Angyalvér - I. Az Ébredés 1. rész

Angyalvér

I. Az Ébredés

Írta: Thomas J. Redfield

1.

A vég kezdete... - gondolta. Egy boncasztalon feküdt, körülötte némán árulkodó fémkamrák, amikben a halottak laktak. Érezte a hideget a bőrén, és beleborzongott. Micsoda egy hely az ilyen? Álmodni se merte volna, hogy egyszer majd élve kerül ide. De mi történt vele? Most vette észre, hogy a hátába valami elképesztő fájdalom tombolt, és a bőrt nehéz mozgatni az arcán. Hát persze. Rászáradt a vér. De nem dereng semmi... Egy hang törte meg a halotti csendet mögüle.
- Magadhoz tértél? - szólt lágyan, mégis mélyen. Mintha Isten hangja lett volna. Majd folytatta:
- Ne, ne fordulj meg. Még összetörsz magadban valamit, és akkor dobhatlak a kukába.
Nem is fordult hátra. Fejét se fordította, csupán szemével követte az árnyék egy, maga elé vetülő részét. Gondolatok híján kénytelen volt elviselni a fájdalmat, amit érzett a műtét közben.
- Sajnálom, de tudod, hogy itt nem tarthatok nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat. Próbálj meg így elaludni, ha képes vagy rá. Ha nem, akkor érezd a munkád gyümölcsét.
Nem egyszer ordított fel, de mindet elnyelte a szoba csöndje. A zölden csempézett falak csak meggátolták a továbbjutásban, talán az alvók tettek róla, hogy ne jusson ki innen egy hang se.

2.

- Istenem, jól vagy?! - futott oda a lány, hogy segítse cipelni a férfit. Nehéznek látszott, a halottkém már alig bírta tartani. Millers a fejét rázta, és eldobta a cigit egy sekélyebb pocsolyába, majd ő is odabandukolt. Jóformán egy sikátorban álltak, ahonnan egy hátsó ajtó nyílt a hullaházba. Betették egy furgon hátuljába, és ketten beszálltak előre, ketten pedig hátra, hozzá. A lány még kinn maradt, hogy beszéljen a halottkémmel.
- Samuel. - szólt utána, mert a pasas már indult volna vissza.
- Kyly. Ez volt az utolsó alkalom, hogy kihúztalak titeket, ugye tudod?
- Tudom, tudom, és köszönöm! Mind köszönjük, hogy segítettél.
- Jól van.
- Rendben lesz?
Samuel egy rövid ideig tétovázott felelni.
- Agyrázkódása lehetett. Sok dolog kiesett nála, jóformán semmire sem emlékszik.
- Te jó ég... és ez...
- Nem tudni. Talán csak pár óra, talán napok, hetek, hónapok... évek. De arra is volt már példa, hogy soha nem jöttek vissza az emlékek.
A nő idegesen bólogatott, és a furgonra nézett. A rácsokon át látta a többieket, ahogy ülnek a férfi mellett.
- Ann szörnyen ki lesz bukva. És a többiek is...
- Semmit sem ígérhetek vele kapcsolatban. Már a sorsra van bízva. De valószínűleg fokozatos javulásra lehet számítani.
- Értem. Köszönjük, hogy...
- Nincs mit. Vigyázzatok rá.
- Úgy lesz. - válaszolt, s kabátját összehúzva visszafutott a kocsihoz, majd beült hátra, és elindultak.
A Férfi nem beszélt, csak a szemeit forgatta, még a tekintetéből is sugárzott a fájdalom. A Többiek mosollyal nézték, és bíztatták: rendbe jössz, haver!
De Kyly, arcán a kételyt és az aggodalmat képtelen volt mosolyra váltani. Ann-t nézte, ahogy az, a megviselt kezet szorította.
A Boldog és tudatlan Ann-t, és a tán kevésbé boldog, de még inkább tudatlan túlélőt. Már javában kanyarogtak Los Angeles utcáin, és éjfél is elmúlt, mire megérkeztek az otthonnak nevezett helyre.

3.

