Ausztria rohad - adalékok egy osztrák szerzői filmes portréjához

[2]
Természetesen ez a felkavaró remekmű sem nyerte el a közönség tetszését, és Fleischgruberwassert a bemutató után egy héttel rendkívül súlyosan bántalmazták egy elhagyatott raktárépületben. Ezek után jobbnak látta, ha egy időre elhagyja az országot, és álnéven kezd új életet a Pitcairn-szigeteken. Itt is tovább dolgozott - rejtett kamerával forgatott dokumentumfilmet a helybéliek mindennapi életéről. Ezeket a felvételeket a rendőrség később bizonyítékként lefoglalta, a rendezőnek pedig innen is sürgősen távoznia kellett. Végül Dél-Amerikában ért partot, itt töltötte a következő éveket. Azt az alantas vádat, miszerint Limában lányok futtatásából élt volna, azóta tételesen megcáfolták; mindazonáltal tény, hogy egy időre felhagyott a filmkészítéssel. (Azért itt is akadtak ötletei: az egyik szinopszisa egy szerencsétlen indián lányról szólt volna, akit megerőszakolnak a gazdag fehérek, ráadásul többször is, mindenféle pozícióban; egy másik pedig egy kevésbé szerencsétlen fehér lányról, aki dominának öltözve gazdag indiánokat korbácsol.) Végül 1999-ben, miután a Döglött tyúkok fő producerét a Ladoga-tóban találták meg, a hasában öt kiló ólommal, Fleischgruberwasser diadalmasan visszatért szülőhazájába, és összegyűjtött pénzét kockára téve, újból forgatni kezdett.

A végül 2000 tavaszára elkészült friss munkája az Ezredvég címet kapta. Dacára annak, hogy ez a film a rendező életművében eddig egyedülálló módon kosztümös darab, mégis alapérvényű igazságokat jelenít meg a modern korról. A főhős, III. Ottó német-római császár a II. Szilveszter pápától kapott alkimista főzetet megízlelve mély álomba merül, és a huszadik század utolsó napjaiban ébred csak fel. Némi bonyodalmak után egy szupermarketben kap munkát, mint árufeltöltő. Egy estén, miközben búsan mered a semmibe, véletlenül elbotlik egy pénztárosnőben, aki a megszólalásig hasonlít a bizánci császár lányára. Ottóban feltolulnak az emlékek, felgyújtja az áruházat, és a hölgyet maga elé kapva lóháton elvágtázik az új pirkadat fényeiben – de aztán elüti őket egy kombájn. III. Ottó a saját korában riad fel. Rádöbbenve, hogy mivé lesz a távoli jövőben a világ, nem tud tovább élni, és szándékosan megfertőzi magát maláriával. Az üzenet egyértelmű: a régmúlt értékeit az új kor visszavonhatatlanul gyűri maga alá. Az alkotás rendkívüli erejét csak növeli, hogy a Döglött tyúkok forgatásán megmaradt nyersanyagra készült (ezt a rendező annak idején gondosan elzárta egy páncélszekrénybe), amely az eltelt időben csak még érettebbé vált, illetve helyenként megpenészedett. A folyamatnak köszönhető hányászöld árnyalatú, foltos képek mindennél erőteljesebben közvetítik a rendező árnyalt kritikáját.

A filmre nem akadt forgalmazó, így Fleischgruberwasser maga látott neki a vetítések megszervezésének, melyeket különböző kocsmákban illetve szórakozóhelyeken tartottak, általában közvetlenül zárás előtt vagy hatalmas bulik után. A rendező mindig az adott helyszínen bérelt fel valakit, akire a vetítőgépet és a tekercseket bízta, ő maga továbbra is álruhában ült a nézők között. Holott szükségtelen volt az elővigyázatosság: a közönség a legtöbb esetben a legnagyobb türelmet, sőt apátiát tanúsította, bár meg kell vallani, hogy általában a jelenlévők nagy többsége félkómás állapotban leledzett. Ezekből az alkalmakból a rendező meglehetősen szép bevételre tett szert, miután a vetítések díját az adott hely tulajdonosával hozzáíratta a vendégek számláihoz; emiatt sem panaszkodott senki. Aztán a filmet teljesen váratlanul meghívták a Leibnizi Lecsó-esték nevű frissen létrehozott fesztiválra, ahol váratlan sikert aratott, és akadt egy befektető, aki hajlandó volt húszezer eurót beleinvesztálni egy következő filmbe.

