szemébe, aki barátságosan a kezét nyújtotta felé.
-Szia! Gábor vagyok, most költöztem az 505-ösbe. Eddig nem találkoztam senkivel, már azt hittem egyedül vagyok itt…
A fiú nem reagált, nem nyújtotta a kezét, csak mereven bámult tovább. Gábor még egy ideig kitartotta a kezét és mosolygott, majd leeresztette.
- Na jó, később is beszélhetünk, ha dolgod van. Talán egyszer a nevedet is megmondod.

Gábor csalódottan félreállt a srác útjából, aki gyors léptekkel távozott. Nyilván ezt hozza ki az emberből a remeteéletmód. De legalább kezet foghatott volna. Mindegy. Kezdte úgy érezni, hogy neki itt küldetése van, mégpedig életet és vidámságot hozni ebbe a temetőbe. Semmi sem lehetetlen. Talán idehozza pár dilis haverját és csapnak egy barátkozós bulit. A portás pedig hálából kap egy láda a sört. A szájszaga alapján az égetett szeszt sem vethette meg.

A zuhanyzó viszonylag konszolidált volt, négy fülkével. A víz kellemesen langyos, de Gábor egyre csökkenő hőérzete jelezte, hogy hűlőben van. Emiatt sebesebbre fogta a dolgát. Sietsége kis balesettel járt, a tusfürdő habját a szemébe dörzsölte. Éppen mikor a zuhany alá állva akarta magát a szenvedéstől megszabadítani, megszűnt a vízfolyás. A gombok csavargatása hiábavalónak bizonyult.

Néhány pillanat múlva kialudt a villany. A zuhanyzó sötétségbe borult. Gábor pulzusa kezdett az egekbe szökni. Ösztönös félelmét úgy próbálta elterelni, hogy a szemét csípő érzésre és tehetetlen dühére koncentrált. Tapogatózva az ajtó mellé lépdelt és próbára tette a villanykapcsolót. Természetesen nem működött. Kissé szürreálisnak tűnt, még ebben a koszfészekben is, hogy egyszerre szűnik meg a villany és a vízszolgáltatás.

Törölközőjét leemelte a sikeresen kitapogatott fogasról és kitisztította szemeit. Ezután hunyorogva próbálta hozzászoktatni magát a sötétséghez, de továbbra sem látott semmit. Nem volt más hátra, távozni kellett. Az ajtó azonban nem nyílt.
A helyiség csak belülről volt zárható, amit egy retesz segített elő. Gábor nem használta, az előző sráccal ellentétben, mivel továbbra is társaságra vágyott és remélte, hogy a néma fiún kívül még más is szándékozik a mai napon tisztálkodni. Ennek tudatában Gábort kezdte eluralni a pánik. Szabadulni akart ebből a sötét, egyre hűvösebb odúból, de az ajtó az egyre keményebb lökéseknek sem akart engedelmeskedni. A fiú pulzusa egyre csak nőtt, szíve zakatolt. Dörömbölni és ordibálni kezdett. Először csak dühösen, később már kétségbeesetten.
- Héééé, valaki!!! Segítsetek már! Nem nyílik ez a szar! Hahó!

Tízpercnyi próbálkozás után feladta. Lihegve a falnak dőlt, majd járkálni kezdett. Továbbra is igyekezett félelmét dühvé átalakítani a passzív, mosdatlan lakók, a portás, a kollégium, az egyetem, majd a szülei iránt, akik erre a nyomortanyára jutatták. Öklével a falba vert és felszisszent a fájdalomtól. Összekuporodott a padlón, majd, akár a retardáltak, előre-hátra kezdett himbálózni, közben kedvenc számát dúdolgatva.

Már nem érzékelte az időt. Fogalma sem volt, hogy mióta tarthat fogsága. Hirtelen égettszagot kezdett érezni. Nem füstöt, hanem valamilyen égett anyag szagát. Sosem érzett még ilyet. Undorító volt. A következő érzés, ami beléhasított, a fájdalom volt. Az egész teste égett, úgy érezte, lángnyelvek mardossák bőrét. Talán még soha életében nem ordított ennyire.
Az utolsó emlék, amely agyába fúródott, mielőtt elájult volna, egy bántóan éles fénnyel körülvett, hosszúhajú alak kontúrja volt…


Folytatás hamarosan!