Hat órát aludt, és mikor magához tért, egy üres szoba látványa fogadta. Egy dohos, meszelt falú szobáé, amiben mindenfelé dobozok, ládák és csomagolópapírok hevertek. Ő egy matracon feküdt, a szoba végében. Odakintről fény szűrődött be az ajtórésen, és halkan egy beszélgetés összefolyt, érthetetlen formáját is megkapta. Nem nagyon próbált mozogni, úgy gondolta: egyenlőre elég volt annyi is a kínból, amit odaát kapott. De kicsoda ő? És kik ezek az emberek? A pasas, az a Samuel, vagy kicsoda csak annyit mondott neki, hogy a barátai. És hogy majd ők elmesélnek minden mást. Elképesztő, mennyi mindenre nem emlékszem. Pár perc múlva az ajtó résnyire kinyílt, és Ann nézett be rajta. Már néhányszor megismételhette ezt az elmúlt időben, mert megszokásból vissza is akarta csukni az ajtót, de aztán észrevette, hogy már nem alszik, és bement hozzá.
- Szia. Rendben vagy? - kérdezte.
- Hát... nem is tudom.
- Persze, hogy is lennél rendben. Hallottam, hogy amnéziád van. De nem lesz semmi baj, meglátod. Én itt leszek. Mind itt leszünk.
- Kik vagytok? És én ki vagyok?
Ekkor nyitottak be a többiek is, és viszonylag boldog ábrázattal kezdték el megtölteni a kis szoba hátsó részét.
- Mi vagyunk a családod. A Bajtársaid... nem emlékszel?
- Nem. Sajnálom, nem megy.
- Semmi baj, haver! Ránk számíthatsz. - szólt hátulról Maxx.

- Akkor jó. Kezdjük a bemutatkozással, hátha valami elkezd derengeni. Maradj csak, fel ne kelj. Pihenned kell. - mondta a nő, és beállt középre.
- Ő, a nagyszájú, ő: Millers. - mutatott hátra, a nemrég felszólalóra, aki előrébb lépett, hogy meghajoljon. Rövid, fekete hajú, szakállas, bajszos férfi, bőrkabátban, és karika-fülbevalóval. Vagányul festett, de a többi se volt kutya.
Kyly következett, a vörös hajú, bomba-külsejű, de kissé Gothic-os kinézetű nőstény, majd: Maxx Guol, a nagydarab, kopasz, börtönviselt állat, akinek a tekintetében mégis volt valami békés, és persze nem maradhat ki Ice sem. Ice Ruth, akinek az igazi neve: Ruth Ice volt, csak felcserélte, mert így jobban szerette. Neki a fején négy pearcing volt, beleértve a nyelvét is, és akkor még nem volt szó a többi testrészéről...
- És te ki vagy? - kérdezte a férfi.
Millers előre sétált, és válaszolt.
- Nem ismered meg, még őt sem? Ő a csajod! A barátnőd, ember. - közölte, és a nő vállára tette a kezét, aki azon nyomban hátra is lökte a tolakodó pasast.
- Ő Ann Cole. És veled együtt, Luckiller, mi egy család vagyunk! Lopunk, csalunk, szeretkezünk, és boldogan élünk! De, nem akarlak most nagyon megterhelni információkkal.
- Luckiller?
- Steven "Luckiller" Falbin, hogy pontos legyek. A Luckiller csak egy amolyan választott név, a szerencse és a gyilkos szó egyvelege. Ezt még akkor kaptad, amikor egy kaszinóban takarítottál másodállásban.
- Menjünk ki, hagyjuk egy kicsit feldolgozni a sok szemetet, amit a fejébe tömtünk. - mondta Ruth, és a többiek néhány integetéssel kivonultak a szobából, ahogy jöttek, úgy mentek is. Ann-t kivéve.

