Ámen (IV. Fejezet)

4. Az első áldozat (2007. December eleje)

Sötétlő éjszaka, homályos köd, szitáló eső jellemzi a mai éjszakát. Lassan lépkedek végig a sötétségbe vesző Andrássy úton. Egyedül vagyok, családom többi tagja szintén valahol az éjszakában bolyong, ki céltudatosan, ki, éppúgy, mint én, céltalanul. Valamiért nem kívánom a vért. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, egyszerűen nem. Valami mintha elromlott volna idebenn, visszahúz az emberek közé, azok közé, akiket több mint ötszáz éve elhagytam. Viszonylag homályosan dereng valami, valami, amit nagyon lassan kezdek megérteni: fájdalom. Ez az, ami még emberivé tesz, a mérhetetlen nagy fájdalom. Most fáj, fáj, hogy Félix már csak a múlté. Elszállt a lelke, s soha többé nem tér már vissza. Valami hatalom, valami gyilkos hatalom lépett a mi egyszerű vámpír életünkbe, hogy hozzálásson családom módszeres kiirtásához, és szerencsétlenségemre Félix-el kezdte. Ezzel viszont hatalmas fájdalmat idézett elő a lelkemben. Lelkemben?! Van nekem még lelkem egyáltalán? Van egy vámpírnak lelke? Vagy ha van is, akkor tényleg vámpír az illető? Nem, sajnos én ezt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy Félix halálával valami rendkívül más lett az életemben. Mintha kitéptek volna valamit, egy darabot a lelkemből, s Félix-el együtt széttépték volna. ELVESZETT, ELTŰNT, NINCS MÁR SOHA TÖBBÉ!

Az utolsó szavai oly mélyen ivódtak bele emlékezetembe, mintha ebben a pillanatban hallanám őket. Éjszaka volt, ugyanilyen ködös, esős, sötét éjszaka. Félix zihálva rontott be az ajtón, s levegőért kapkodott. Ruhája darabokban lógott róla s arcát vér és könny áztatta esővízzel keveredve. Haja zilált, hangja rekedt, s szemében oly rettegés, oly bánat, amit azelőtt még sohasem láttam.
- Nem… Nem hiszem el! Miért? - kérdőn nézett ránk, hármunkra: Annára, Rékára és rám. Tekintete leghosszabban rajtam időzött el, nem értettem, miért. - Csak… csak annyit… csak annyit kívánok, hogy… hogy ne folytassa… Hagyja abba a gyilkolást és pusztuljon ő maga is! - ezzel összerogyott, s a lányokkal hárman kellet végignéznünk szörnyű haláltusáját. Akkor gördült le az első könnycsepp arcomon ötvenhét hosszú év után. Azon az éjszakán ordítottam a kíntól, hogy elvesztettem az egyik lényt, aki szeretett. Most viszont, fejem lehajtva, csendesen rovom az utcákat, a városban bolyongok, s nem érzek semmit, csak a hiányt és a mérhetetlen fájdalmat, néha-néha fellobbanó dühvel és gyűlölettel fűszerezve. A mellettem elhaladó emberek nem tudhatnak semmit a bennem égő érzésekről. Legtöbbjére én is csak akkor döbbenek rá, amikor elkapom saját tekintetemet az egyik poros kirakatüvegben. Szemeim vörösen izzanak a vágytól, hogy kegyetlen legyek, fogaim el sem tudom rejteni, úgy vicsorgok magamra és a világra, amely elszakította tőlem szerelmemet. De mindez hiába van így, hiába gyűlölök, hiába dühöngök, és hiába fáj, egyszerűen nem akarok ölni. Éhezem, olyan vagyok, mint a sarokba vágott három hetes penészes rongy, de nem érdekel. Nincs értelme olyan emberek életét kioltani, akiknek jobb lesz azáltal, hogy meghalnak. Hadd szenvedjenek, mint Félix azon a borzalmas éjszakán…

Hihetetlen, de megint esik. Ez a tél szinte csak az esőről szól, nincs olyan nap, amikor ne hullna valamennyi csapadék. Az emberek nyakukat behúzva menekülnek a leeső cseppek elől, nehogy elázzanak. Csak én sétálok ugyanolyan ”nyugodtan”, mint eddig. „Az eső arra jó, hogy lenyugtasson!” - mondta egyszer Félix. Fejemben felrémlik egy kép, egy rég elfeledett esemény, mikor még minden rendben volt Félix-el való kapcsolatomban, és nem úgy végződött egy nap, hogy majdnem letéptük egymás fejét. Akkor Félix még nem arra specializálódott, hogy szép csendben, kegyetlenül kioltsa embertársai életét.

