Ámen (I. Fejezet)

Ámen

1. Egy mese kezdete (2006. November)

Megint ölnöm kell. Ebben a hónapban ez már a hetedik kísértés, vagy inkább parancsnak kéne nevezzem? A jéghideg érzés felkúszik a torkomon, fel egészen az agyamba. Érzem a város minden mozdulatát, a szagokat, az ízeket. A vér ízét! Igen! Vér! Kellesz nekem, jövök már!

Magas ház tetején állok, áldozatom mit sem sejtve alszik ágyában gyönyörű álmot. Gyenge szellő lobbantja meg öngyújtóm lángját, ahogy rágyújtok. Mélyet szippantok a cigarettából, s érzem, mint árad szét tüdőmben a gyilkos füst.

Ahogy a kabátom zsebébe nyúlok, meghallom a neszt. Áldozatom mozdul, mintha tudná, mi vár rá, nyugtalan lesz. Pedig… Kezemben megcsillan a penge, ahogy a Hold ráveti sápadt fényét. Elbűvölve nézem ezt a gyönyörű fegyvert, testvértemet, testem részét. Ő az egyetlen, aki tudja, miféle vagyok, s ő is olyan vérszomjas gyilkos, akárcsak én.

Ahogy erősödik a szél, úgy hűl le vele párhuzamosan a levegő. A légáramlat bele-belekap a kabátomba, hajamat lángoló tűzként veti arcomba, de nem számít. Várok, míg minden csendessé válik, de testvérem már dolgozni akar. „Gyerünk, menj! Használj végre! Itt az idő! Indulj!”
- Nem, még nem! - 23 óra 51 perc. Még él a város ezen része. Hallom a nyüzsgést, a halál szavát. Mindenhonnan „szólítanak” az emberek halálért, megváltásért könyörögve. Keservesen kelnek fel minden átkozott hajnal, hogy azután keseregve elinduljanak elvégezni napi teendőiket, s a nap végére fáradtan zuhanjanak bele egy puha fotelba, s a televízió előtt ülve elszunyókáljanak. S eközben csak várják a halált, mert mindenki ezt teszi. A világ megváltozott, elkorcsosult, selejt lett. Egy nagy adag trágya, melyet az átkozott emberiség hordott össze évezredek alatt, s most zokogva ül e domb tetején, hogy „Úr Isten, hol rontottuk el?!” Ezért lettem én, a halál fekete ruhába burkolózott angyala, aki minden éjszaka a sötétség leple alatt eltávozom jéghideg odúmból, hogy megváltást hozzak a hitvány embereknek. Pedig nem is érdemlik meg.

Akár órákat is elguggolok itt, e ház tetején, közel az Örs vezér térhez, míg végre elcsendesül az örökké nyüzsgő város. Éjszaka csak a belvárosban működnek a night clubok, a casinók, a külvárosnak csak az olcsó, öreg kurvák jutnak, lepusztult kocsmákkal és lakótömbökkel. Nem mérhető ez a belváros elegáns forgatagához, a hatalmas épületekhez, a luxus szállodákhoz, és finom bőrű luxuskurvákhoz. Az egyetlen, mi árnyékot vet még a belső forgatagra, azok az összegraffitizett házfalak, kukák, autóbuszok, trolik, villamosok, vonatok és a föld alatt uralkodó millenniumi földalatti és a metró. Na meg persze az én véget nem érő rémuralmam…

00: 42. Az utolsó lakó is mély álomba merül, tudom, megérzem. És a megérzéseim soha sem csalnak meg. Felemelkedek a párkányról. A guggolástól elgémberedtek a lábaim, de nem számít. Eldobom az éjszaka utolsó csikkjét, s elindulok lefelé. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, nem ismernek, nem látott még senki… Teljes figyelmemet a sötétségre összpontosítom, s arra, hogy nehogy meghalljon valaki, bár ennek igen kicsi esélye van. Lépéseim szinte hangtalanul követik egymást, gyorsan, magabiztosan. Csizmám sarka néhol megkoppan, de nem túl figyelemfelkeltő. Halkan nyílik ki a lépcsőház ajtaja, óvatos léptekkel osonok lefelé a lépcsőkön. 20. emelet, 19. emelet, 18. emelet, 17., 16., . A 15. emeleten állok meg egy ajtó előtt. Késem pengéje kezemben csillog. A maga húsz centijével imádni való darab. Ő az én egyetlen testvérem… Ó, mély fogai hányszor csöpögtek már vöröslő vértől, s hányszor vágták már el a kegyelemért könyörgő áldozat torkát, amikor jóllaktam… De ez a nap…! Ez a nap más. Ez a lény lesz a hetedik ebben a hónapban, éppen ezért neki különleges bánásmód jár.

