Áttört gátak

Elmélázva gyűrögettem a fehér takarót a hasamon. Feszült csend honolt az egész osztályon, amolyan szuszogós, gondolkozós csend. Csak az ágynemű súrlódott össze újra és újra a kezem nyomán. Sokáig néztem azt a vékony kezet, figyeltem a szorítástól megfeszült izmokat, a fehér bőrt. Szinte valószerűtlennek tűnt, hogy az enyém…
Az éjjeliszekrény felé fordultam. A telefonom fél hármat mutatott. Fél óra múlva látogatási idő. Addig elővettem a naplómat. Nem írtam bele semmit. Mégis mit írtam volna? Azt, hogy fekszem? Hogy beleőrülök az unalomba? Hogy mi a kaja? Inkább a régi bejegyzéseimet olvasgattam.

Fogytam tíz kilót! Csúcs! Nyolcvanról hetvenre! Vettem a Centrumban egy jó gatyót, azt mondták, jó benne a fenekem! Még egy tíz kilót leadok, a százhetven centimhez hatvan kiló kellene…

Forgattam.

Na! Végre rendesen eszem! Nincs több koplalás, csak rendszeresen tornázom. Tartanom kell a súlyomat. Jó vékony vagyok, a csípőm széles, de ilyen a testalkatom. Tegnap voltam kint a faluban. Kint volt a Kalmi is. Olyan furcsa mostanában. Folyton piszkál és flörtöl velem. Azt hiszem, totál belezúgtam. Vagyis Lilla vette észre. Persze letagadtam. Mondtam, hogy csak haver, de azt hiszem, rá kell jönnöm, hogy nem az…

Na jó, ezt lapozzuk…

Fogyok. Még mindig fogyok, pedig rendesen eszem és lustább is vagyok. Már ami a mozgást illeti. Egyre rosszabbul érzem magam. Szédülök, nincs kedvem semmihez, és folyton csak aludnék. Anyu azt hiszi, hánytatom magam, meg hogy a fogyás a mániám. Pedig egyáltalán nem. Nem értem. Már ötvenhét kiló vagyok…

Na... befejeztem…vagy ezt még itt, ahol beakadt a lap...

Türelmetlenül ültem a fehér orvosi szobában. Idegesített a klórszag, meg hogy senki nem mond semmit. Aztán jött a doki, megállt előttem, és megmondta.
Leukémiás vagyok.
Sajnálom… Sajnálom… - becéztek a szemei. Ez őrület! Kapar a torkom. Nem. Nem szabad sírni. Nem fogok sírni. S már nincs is sírhatnékom.
Csak az anyuék tudják. Csak a család. Meg én. Senki más. Furcsa. Mindent és mindenkit úgy nézni, hogy egyszer majd nem fogod. Magamba szívni minden mozdulatot. És nevetni! Boldognak látszani. Tegnap is annyit nevettünk kint a haverokkal. Egyáltalán… semmit nem láttam mulandónak. Vagy legalábbis azt hittem. Azt akartam hinni…

Halkan becsuktam a könyvet.

- Szia! – szól egy hang. Tudom, hogy a Ronié.
- Szia! - mosolyogtam rá.
- Gyönyörű idő van kint! Igazi szép május! – nyitja ki a balkonajtót az agyam végén.
- Biztos… én csak a szobahőmérsékletet érzem… - jegyeztem meg enyhe iróniával.
- Majd ha kimész, élvezni fogod. Hosszú az élet. Idő meg sok. – kacsint rám huncutul.
Csak ezt ne mondta volna. Mintha én nem tudnám…

*

Két orvosi köpeny suhogott az ajtó felé. Elég sietősen mozgott az egyik. A másik utolérte.
- Kolléga, várjon!
- Igen!? – vonta fel kérdőn a szemöldökét az előbbi.
- Mit gondol, mennyi ideje van még?
Hallgattak.
- Hm?
- Hat hónap… fél év…
Halkan mondhatta… nagyon halkan… Csak én értettem, csak az én szemem olvasta a szavakat a szájukról, ami a fülnek halk nesz volt. Mintha csak egy könyvet olvastam volna.