Ez a munka, mely 2003-ban készült, és a Szőrgúnyás csillaghajó címet viseli, teljesen egyedülálló a rendező életművében. Fleischgruberwasser a korábbiaknál is radikálisabban szakított a bevett sémákkal, melynek eredményeképpen hihetetlenül erőteljes négyszázharminc perc született meg. A film látszólag teljesen összefüggéstelen jelenetekből áll, melyeket néhol húsz-huszonöt perces, a legkülönbözőbb, az egész vásznat egynemű, villódzó színekkel beborító szekvenciák választanak el egymástól. Ezek alá a rendező különböző frekvenciájú modulálatlan zajokat, vagy a hatvanas évek végét idéző zenéket kevert (Status Quo, Pink Floyd); a film végi, hetven percnyi gondosan megkomponált fény-, szín- és energialobbanásokat egy Hawkwind - koncert hanganyagával festette alá. Az élőszereplős jelenetekben emberek sétálnak, ülnek, szeretkeznek, fekszenek, de legfőképpen meditálnak egy lila fűvel borított réten, amelyre zöld színű ég borul.[3]

Néhány kritikus azzal vádolta a rendezőt, hogy feladva függetlenségét, végig a producer utasításait követte a rendezés során. Mások azonban minden előítéletüket félretéve lelkesedtek ezért a meghökkentően eredeti munkáért (meg kell jegyezni, hogy ők voltak kevesebben). Mi nem foglalunk állást ebben a vitában, a mű egyenletesen magas színvonala ezt feleslegessé teszi. Mindenesetre a második, és egyben sajnos utolsó Leibnizi Lecsó-esték ezzel az alkotással nyitott, és a hatás egyszerűen leírhatatlan volt – a mintegy tucatnyi főből álló, értő közönség a vetítés végén a vállára emelve ünnepelte Fleischgruberwassert, a producer pedig egy megható beszédben az új pszichedelikus kor beköszöntéről értekezett. Akár egy hosszú távú együttműködés kezdete is lehetett volna, ha a fesztivál nem szűnik meg; kár érte. A rendezőnek új támogatók után kellett néznie; 2005-ös új munkájának már a wattensi Katolikus Legényegylet volt a finanszírozója, akik abban a reményben támogatták az alkotót, hogy az a konzervatív értékek védelmezőjeként készít filmet a modern kor romlottságáról. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az elvárás teljesen abszurd volt – látszik, hogy a támogatóknak sejtelmük sem volt a korábbi életmű jellegéről!) Fleischgruberwasser eleget is tett az elvárásoknak, de olyan módon, hogy a bemutatón Legényegylet vezetője szívrohamot kapott, a tagok pedig beperelték az alkotót. Mivel az ügy azóta is húzódik, a filmnek máig nem volt nyilvános vetítése.

Szerencsére mi ott voltunk a Halotti lepel című opusz 2005. október 29-i wattensi zártkörű vetítésen, így be tudunk számolni a történtekről. A film főszereplője az LSD-t nyalogató, illetve hasist füstölő (célzás a Lecsófesztiválra!) sírásó, Klaus Wessel, akinek frigid felesége csak a nőgyógyásznál képes orgazmust elérni. A frusztrált Wessel egy borús szombat estén a hullaházban találkozik álmai asszonyával, aki viszont sajnálatos módon halott. A sírásó azonban mit sem törődik ezzel, elrabolja a korpuszt, és otthon egy hatalmas, formalinnal teli kádba rejti. Ezek után mintegy tizenöt percenként félhomályos, roncsolt beállításokban előveszi, és megállapíthatatlan dolgokat művel vele: a rendező itt csak sugall, de azt egyértelműen teszi! Mindeközben egy nevetséges kinézetű detektív kezd el nyomozni a hullarablás ügyében, de annyira ügyefogyott, hogy a legkisebb eredményt is képtelen elérni - mivel nem tud megfelelni a modern élet kihívásainak (felejthetetlen az a jelenet, amelyben beszorul a feje a mikrosütőbe). A helyi pletykák jóvoltából mintegy másfél órányi szerencsétlenkedés után mégis eljut Wesselhez, de soha nem szerezne ellene bizonyítékot, ha nem botlana keresztül egy műpéniszen, melyet a sírásó perverz praktikáihoz használ, és fejjel bele nem zuhanna a formalinba. Wessel menekülőre fogja; szürreális üldözési jelenet veszi kezdetét, amelyben a detektív krémesekkel és tortákkal dobálja a sírásót, aki különféle szexuális segédeszközökkel válaszol. Mindez sokáig eltart, csak az vet véget neki, hogy az elrabolt hulla hirtelen kilép a formalinból, és mindkettejüket kettétépi.