Mielőtt belépnék a lakásba, elolvasom a névtáblát: Richardson. Angol vagy amerikai bevándorlók. Igazándiból nem számít, honnan jöttek. Vérük van, melegek, ezért táplálékok.
Nesztelenül tolom be az ajtót, miután halk kattanással utamra engedett a zár. Sötétség honol mindenhol, és a csend uralja a lakást. Azaz csak uralta. Átvettem helyét a. Egyedül én vagyok élet és halál ura. Inkább a halálé. Torz mosoly jelenik meg arcomon, ahogy csizmám sarka halkan az előszoba kövéhez koppan lépéseim nyomán. Tudom, hogy hová kell mennem. Az első szoba… Ott alszik benn, nem sejt semmit. Nem tudhatja, hogy épp akkor indulok az előszobából, hogy kiéljem gyilkos vágyaim. És a zsaruk… Nem jelentenek veszélyt, elpuhultak, pedig lenne mit tenniük. Túl sok a bűnözés az utcákon, főleg a szegénynegyedekben. Na meg itt vagyok én… De itt mindenki nyugodtan öl. Mondhatnám, hogy ez a Bűn városa, mint a film címe, de nem. Ez csak egyszerűen Budapest, egy elkorcsosult város, amiben senki nincs biztonságban, senki nem bízik senkiben. Csak vannak az emberek. És félnek…

Be sincs csukva teljesen az ajtó, amire a következő felirat van felírva: Kicsi Amy. Egy könnyed lökés és benn termek a helységben. Gyerekesen berendezett szobácska narancsszínű falakkal. Az ajtóval szemben nagy ablak, amit piros sötétítőfüggöny takar. Odamegyek, és elhúzom a függönyt, hagyva, hogy a telihold fénye rávetüljön a kicsi ágyra. Utána megfordulok, és jobban is szemrevételezem a szobát. Az ablak mellet gyerekre méretezett szék áll egy hasonló asztal előtt. A szoba másik oldalán egy gyerekméretű tükör foglalja el a fal nagy részét, amellett pedig egy játékos doboz van. Átellenben az ablakkal van az ágy, melyben sárga takaró alatt szuszog a kislány. Az egész helység olyan, mintha a napba léptem volna bele, még így, sötéten is. Amy egyedül van itthon, szülei bátrak voltak és magára hagyták ezt a kis ártatlan angyalkát. Egész nap őket figyeltem, sőt, már egy hete rajtuk tartom a szemem, hogy tudjam, mikor mit csinálnak. Valamiért kell nekem ez a család, főleg a kislány. Megtetszett…

Odasétálok az ágy mellé, és kicsit megemelem a takarót, hogy megnézhessem Amyt. Szőke haja vízesésként omlik a párnára, s megcsillan rajta a telihold fénye. Régen csak ilyenkor tört rám az erőszak utáni vágy, de mára… Gyakran kibújik belőlem a fenevad… Kitekintek az ablakon fel az égre. A vörösen izzó Hold véresre festi az éjszakát, bár lehet, hogy csak én látom így… Hidegen hagy. Arcom a kislány felé fordítom. Angyal!
- Angyal! Hát ezért kell meg meghalnod, kedves. Angyal vagy! - suttogom halkan. Szinte csak én hallom. 2 óra 13 perc. Van még időm bőven… Szülei csak reggel jönnek haza, de akkor már… A penge felemelkedik a levegőbe, megcsillan rajta a Hold fénye. De nem… Meggondolom magamat és leengedem a kést. Halk sziszegő hang tör fel a torkomból:
- Vért! Vért akarok!