*
- Andi!

- Igen? Ja…persze…Te Roni, van itt internet?
- Nincs. Miért?
- Emlékszel, hogy meséltem neked a Laciról? Erdélyi. Táborban ismerkedtünk meg.
- Igen. Ő a legjobb barátod. Az egyetlen fiú, akiben megbízol ezen a világon. Szóval vele akarsz beszélni… - állt elém csípőre tett kézzel.
- Háát… - kancsalítottam rá.
- Meglátjuk, mit tehetek… - nyomott egy fricskát a fejemre.
- Kösz. Nélküled már megőrülnék idebent!
- Tudom. – vigyorgott szemtelenül.
- Na! Ez elég lesz egy hétre a májadra! Így is túlteng az önbizalmad…
- Hát, mit csináljak… Rohannak utánam a csajok…
- Csajok? Hol? Nem láttam egyet sem. – néztem körül a szobában.
- Mert gyorsan futnak! –érvelt Roni.
- Jaaa… Azért van ilyen huzat! – lestem rá bájosan rebegtetve szempilláimat.
- Ne nézz így! Neked nem dőlök be! Az első adandó alkalommal kiszívnád a véremet! - hátrálni kezdett, s tettetett félelemmel keresztet formázott ujjaival. Hát ezen nevetnem kiellett! Mókás fintorokat vágott, s mintha folyton elégne a kereszt, újra formázta azt. Én mint vérszívó? Na ne! Előbb padlót fogok a látványától!
- Szeretem, ha nevetsz. Túl sokat bámulsz ki az ablakon.
Erre a mondatra lenyugodtam egy kicsit, meglapogattam nevetéstől sajogó oldalamat, s méla nosztalgiával fürkészni kezdtem az arcát.
- Tudod… Nem hittem volna, hogy ezt tőled fogom hallani. Az első napon, mikor bejöttél… Hogy is volt az? - kezdtem húzni Ronit.
- Na nee… – húzta a száját a srác.
- De… Bejöttél, én meg kifelé néztem az ablakon. Eléggé le voltam törve. Odajöttél, beszéltél hozzám, én meg rád se bagóztam. Nem hallottalak. Azt hitted, direkt csinálom. Aztán ordítani kezdtél, de arra se figyeltem fel.
- Ja. Aztán egyszer csak felém fordultál, és ártatlanul csodálkozva megkérdezted, hogy: Mi van? Azt hittem, én is fekvőbeteg leszek…
- Ne túlozz! Különben is… aztán elmagyaráztam, hogy nem hallok és szájról olvasok. Te meg csak ámultál. Még az állad is leesett!
- Nem is!
- Dehogynem! Le voltál forrázva!
- Hát le. De másnap hoztam neked virágot. A húgom fűzte gyöngyből. Mert az sose hervad el.
- Igen. Ezt. – vettem ki a fiókból a fehér szirmú liliomot. Lassan forgattam az ujjaim között. ,,Sosem hervad el”. Milyen szép…
- Mire te ellágyultál… hiába, nekem nehéz ellenállni… – vigyorgott Roni.
- Menj már! Megvakulok a dicsfényedtől! – horkantam fel, miközben drámaian szemeimre tapasztottam a kezeimet.
- De azért van benne valami, nem? Különben most sem állnál szóba velem… - húzta le az ujjaimat Roni.
- Na jó, megyek. Látogatási idő van, még miattam nem jutnak ide a hódolóid. Szia, még jövök. Nem szabadulsz tőlem egykönnyen!
- Óóó… Isten, most segíts! – fohászkodtam a plafon felé, mire Roni nekem vágott egy kisvánkost.
- Sorry! – kiáltottam utána.
- Yes,yes… - intett vissza az ajtóból.

