Ausztria rohad - adalékok egy osztrák szerzői filmes portréjához

Peter Fleischgruberwasser minden műve ékes bizonyíték arra, hogy a mai osztrák - szélesebb értelemben véve akár az egész európai - társadalom élhetetlen szeméttelep, amelyben érzelem nélküli, ellenszenves rideg zombik kóvályognak, újabb áldozatra lesve. Egyedülálló módon, radikális eszközökkel tárja fel azt a gennyes fekélyt, amely mára a nyugati kultúra egész arcát elborította.

Fleischgruberwasser filmjei az erőszak, perverzió, kínhalál és kakiszex kakofonikus vizuális látványorgiái. Szereplői mindannyian amatőrök, akiket (néha szó szerint) az utcán szedett fel; karakterei beteges alkoholisták, drogosok, pedofilok, láncfűrésszel hadonászó sorozatgyilkosok, nekrofilok. A kilátástalan földi pokolnak ez a tablója természetesen nem hatja meg az átlagnézőt; filmjei egytől-egyig megbuktak a mozipénztáraknál, így a rendező két forgatás között sokszor kénytelen takarítóként vagy éttermi mosogatóként dolgozni, hogy eltartsa magát. Ráadásul, mivel nyersanyagra és stábra sincsen pénze, videoszalagra, vagy orosz maffiózóktól kapott, lejárt szavatosságú szovjet tekercsekre kénytelen forgatni; filmjeinek ő maga az operatőre, vágója és zeneszerzője, gyakran főszereplője is. Fleischgruberwasser a maga teljes valójában unikális jelenség, de természetesen vannak olyan nagyjelentőségű rendezők, akiket mestereinek tekint, mint például a Dardenne-fívérek, Francoise Ozon, Theo Angelopulosz vagy Tom Tykwer, akiktől elsősorban a valóságábrázolás és a precíz realisztikus környezet megteremtésének terén tanult sokat. Filmjeiben mindenekelőtt az ő eszközeiket fejlesztette tovább a maga zseniális intuíciója révén, teljességgel egyedi filmnyelvet kialakítva. Ha valaki csak egyszer észreveszi a hollywoodi filmek szerencsétlenjeinek bárgyú vigyorán túlmutató igaz valóságot, amely e rendkívüli jelentőségű művész képsoraiból árad, az többé nem fordulhat el a világ mérhetetlen romlottságától.

A filmek már említett gyártási körülményei meghatározzák azok képi világát: roncsolt, elmosódott beállítások, kékesszürkén villódzó, vagy egyszerűen koromfekete szekvenciák, melyek mégis egytől-egyig szerencsésen járulnak hozzá a lehangoló mondanivaló érzékeltetéséhez. Számtalan elidegenítő effektust is láthatunk bennük: a mikrofon, illetve egyéb technikai eszközök gyakran lógnak bele a képbe, a kamera látszólag céltalan mozgásokat végez. A színészi játék a legtöbbször abszolút amatőrnek és improvizatívnak tűnik: a csúcsjelenet ebből a szempontból kétségkívül az a jelenet a Döglött tyúkok végén, melyben a szereplő egy szamárfüles füzetből olvassa fel drámai monológját, amelyet egy szelet sós heringhez intéz. Fleischgruberwasser a hangsávval is szívesen játszik: a párbeszédek sokszor torzak és érthetetlenek, a zene gyakran diszfunkcionális: de ez mind csak fokozza a katartikus élményt, amelyet az értő néző átélhet a művek befogadása közben.

A rendező témái iránti érzékenységét valószínűleg még gyermekkorából hozta magával. Fleischgruberwasser 1961-ben született egy grazi hajléktalanszálló mosókonyhájában. Apja egy egykori náciszimpatizáns suszter, addigra már az intézet lecsúszott lakója, fia születése után három nappal metilalkohol-mérgezésben meghalt. A hiányzó apa képe később több filmjében is visszaköszön: a Megnyúzott herkentyű című filmben a főhős halott apja képére maszturbál, miközben fennhangon üvölti a himnuszt: a jelenet szimbolizmusa a napnál világosabb.
A rendezőt 17 éves korában kirúgták a középiskolából, miután egy szerencsétlen incidens végén lehányta az igazgatót. Ezután készítette első rövidfilmjét, melyben rögtön megmutatkoznak jellegzetes stílusjegyei. A roncstelep királynője valódi trash-alapmű. Az alkoholista Jürgen mindennap a közeli szeméttelepen guberál, míg egy szép napon összetalálkozik az albán bevándorló Monával, aki macskákat fogdos össze, majd sült húsként árulja őket a piacon. A film az előzmények után egyetlen hosszú beállítást tartalmaz, melyben Jürgen magáévá teszi Monát egy döglött ló társaságában, majd lenyom a torkán egy eleven varjút. Ezek a témák a későbbi művekben mind vissza fognak térni.

A rövidfilm felkeltette a bizonyos körökben jól csengő nevű Pierre Braunberger producer figyelmét, aki megteremtette a rendező számára egy nagyjátékfilm leforgatásának feltételeit, bár bizonyos feltételeket is szabott. A végeredmény művészi szempontból mégis hibátlan lett. A főszerepet az addig kizárólag pornófilmekben szereplő Maria Hilfenstrasse kapta; a filmben gyakorlatilag az összes, a helyszínül szolgáló lepukkant lakótelepen unatkozó hím végigmegy rajta. A harminckilenc szexjelenet nyers naturalizmusa mélyen megbotránkoztatta a grossgluckneri filmfesztivál közönségét, ahol a filmet először és utoljára bemutatták, de természetesen ez a réteg csak a mű felszínét jelenti. A valódi cél a modern osztrák társadalom kiábrándultságának és közönyének bemutatása. A főhősnő kiüresedett életét az aktusok közti hosszú beállítások - melyekben hosszan és mereven néz egyenesen a kamerába - még hangsúlyosabbá teszik. A film hatvankettedik percében egy ilyen alkalommal minden előzmény nélkül felzokog. Majd a nyolcvankilencedikben ismét. Íme, az alig elviselhető, sivár valóság megdöbbentő erejű látlelete!