Lassan az alkarjához illesztem a kés hegyét. Mélyen a húsba nyomom, végighúzom a karján, s szinte hallom, ahogy a csont karcolódik, s látom, ahogy a vörös vér kibuggyan a sebesült karból. A penge érintésére felriad a kislány, ordít a kíntól, ami végigperzseli egész karját, s utána végigszáguld vadul remegő testén. Szinte megőrülök a hangtól, hogy valaki szenved s, hogy ezt a szenvedést én okozom. Én halk, de kegyetlen szavakkal csillapítom, hogy ne hallja meg senki, hogy itt vagyok.
Nem használnak semmit hideg szavaim, csak sikít tovább. Ahogy a vére lecsöppen a takaróra, még jobban kiborul a kicsi Amy. Ahogy megérzem a vér szagát, vörös köd száll az agyamra, nem hallok semmit. Amy sikít:
- ÁÁÁÁÁ! Segítség! - üvölti, ahogy kis, összeszorult torkán kifér, de nem törődök vele. Senki nem hallhatja meg, mindenki alszik, szülei távol otthonuktól, valahol jól érezik magukat. Ennek ellenére próbálom csitítani, hogy mégse okozzon túl nagy lármát ebben a hihetetlenül gyönyörű és csendes éjszakában. Vinnyogása sérti fülemet. Ez ellen tenni kell valamit!
- Hallgass, angyalka, hallgass! Gyere, nézd velem a csillagokat és a teliholdat, s talán megérted, miért is gyűlöllek annyira titeket! Gyere! Gyere hát! S ne félj tőle, nem foglak bántani… Annyira…
- Neem! Nem akarok! Anyúú, apúú! Segítséég!!
Miután nem használ a szép szó, kezdem elveszíteni a türelmemet, bár nem nehéz ezt elérni... Hatalmas pofon csattan a kislány már amúgy is kipirosodott arcán.
- Ha nem hallgatsz el, hamarabb kicsinállak, büdös kölyök!!
Erre elhallgat, csak remeg veszettül, könnyek csorognak le kis arcán, s halkan imádkozik:
- Édes Istenem, ne hagyd, hogy ez az elátkozott lény kedvét lelje bennem, ne hagyd, hogy életem ilyen csúfos véget érjen! Kérlek... Tudod, hogy lelkem a tiéd s, hogy minden tettemet Te vezéreled, ne hagyd, hogy meghaljak! Kérlek...!

Nem is érdekel, csak nevetek rajta. Milyen kis buta, még nem értheti meg, hogy Isten Sátánnal ül egy asztalnál, s együtt isszák minden reggel a barackpálinkát. Istent régen nem érdekli már az emberiség sorsa, sokkal jobb időtöltés a póker, az ital, és a szép nők társasága is élvezetesebb, mint ilyen kislányok siralmas imáit hallgatni egész álló nap.

Miközben ezek a gondolatok kergetik egymást a fejemben, azon kapom magam, hogy a takaróra csurogott vért szagolom s nem is érdekel, hogy Amy eközben abbahagyta az imádkozást. Az sem igazán jut el a tudatomig, hogy újra sikoltozik, kiabál s szüleit hívja kétségbeesetten. Még egy pofont adok neki, mire az elájul. Így legalább könnyű "szállítani". Hirtelen meghallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó - be sem csuktam - s egy női hang kétségbeesett zihálása vegyül cipője szapora kopogásához.
- Nézd! Nyitva volt az ajtó! Biztos valami baj van! Siess már!
- Ne aggódj! - vegyül egy férfi ideges hangja a nőéhez. Amy szülei... Megjöttek. Biztos valamelyik lakó telefonált nekik, hogy gyermekükkel történt valami, de egy sem sietett volna a kislány segítségére. Gyorsnak kell lennem, a cipő kopogása egyre közelebbről hallatszik. Az ablak előtt állva Amy nyakánál tartom ajkaim. Hegyes fogaim kivillannak, miközben az ütőér felé közelednek.
- Vért akarok!
A kislány egy pillanatra feleszmél, s rögtön fel is fogja, mire készülök.
- Ne! Kérem, ne! - sír, nyöszörög, mint egy utcára dobott kutya, de nem érdekel egyáltalán. Villámgyors mozdulattal a nyakánál villannak fogaim. Ütőér… VÉR!