- Mi ez az egész? Mi ez a sok badarság?
- Attól tartok, Steve, ez mind igaz. De boldog voltál velünk. Én tudom. Boldogok voltunk együtt. És azok is leszünk, hidd csak el. Hamarosan abbahagyjuk, mert lesz elég pénzünk.
A Férfi csak a fejét rázta, mint aki eleget hallott.
- Hányat írunk egyáltalán?
- 2018. November 4.-e van.
- Ah. Te jó ég...
- Mi az? - ijedt meg hírtelen a nő.
- Semmi, csak egy kicsit fáj a fejem. De nem vészes. Hogy készültem ki így?
- Meglőttek. Tudod, a terv tökéletes volt. Egy pénzszállítmányt vittek egy klubba, és mi beférkőztünk, és lecsaptunk. De valami szemét szólt a zsaruknak. Máshogy nem lehetett, tudták az egészet, és menekülnünk kellett. Úgy volt, hogy ez lesz az utolsó... de örülök, hogy neked nem lett komolyabb bajod.
- A szép kis család, mi?
- Az áruló nem közülünk származik. Valószínűleg a srác volt, akitől a tervrajzokat vettük. Mi amúgy sem vagyunk rosszak. Rászorulunk erre az egészre, érted? Biztos vagyok benne, hogy egyszer te is újból így érzel majd. Mi felszabadítunk.
- Elvesszük mások pénzét. Ezt felszabadításnak hívod?
- Nem kell nekik az a sok pénz, mikor mások meg az utcán tengődnek, és nem tudnak miből megélni. Nem kell, mert van nekik elég. Dagad a zsebűk, főgórék, és majdnem mind korrupt is a maga helyén. Szóval csak próbálunk egyensúlyt teremteni, és hogy közben nekünk is jó legyen, basszák meg!

- Gyönyörű vagy. Úgy értem: az arcod, a szemeid, mindened... gyönyörű.
- Tudom. Nem is az eszem miatt jöttünk össze. - mosolygott Ann.
- Elképesztő érzés, hogy meglátlak, és te közlöd velem, hogy már rég együtt vagyunk, és...
- Jól vagy? Persze, a fejed, de nem szoktál ilyen lenni. Megijesztesz.
- Nem akartalak. De képzeld csak el az én helyzetemet.
- Hát igen. Idefeküdnék melléd, de fél lábbal a koszban lennék, és most tényleg aludnod kéne, gyakorolni ráérünk később is.
Steve nem szólt semmit, követte a szemével a nőt, ahogy az felállt mellőle, és kitipegett a szobából, majd rácsukta az ajtót.
A férfi annyira megtelt információval, hogy már nem tudta eldönteni: melyik jó és melyik rossz. A plafont nézte, ahol egy pók szőtte lassan hálóját. Egy ideig forgolódott, mert nem ment az elalvás, de minden mozdulatát erősen nyilalló fájdalom követte. Végül megállapodott magával egy hasonfekvésben. Képtelen volt tovább az ég felé nézni.

4.

- Szerintem nyírjuk ki. - vetette oda Millers, amikor kijött a nő a központi helységbe.
Egy raktárhelységben voltak, de egész otthonosan berendezték.
- Haha! Inkább téged nyírlak ki, te humorista.
A pasas felpattant, és a nő elé ugrott. Fejét hátrahajtva, az állára mutogatott.
- Naa! Ide lőjj. Ide kérem. Na, gyerünk már! - kiabált a nővel.
- Elég legyen! - förmedt rájuk Maxx.
Ez némi biztonságérzetet keltett Ann-ben.
- Csak szórakozok. Hisz tudod... - magyarázkodott Millers.
- Ülj le. Hagyd békén.

Úgy tett. A nő ment tovább, csinálta a dolgát. A többiek az asztalnál ültek, a terem közepén. Egyikük újságot olvasott, de egyáltalán nem aznapit. Több köteggel is volt ott. Ann kávét főzött magának. Szívesebben aludt volna, de az aggodalom nem hagyta, ő még mindig nem nyugodott meg. A kávéfőző, mint minden egyéb konyhai berendezés is, a raktár hatalmas fémpolcain volt. Mögötte elvezetett kábelekkel ez nem volt túl biztonságos. A Falak össze-festékszórózva, jobb-rosszabb graffitikkel, a tető néhol lyukas volt, és becsorgott a víz, ha esett, de legalább volt hely mindenkinek. Szinte mindenki külön kis helységbe aludt. Hónapokkal ezelőtt költöztek ide, és szerencséjük, hogy még nem találták meg őket. Ezt tulajdonképpen annak köszönhetik, hogy a korrupció valóban az egeket verdeste, és ha ez még önmagában nem lett volna elég, akkor ott volt a hatalmas munkanélküliség, és a lázadásokba torkolló sztrájkok. Újonnan a rendőri erőszak alkalmazása ellen is sztrájkoltak, vagyis: a sztrájkok leverése ellen. Természetesen sikertelenül. Meg két évvel ezelőtt a számítástechnikai összeomlás. Az se volt semmi... A Hackerek és a számtech-gazdaság harcának következménye egy jó nagy áramszünet lett. Végezetül be lett tiltva a számítógépek használata, hogy tiszta lappal indulhassanak. Az emberek, főleg a fiatalok ki voltak akadva, és ugyebár nem hagytak föl ezzel, tehát szigorítottak, és az ellenállókat börtönbüntetéssel sújtották. Hacsak nem verték ott helyben félholtra az illetőt. Azóta tabutéma ez, és azóta állnak üresen a raktár dobozai, és csomagolópapírjai.