Ronit a világért se bírtam volna megbántani. Ő volt az életem tartópillérje. Nélküle mindig szomorú, depis és letört lettem volna. Így viszont nagy lökést adott, hogy erős legyek. Tulajdonképpen tudtam, hogy nagyon megkedvelt. És én is őt. Egy játékot játszottunk. Ő tudta, hogy nekem közeleg az időm, de mindent megtett, hogy ne tudjam meg. Apróságokkal lepett meg, hogy még véletlenül se gondoljak ilyesmire. Én azonban pontosan tudtam, mikor indulok el innen, de Roni előtt jól játszottam a tudatlant. Időnként civakodtunk egy kicsit, az az igazság, hogy néha az idegeimre ment, de még így is nagyon szerettem. Helyes srác volt, azért is lepődtem meg, hogy ennyire normális. És az, hogy viccelődött, csipkelődött velem, hogy aggódik értem, tényleg ellágyított. Roni nélkül már idegroncs lettem volna itt bent.
*
- Nézzenek oda, kit látnak szemeim! – rikkantotta Bartal Andi már az ajtóból. Mögötte jött libasorban Tamara, Ági és Lilla. Az előbbiek mind a gimis osztálytársnőim, az utóbbi pedig már hét éve a legjobb barátnőm. A kórház előtt futhattak össze.
- Sziasztok! Csüccsenjetek le az ágyra! A lábamra is ülhettek! Nyugodtan! – mosolyogtam rájuk.
- Üdvözöl az egész osztály, várunk vissza! Kihagytad az év legjobb kémia és fizika doliját, ezt nem fogjuk eltűrni!!! – szívatnak engem kőkeményen a csajok. Jól eső melegség ölel magához, ez már napirenden van nálam. Ez az ellágyulás…
- Niki meg az Erzsi is üdvözöl. – szól közbe Lilla, mielőtt szóhoz jutnék.
- Én is üdvözlök mindenkit! A dolikat meg majd megírom. Különben is… Csak szenvedjetek! – vigyorgok gonoszul. A csajok grimaszolnak, biztos változatos csoportokat állított össze a tanár úr. Mosolyognom kell… eszembe jutott a belépő kémia dolgozat a harminc kérdéssel, plusz az a,b,c,d,e,f,g,h, válaszlehetőségekkel… négyest kaptam rá… még meg is lepődtem… azon se csodálkoztam volna, ha mínuszba mennek a pontjaim. Tepertem is érte, hogy kijavítsam félévre. Sikerült. Kettessel megúsztam. - Te, ki az a helyes srác, aki itt mászkál a folyosón? - puhatolózik Tamara.
Na, most aztán végképp elkapott a vigyorgás!

- Hát… sokan mászkálnak itt a folyosón. Őrültek, normálisak egyaránt…
- Jaj már! Fekete zselézett haj, kék szem, fehér köpeny. Ne mondd, hogy nem szúrtad ki!
- Roni. Ápoló. Orvos akar lenni, szoktunk beszélgetni.
- Az olyan helyes! Van barátnője?
- Nem kérdeztem, bár szerintem nincs.
- Számát megadod?
- Honnan veszed, hogy megvan? Miért kértem volna el tőle, ha mindennap látom?
- De jó neked! Csak fekszel az ágyban és körülugrálnak a helyes pasik! – veti közbe Andi.
- Cserélnék veled! Holnap ráadásul írunk szlovák irodalomból, basszus!- nyög fel Ági.
- Azt bebiflázzátok csajok. Meg aztán… én inkább kimennék…
- Tényleg, meddig leszel?
- Nem tudom. Majd megyek, ha kiengednek.
- De meggyógyulsz, ugye?
Mindenki engem nézett. Mit mondhattam volna? Hazudjak? Vagy ne? Nagy levegőt vettem.
- Hát persze!
- Akkor jó! – szorította meg a kezemet Andi.
- Rohanjunk hallod! Tíz perc múlva megy a busz! – löki oldalba Tamara Andit.
- Ok. Szia Andi! Gyógyulj meg!
- Várjatok, megyek én is! Anyu vár, fellépésem van. – kiált utánuk Ági, kezében vibrál a telefon.
- Szia! Legyél jó! Puszi! – és rohannak mind a hárman. Csak ketten maradtunk Lillával. Nagy a csend. Lilla mereven néz. Mintha gondolkodna rajta, hogy mondja, ne mondja. Úgyis mondani fogja, ismerem. És mondja is.
- Tényleg meggyógyulsz?