Miután kész vagyok, megtörölöm vértől csöpögő számat, s fellépek az ablakpárkányra. Valamit elfelejtettem. Gyorsan leugrok, s egy hirtelen mozdulattal átvágom Amy torkát. Édesanyja épp abban a pillanatban lép be a szobába, apja mögötte. A férfi, mint egy sebzett vad ordít fel, mikor arcomba spriccel gyermekében maradt utolsó milligramm vér. Megpróbálja magát utánam vetni, de gyorsabb vagyok. Fél másodperc múlva már az ablakpárkányon guggolok, a következő pillanatban pedig már arcomba süvít a novemberi szél fagyos lehelete. Számban a vér íze, orromba a vér mindent elfeledtető, könnyű illata. 15 emeletnyi zuhanás meg sem kottyan erős testemnek, olyan puhán érek földet, mint egy macska. Visszatekintek az ablakra, melyben nemrég még ott guggoltam, szememet a vérző Holdra függesztve. Most Amy apja áll ott, dühtől és tehetetlenségtől csillogó szemmel. Elégedetten mosolyogok rá. Még egy lény, aki megtudta, milyen nehéz elviselni a fájdalmat, mit egy szerettük elvesztése okoz. Nekem már sikerült ezt az érzést megtapasztalni… De ez már régen volt, nem is dühöngök miatta.

Hallom, mint hajtja felém George gyűlölködő szavát a szél:
- Egyszer még megfizetsz, szemét gyilkos!
Én csak vigyorogok rá, s lenyalom a pengéről Amy vérét. Nem is méltatom szóra ezt az embert, csak megcsóválom fejemet, s elteszem a kést. Csendesen elered az eső, majd egyre nagyobb cseppekben kezd dühöngve zokogni a szürke ég. Nem kell öt perc, és bőrig ázok. Hajamból csurog a víz, bőrcsizmám beázott, kabátomról vízesésként patakzik a hideg esővíz, ahogy lustán lebben mögöttem. Csizmám sarka minden egyes kis lépésnél ugyan halkan koppan a betonhoz, mégis magabiztos a hangja. Tudat alatt mindenki tudja, hogy én vagyok a város ura, én döntöm el, kinek kell élnie, és kinek kell meghalnia. Mint ahogy azt is én döntöm el, hogy valakiből ismét „élő” lény válhat-e, avagy meg kell maradnia föld alatt rohadó csontkupacnak.

Gondolataimba hirtelen belopakodik a nikotinhiány érzése. Tudom, rá kéne gyújtanom, de azt is tudom, hogy az eső pillanatok alatt romba döntené erőfeszítésemet, hogy öngyújtómból lángot csikarjak életre. Az eső az egyetlen, aki ellen nincs esélyem, ezért nem is próbálkozom.

Egy kirakatüvegben megnézem magam. Nem túl használható tükör, mivel éjszaka van, zuhog az eső, ráadásul még lámpa sincs a közelben, de ettől függetlenül azért megteszi. Sápadt arcomat fekete hajkorona övezi, ami most a fejbőrömhöz tapad, egyébként, pedig göndör csigákban ömlik a vállamra. Szemem zöld, mint a smaragd, és most jóllakottságtól csillog. Elmosolyodom, így kivillannak véres fogaim. Nyelvemmel gyorsan végigszántok rajtuk, lenyalva a vért. Tekintetem elszakad az arcomtól, és a testemre vándorol.

Hosszú, földet söprő bőrkabátom most csurom víz, így fényesen csillog. Alatta fekete selyemblúzt viselek, ami, most ugyan nem látszik, de csipkés, és testhez álló. E fölött nincs semmi. Se pulóver, se blézer, semmi. Nadrágom bőrből van, ahogy a csizmám is. A lábbeli sarka öt centivel emeli meg testemet. Amúgy sem vagyok egy alacsony nő, a magam százhetvenöt centijével többnyire egy magasságon belül vagyok a férfiakkal. Csodával határos módon a zuhanás után sem tört ki a sarka, de hogy ezt hogy csináltam, örökké rejtély marad. A csizma oldalát ezüst csatok díszítik, körbefonva a szárát. Mindent összevetve, csinos vagyok, így hát egy utolsó pillantás után tovább indulok. Még van egy elintézni valóm, és jó lenne már túl lenni rajta.