- Tényleg? Ezt mind onnan olvasod?
- Hát megírták... - vont vállat Maxx
- Hülyék. Eltúlozzák a dolgot. Még mindig nincs vége, hát mennyien használnak gépet? Nekünk is van egy. - okoskodott Millers.
- Azért ezt ne hangoztasd, jó, szívi? - mondta a csaja: Ice.
- Hogyne, baby! De akkor is! Hát hazudnak! - erősködött tovább.
- Millers...
- Mivan?
- Millers!
- Mivan?!

- Higgadj le. Ez az újság már legalább fél éves. - közölte végül Kyly.
Ismét csönd lett. Közel: öt percig. Mikor Ann is odaült közéjük a kávéval, csak akkor szólaltak meg ismét.
- Szerintetek ki volt az? Ki köpött? - kérdezte Maxx.
- Az az Internetes kis farok! Ki más lett volna szerinted? Én esküszöm, ha elkapom...
- Én is, nyugi. - mondta Ann.
- És mégis hogy kapjuk el? Már tuti tudja, hogy mi tudjuk. - érdeklődött Kyly.
- Meglesz az. Tőrbe csaljuk. És akkor majd meglátjuk milyen kemény legény. - magyarázta Ice.
- Nem kéne mégis hagyni a francba? A zsaruk már biztosan ott legyeskednek körülötte... - idegeskedett Millers, és rágyújtott egy újabb cigire.
- Majd meglátjuk. Addig is mindenki pihenje ki magát. Most egy ideig álljunk le minden ténykedéssel, volt egy közelink. - Ann.
- Egyetértek. - szólt Maxx.
- Én is. - Helyeselt Millers.
A Többiek is bólogattak. A Legtöbben egy órán belül nyugovóra tértek, csak Ann-ben dolgozott a koffein. Ő még egy jó ideig ébren volt, és ezt az időt leginkább azzal töltötte el, hogy Steve-et bámulta. Csak ült a szoba másik végében, és nézte. Vajon miről álmodhatsz most? Bárcsak emlékeznél rám. Kettőnkre. A Közös bulikra, a száguldozásra Greedworth útjain, arra az időszakra, amikor csak mi voltunk egymásnak, csak mi, és senki más... a nyilvános helyeken történt egybeforrásokra, rám. Bárcsak emlékeznél rám. Majd ő is elaludt.

5.

Látta a maga alatt elsuhanó tájat. Fák... nem is. Erdők, majd falvak, rövid síkságok, ismét falvak, hatalmas erdős részek... tenger, hegyek. És közben mindvégig lefelé nézett. Mintha nem is ő lenne, hanem egy repülőgép aljára szerelt kamera, ami neki mutatja a kis képernyőn a műsort. A hegyekben. Igen, ott. Egy kolostor. Egy nagy, ódon kolostor.
Láncok. Üvöltések, a láncok csörögnek. Ezek a képek és hangok vannak fejében. Emlékezz! - hallatszik. Egyre közeledik a kolostorhoz, és egyre inkább zörögnek a láncok. Majd hírtelen abbahagyják. Már csak pár méter... olyan gyors. A Kolostor kapuja kitárul, és vakító fény árad ki. Látni bent semmit nem lehetett. Csak egyvalamit. Egy fekete árny suhant el a fényben. Tisztán kivehető emberi alakzat volt. És mintha végig őt nézte volna közben. Aaron... A kapu bevágódott, és Steven ekkor riadt föl.

6.