Bizony nagy veszteség, hogy ezt a szürreális tragiko-burleszket mindmáig nem élvezhette a nagyközönség! A Legényegylet reakciója érthetetlen, hiszen a rendező komolyan tekintettel volt rájuk: ezúttal egyetlen degenerált szereplője sem katolikus! Sajnos, újra meg kell állapítanunk, hogy a legtöbben még mindig éretlenek ennek a magas horderejű művészetnek a befogadására.
Fleischgruberwasser nem sokat bánkódott, és fittyet hányva az egyre csak dagadó és mind bonyolultabbá váló perre, új filmet készített. A költségeket ezúttal az állam a Fiatal Rendezők Támogatásáért létrehozott alapítványa állta, melynek döntéshozóit meggyőzte az a politikailag korrekt metódus, amellyel a rendező korábbi filmjeiben a bevándorlókat ábrázolta. [4] A Mesternek mindezidáig ez az utolsó munkája; 2008 legvégén mutatták be. Erről a műről még nem sokat lehet tudni; Fleischgruberwasser annyit elárult róla, hogy egy krimiről van szó, melyben egy Schopenhauer-rajongó filozófiaprofesszor a szabad idejében a helyi ócskapiacon markecol különféle lopott holmikkal, amíg egy napon az egyik vevője, aki inkább Hegelt kedveli, agyonveri egy korabeli kiadású Grimmelshausen-kötettel. A célpontban a bűn és bűnhődés örök kérdésköre áll, megfűszerezve a nélkülöző bevándorlókért való kiállással.

Jövőre vonatkozó terveiről a rendező nem szívesen beszél, mert, ahogy mondja, túlságosan sok múlik a sors kiszámíthatatlanságán. Mindenesetre erőteljesen foglalkoztatja valamelyik széles körben elismert klasszikus újszerű megfilmesítése; különösen egy Hamlet-parafrázis, melyben a szerepeket építőkockák alakítanák. Reméljük, hogy ez a páratlanul eredeti elképzelés megvalósulhat, bár tudjuk, hogy a közönségsiker esélye itt is a nullával egyenlő.
De persze mindez nem számít, elég, ha az értők szűk tábora átérezheti a Művek nagyszerűségét. Fleischgruberwasser eddigi életműve is maradandó, már-már felülmúlhatatlan értéket képvisel. Világos, hogy egyszer kultikus figurává fog emelkedni, filmjeinek híre szájról-szájra terjed majd az apró művészmozik poros termeiben, ahol majd a Kevesek összegyűlnek. Mi ismerni fogjuk őt, és a titkos tudás fog ragyogni szemünkben, ha egymásra tekintünk!

Jegyzetek:

[2] Talán nem teljesen világos, hogyan lehet az, hogy a hős egy képzeletbeli szárnyas elfogyasztására így reagál, de a jelenség létezik - a szakirodalom a pszichoregresszió szóval jelöli.
[3] Még ez a film is szovkolorban pompázik – a forgatás után még mindig fel nem használt nyersanyagot a rendező afrikai éhezőknek adományozta.
[4] A feltételezés, miszerint a rendező azért jutott hozzá ehhez az összeghez, mert a hajdani Lecsófesztivál főszervezőjét kinevezték volna az alapítvány fővédnökévé, teljességgel abszurd. Ezt az állítást csak a vegytiszta rosszindulat szülhette.