Csak így. És csak néz. De úgy, hogy a torkomon akad az ,,igen”. Nem… Itt nem lehet hazudni. Mióta csak ismerjük egymást, sose hazudtunk. Egymásnak nem. A szülőknek? Az más dolog.
- Nem.
- Nem… ? – suttogja, s nyel egyet.
- Csak hat hónapom van. Nem akartam elmondani senkinek. Nem akarom, hogy másnak is fájjon. Ne haragudj. És légyszi, ne mondd el senkinek. Kérlek.
- Jó…
Sírt. Lassan végigkúsztak a könnyek az arcán, kinézett az ablakon. Kezével letörölte a sós cseppeket, de újak jöttek helyette.
- Ne sírj, hallod? Akkor én se bírom…
Kapar a torkom.
- Hallod? – taszítom meg egy kicsit. – Én nem akarok elmenni, de ez nem rajtam múlik!
- Miért? – kérdi.
- Nem tudom. Elhiszed?
Átöleltem. Akkor azt hittem, ennél már semmi sem lehet rosszabb. Tévedtem. Erre akkor jöttem rá, mikor az ajtóra néztem. Két ember lépett be. Kalmi és Miriam.

*

Kalmit tulajdonképpen három éve ismerem, de már tizenhét éve lakunk egy faluban. Három évvel ezelőtt Lilla átjött hozzám aludni. Untuk a tévét, a zenét, mindent. Jobb ötlet híján a faluban sétáltunk, vagy egy tucatszor megkerültük. Kint álltak a srácok, és fütyültek utánunk. Aztán egyszer csak a társasághoz tartoztunk. Magától értetődő volt, hogy ha kimegyünk, ők is jönnek. És fordítva. Érdekes, de csak akkor jöttem rá, hogy ezt a gyereket ismerem. Akkor villant belém, hogy ezt a szöszke hajú srácot dobtam fejbe kővel a kanálisban, és ő csinált belőlem hülyét, mikor nekem adta a cukros dobozát, amiben persze semmiféle cukor sem volt. Ki hitte volna, hogy egyszer belezúgom?

Haverok voltunk. Sokat hülyültünk, beszélgettünk, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy flörtöl velem. Na, akkor padlót fogtam. Új helyzet állt elő, s én nem tudtam, mit tegyek. Reflexből a legelső és legegyszerűbb megoldást választottam: Ő csak szórakozik, nekem pedig nem jelent többet havernál.
Valójában féltem. Hogy rosszul választok. Hogy csalódok. Nem akartam elveszíteni.
Aztán más lett. Elveszett belőle az a csibészes lélek, amiért úgy szerettem. Tipikus macsó lett, aki a verdában feszít és felszedi a csajokat. Élvezte a rivadalfényt, és én nem hibáztattam érte. Ilyen volt. Én azonban más voltam. Bár még mindig szerettem, valamilyen láthatatlan erő taszított tőle. De hiába minden utálat és változás, mikor összejött egy volt osztálytársnőmmel, nem volt semmi kifogás… fájt.