A Reggeli hírek szerint újabb lázadó csoportokat vertek le New York-ban és Los Angeles-ben. Az idő hideg lesz, és az ég is eléggé beborult, felhős. Kisebb: záporokra, zivatarokra lehet számítani. Az időjárás-jelentést még elcsípte az előtérbe lépő Steven. A többiek az asztalnál ültek, és hallgatták a rádióból áradó információt. Tulajdonképpen csak a zenére vártak, ezt már nagyon unták. Mindkettő újra és újra ugyanaz volt. A bemondott események sem voltak egészen újjellegűek, és a zenét is folyton visszajátszották néhány szám után.
- Reggelt! Nem kéne még járkálnod. - köszöntötte Kyly.
- Badarság. Jól vagyok. Már szinte alig érzem.
- Akkor jó. Gyere, reggelizz meg. - hívta Millers.
Steven leült az asztalhoz, és maga is szemügyre vette a helységet. Valóban elég lerobbant volt, bár nem emlékszik arra, hogy egyébként milyen állapotok voltak még.
- Tessék. - tette elé Ice a tányért.
- Vesevelő, lekvárral és kenyérrel.
- Ezt szoktuk enni?
- Jobb híján. De nem olyan rossz. Ahhoz képest, hogy a legtöbben embert esznek.
- Tessék!? - kérdezte rémülten Steven, majdnem kiejtette a villát a kezéből.
- Hosszú történet, majd elmesélem. Mennyi minden esett ki? Csak magadra meg ránk nem emlékszel, vagy... - érdeklődött tovább Millers.
- Alig valamire. Új ez az egész számomra.
- Aha. Oké. Szóval lényegében nem embereket esznek, hanem másolatokat. A klónok bizonyos részei nem is olyan rosszak.
- Ez... így is elég bizarr.

- Bizarr, vagy nem, ez van.
- Na. Hallottad, van ennél rosszabb is. Egyél. - bíztatta türelmetlenül Ice.
- Szeretnék majd szétnézni odakint.
- Hogyne, talán beugrik egy-két dolog. Amint Ann visszahozta a járgányt. - mondta Maxx.
- És hogy ismertelek meg titeket? Hogy lett ez egy csapat? - érdeklődött Steven.
- Hát Ann-t még az iskolából ismerted. Ti voltatok az alap, aztán az élet hajtott titeket, és mi is képbe jöttünk. - mesélte Kyly.
- Maxx Guol éppen szabadult, fegyveres rablásért ültették le két évre, és még Ann ismerte meg annak idején. Ice és Millers távoli haverjaink voltak. Őket egy bulin szerveztük be az első közös akcióba. Millers szokta megtervezni az akciókat. Ice pedig segít a kivitelezésben. És én...
- Mondd csak el neki. - szólt oda Millers.
- Pofa be! Na. szóval én prosti voltam, de aztán megelégeltem és otthagytam. Én szerzem be a csapatnak a fegyvereket az akciókra, és néhányban részt is veszek, a megfelelő részesedésért.
- Sziasztok. - jött be Ann az ajtón.
- Hello! Sikerült? - kérdezte Ice.
- Persze. rá se ismerni. Te már fenn vagy? Miért nem fekszel még?
- Jól vagyok, tényleg.
- Hát mindig így kezdődik, aztán... ne vegyél anyáskodónak, én csak nem akarom, hogy összeess nekem.
- Nem fogok. - mosolygott Steven. Könnyelmű ígéret volt, annak ellenére is, hogy valóban jól érezte magát.

- Reggeli után kivihetnéd a kocsival a városba, hogy szétnézzen. - javasolta Maxx.
- Rendben. Örömmel. - válaszolta Ann, és ő is leült reggelizni.
Viszonylag boldogan átdumálták az egész reggelt. Steven-ben nem merültek fel újabb emlékek. Mintha holttérbe akarna belátni, mindhiába. Furcsának érezte ezt az egészet. Minden sztorit végighallgatott, és úgy érezte, mintha csak ő nem illene bele ebbe a képbe. Érezte az idegességet és a nyugtalanságot a többieken. Érezte, hogy ez a csapat bármikor kész robbanni, mint egy lőporos hordó. És ő gyufának érezte magát.

Folyt. köv.