Egymással szemben álltunk, fogtuk egymás kezét, és… és esett az eső… Ugyanilyen nagy, nehéz cseppeket sírtak a felhők, s én be akartam futni egy eresz alá, hogy nehogy megázzak, mert fejemben már esőcseppek nélkül is túl sok minden zsongott. Szükségem is volt akkor a nyugalomra, miután dühtől és gyűlölettől izzó lélekkel lemészároltam Félix családjának minden egyes tagját. A délutáni eső egyre jobban ontotta magából a nyugalmat, nekem pedig, aki frissen született gyilkos voltam, szükségem volt e gyönyörű higgadtságra. Minden bűntudat nélkül hagytam ott hulláikat a földön, az ágyon és Krisztus példájával élve felfeszítve egy keresztre. Had’ tudják meg az emberek, van, aki gyűlöli őket, s hamarosan véget vet minden szenvedésüknek, boldogságuknak. Szerencsétlenségemre Félix találta meg családjának félig lerohadt hulláit, s attól kezdve a gyász valamiféle gyűlölet és imádat keverékét oltotta bele, s nem hagyta nyugodni. Mindkét heves érzésének tárgya én voltam, bár ő akkor még nem ismerte tettemet. Csak hónapokkal később döbbent rá, mikor hegyes fogaim áthasították ütőerét, s elkezdtem megcsapolni gyönyörű piros vérét. Ajkait akkor egy utolsó mondat hagyta el emberi mivoltában: „Nem gyűlöllek érte…” S tényleg nem gyűlölt, mert soha nem tudott volna így érezni, amíg ember volt. Hisz én már akkor is vámpír voltam… De, miután felébredt hosszú álmából, kijelentette, hogy szeret, de meg tudna ölni azért, hogy szenvedni hagyom így, vámpírként. Minden gyönyör és kéj ellenére átvágná a torkom, ha lehetősége lenne rá.

Azon a napon, amikor végleg eltávozott erről a világról, veszekedtünk, mint már oly sokszor. De ez most nem olyan volt, mint a többi: sokkal hevesebb és brutálisabb volt, mint máskor. Egymásnak estünk, elkezdtük marcangolni egymás húsát, és inni a másik vérét. Karomon még most is izzik a seb, amit ő ejtett, s lüktet a fájdalom. Akkor viszont, abban a pillanatban éreztem valamit, ami egyáltalán nem szerelem volt, hanem végtelenül őszinte gyűlölet, s nem is akartam, hogy elmúljon. Meg akartam ölni Félixet! Mikor erre rádöbbentem, rettenetesen megrémültem önmagamtól. Mert hogy juthat eszembe ilyesmi? És hirtelen megint önmagam voltam, mintha nem is történt volna semmi, egy apró kis változást leszámítva. Valami elindult bennem, s nem tudtam megállítani. Kezdtem egyre többet eljárni a családomtól, s egyre kevesebbet öltem. Egyre csak magányosan jártam az utcákat, tereket, az egész várost, még Félixet sem tűrtem meg magam mellett. Ugyanúgy éreztem magam akkor, mint most. Csak az egyedüllétre vágytam, gyűlöltem a mellettem elhaladó embereket, de mint most, akkor sem akartam megölni senkit. Egyedül a vágy éltetett, hogy egyvalakit gyilkoljak meg.

Tudat alatt szándékosan kerültem el társaimat, a családot, mely szeret, azt a pár lényt, akiben totálisan megbízhatok. Féltem tőlük, azaz féltettem őket… Magamtól. De ők ezt nem tudják, mert csak az én lelkemben ég a bűn. Bennem él az árulás és a kín összes tüze, amely nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy szeretteimmel, a családommal legyek. Azokkal, akiket én teremtettem, saját véremből itattam őket, hogy feltámadjanak, s az én oldalamon harcoljanak az emberiség ellen. S a szerelmet, mely még ilyen testben is az, nem hagyott nyugodni, nem hagyott élni. A szerelem lassan keserűségbe fordult, nesztelenül, ahogy a nyár őszbe lép, észrevétlenül gyűlöletbe csapott, mely végül oda vezetett, hogy elkövettem a legnagyobb bűnt, ami csak létezik a világon. Akkora vétek, mint ahogy Káin meggyilkolta Ábelt, mint ahogy Ádám és Éva leszakajtotta az almát a Tudás Tiltott Fájáról, s saját bűnömmel én is elveszítettem eddigi mivoltomat.

S lassan, ahogyan csendben kiérek a Szabadság-szobor mellé, fejemet lehajtva merülök ezen gondolatok közé, azután vörösen izzó tekintetemet a városra függesztve kinyitom fekete, erőtlen szárnyaim, s a bennem lakó mérhetetlen Gonoszt szabadjára engedve, fájdalmas kiáltással adom a világ tudtára: megöltem Félixet!