*

S most milyen kegyes a sorstól, hogy pont ezt a két embert küldi be ezen az ajtón hozzám. A fiút, aki talán az egyetlen volt, akit nagyon tudtam volna szeretni, s a lányt, akit nem tekintettem riválisomnak, de nem is rajongtunk egymásért túlságosan.
Bárkitől elviseltem volna, hogy így lásson. Család, barátok, bárki. De előttük kiszolgáltatottnak éreztem magam. Erős akartam lenni.
Nem hozzám jöttek. Furcsa is lett volna, mikor alig beszéltünk az elmúlt fél évben. Egy szőke nőhöz jöttek, aki egyel arrébb feküdt tőlem. Rokonuk lehetett.

Ott ültem Lillával szemben és egy szót sem szóltam. Nem vettek észre, de tudtam, hogy nem sok kell hozzá. Igazam volt. Míg Miriam az üdítőt és a gyümölcsöket pakolta ki a táskából, Kalmi, mint minden látogató, az egyetlen természetes kép felé fordult, ami elviselhetővé tette a betegek itt töltött napjait: a terasz felé, ahol az ágyam volt. Arcára kiült a meglepődés, majd a közöny. Csak annyit látott, hogy két lány ücsörög az ágyon, az egyik beteg, a másik sír. Mindenre fel voltam készülve, de arra, amit mondott, nem. Lillának támadt.

- Mit bőgsz?! Magának csinálta! Senki sem kérte, hogy csontvázzá hánytassa magát!
Iszonyatos csend lett. Csak egy félig döglött légy próbált újra és újra felszállni a padlóról, ahová dacosan leszegeztem a tekintetemet. Őrület! Azt hitte, bulémiás vagy anorexiás vagyok. Csendben imádkoztam magamban, nehogy valami olyat mondjon valaki, amitől kitör a káosz. Az lenne a legjobb, ha mindenki szépen lassan felszívódna, és menne a maga dolgára. Hiú ábránd volt. Kalmi karóráján egyre előrébb ugrott a másodpercmutató, mikor beütött a ménkű. Lilla kifakadt.
- Nem hánytassa magát! Leukémiás, érted?! Csak hat hónapja van ebből a rohadt világból, és tudod mit? Lehet jobb is lesz neki, ha nem lát, te bunkó!

Kirohant. Talán már futtában ordította el mindezt, talán keményen elé állt, már nem tudom. Csak az érzésre emlékszem, mikor ott maradtam velük egyedül. Kiszáradt a szám, jeges rémület szorított magához, s halálsápadtan néztem rá. Zavartan viszonozta pillantásomat, és markolászni kezdte az ágy támláját, mintha mondani akart volna valamit. Hogy bocs, vagy sajnálom, vagy ne hazudj… Tökmindegy volt. Nem akartam hallani. Hátat fordítottam nekik, magamra húztam a takarót és kibámultam az ablakon. Nem láttam semmit, csak az eget. Vakítóan kék májusi ég volt. Legalább ráfoghattam, hogy a szemem fáj tőle. Pedig a lelkem fájt. De istenesen. Mert ezt a menetet én nyertem meg, de nem éreztem a győzelem mámorát. Keserédes győzelem volt, ami gyorsan elillan. Szúrt a szemem, de nem sírtam. Még nem.

*

Enyhén rázkódott az ágyam. A takaróm is lejjebb csúszott. Álmosan felkönyököltem, kismacska módjára dörzsölve szememet. Roni volt az. Nevetett.
- Álomszuszék! Délután ötkor így hortyogni! Különben meg hoztam neked valamit…
- Gyógyszer? Infúzió? Injekció? Nem, nem… kitalálom! Vérátömlesztés!
- Maradj már! Azt sem tudod, milyen nap van?
- Nem. Valószínűleg hétköznap, vagy hétvége.
- Értem. Akkor teljesen fölöslegesen hoztam… ezt? – húzott elő a háta mögül egy szelet puncsos süteményt. Még gyertya is volt rajta.
- Boldog születésnapot!
- Ezt nekem hoztad? – csodálkoztam.
- Nem. Csak gondoltam, megmutatom, hogy néz ki egy puncsos süti, aztán odaadom Rózi néninek, hátha kapok érte egy csókot… Mégis kinek hoztam volna?! Huszadika van, te észkombájn! Akkor születtél, nem?
- Hát, de…
- Mi az? Akkor nem is kell? Na jó, ha nem kell, megeszem. – vonta meg a vállát, s fixírozni kezdte a süteményt, hogy honnan is kezdje.
- De! Csak… Köszönöm! – nyögtem ki meghatódva.
- Na, akkor talán kezdj neki. A gyertyát nem kell megenni…
- Ühüm. – mormoltam két falat között.
- Néhány napja kaptam egy laptopot. Alig van időm elé ülni, vizsgára készülök, tudod. Gondoltam, te vigyáznál rá…
- Mi? – meresztettem rá a szemeimet Ronira, aki azóta már egy fekete táskát is előszedett valahonnan.
- Ez lenne az. Van rajta Internet, és a Yahoo Messenger is le van töltve. Gondolom, azt tudod, hol a stekker, meg hogy hogyan kell ezt beledugni… - lóbálta meg előttem a hosszabbítót.
- Ezt komolyan mondod?
- Na, mire vársz? Nekem mennem kell, lázat mérni Rózi nénihez, úgy látszik, csókot már nem kapok tőle. – intett, majd oda gurította a gyógyszeres kocsit a következő ajtóhoz, de még előtte idétlen vigyorral bekukkantott.
Megigézve néztem a laptopot. Nem hittem el, hogy igaz lehet. Lassan végigsimítottam a táskán, majd kinyitottam. Benne volt. Szaporán szedtem a levegőt, gyorsan helyre szurkáltam a kábelokat, s pár perc múlva törökülésben kuporogtam az ágyon, előttem a géppel. Felhajtottam a tetejét és bekapcsoltam. Kis idő múlva már a Messengeren kerestem asterixet. Ő talált előbb rám.

Asterix: Szia! Nehéz mostanság elkapni téged! Láttad az új képeket a weboldalon?

Boszilány: Nem. Mostanság nem voltam netközelben. Mit csinálsz?

Asterix: Csetelgetek. Épp veled beszélgetek, ha nem vetted volna észre.
Boszilány: De észrevettem J Képzeld, múltkor beszélgettem egy fiúval az USA- ból, Tudtam, hogy az merre van, meg hogy mi a fővárosa, s én meg írom neki, hogy Szlovákiában élek. Ő meg: Az egy falu? Na… Ennyit a műveltségről…

Asterix: No… Szlovákia kis ország… J

Boszilány: De benne van a földrajzban! Én is onnan tudom, hogy az USA nem az
Antarktiszon van! És mi lett volna, ha megkérdi, hogy Erdély az egy vendéglő? Felborítod az asztalt?

Asterix: Nem. Ilyet nem mondott volna. Erdély az Draculaland!J

Boszilány: Igaz… J Remélem azért nem vagy vámpír…

Asterix: A remény hal meg utoljára!

Boszilány: Azt én szoktam mondogatni!

Asterix: De tőlem tanultad!

Boszilány: Nem is!

Asterix: Dede!

Boszilány: Mondom, hogy nem, mindig mondom a barátnőmnek, ha pasibánata van!

Asterix: Ehh… Pasibánat! Inkább azt mondd, mikor jössz nyáron Erdélybe!

Boszilány: Te Laci…

Asterix: Igen?

Boszilány: Én nem megyek.

Asterix: Micsoda?

Boszilány: Beteg vagyok.

Asterix: Nátha, láz addigra elmúlik! Nyárig még két hónap! Ne viccelj! Takarózz be rendesen, meggyógyulsz!

Boszilány: De én kórházból írok most. Roni, egy jó barátom lepett meg laptoppal, máskülönben nem írhatnék.

Asterix: Kórház? Mid törted el? Hogy? Miért?

Boszilány: Semmim. Leukémiás vagyok.

Asterix: .… Jaj… .

Beállt egy lélegzetnyi szünet. Várakozóan néztem a képernyőt, a kurzor szaporán villogott, s csak egy kis idő múlva tűntek fel új szavak.

Asterix: De valamikor meggyógyulsz! Jövőre már jöhetnél is! Vagy utána! Várok én akármeddig! Idén jobb lett volna, de no… Fő az egészség, meg a KITARTÁS!

Boszilány: Nem gyógyulok meg. Hat hónapom van csak. De nem bánom már. Ha belegondolok, szép tizennyolc év volt! Többek között az is, hogy megismerhettelek, a tábor, a barátok… Na azért érdemes meghalni!J

Asterix: Nem akaródzik elhinnem. Furcsa, hogy csak tizenhat nap marad utánad, meg egy csomó beszélgetés a Messengeren…

Boszilány: De az is valami, nem? Én soha nem felejtem el.

Asterix: Emlékszel az utolsó napra? Mikor kézen fogva mentünk?
Boszilány: Igen. Meg amikor kisírtam magam a válladon, mert ugye, elég széles vállad van, hogy helyet szoríts rajta egy síró- rívó kislánynak… J

Asterix: Igen… És ha akkor nem lettél volna olyan messze, még azt is bevallom, hogy szeretlek.

Zsibbadni kezdtek az ujjaim, idegenül koppantak a billentyűk, mikor írtam.
Boszilány: Én azt hittem, csak baráti szeretetről van szó…

Asterix: Én is azt mondtam magamnak. Meg neked is. De nem tagadhatom le azt, amit akkor éreztem. Nem is tudom, miért mondom most el… Csak úgy jött…
Boszilány: Azt hiszem, a távolság volt a baj…

Asterix: Az…

Asterix: Csendben vagy…

Boszilány: Csak nem tudtam, mit írjak…

Asterix: Talán lépjünk ki. Azt hiszem, van min rágjam magam. Meg te is… szia!

Boszilány: Szia!

Öntudatlanul lecsuktam a gépet, mintha elfelejtettem volna létezni. Beleburkolóztam a takaróba, s a földön vonszolva húztam magam után, ki a balkonra. Számomra megállt minden, az idő, a szél, még a pillangók is a levegőben. Súlytalanul lebegtem a világban és próbáltam visszatalálni emberi mivoltomhoz. Halkan és óvatosan mozgott körülöttem a világ, mintha tudta volna, hogy a legkisebb mozdulat is végzetes lehet. A szellő is elkerült, halott volt körülöttem minden. Pedig május volt. Jött fel a Hold.
- Na? Beszéltetek? – tört rám nagy robajjal Roni, de meglátva arcomat, megállt. Nyüszített lent egy kutya, átment rajta egy autó. Talán elszállt a lelke, mint a filmekben. Talán semmi sem történt… talán… talán meg se halt…
- Miért? – szólaltam meg.
- Miért csak most mondja, hogy szeret? Miért csak most veszi észre a másik, hogy én nem csak dísz vagyok ebben a világban? Miért csak most, mikor már úgyis mindegy?!
Kiabáltam. Legalábbis úgy emlékszem. De csak Roni hallotta, a falak, a betontömbök, meg talán a kiskutya lelke…
Nem szólt semmit. Csak nézett. Megremegtem. Kirázott a hideg. Kinyújtotta a kezét, végigsimított a hátamon. Hozzábújtam. Belefúrtam az arcom a mellkasába, kezeimmel erősen markoltam az ápolóköpenyt. Az, ami még a legelején, az orvosi rendelőben bennem bujkált, most visszavonhatatlanul kitört. Már mulandóvá vált minden. Az idő végtelenül kevésnek tűnt, s belekapaszkodtam abba, ami van. Hullani kezdtek a könnyeim. Végre sírtam.