Álommesék - Azu 3 éjszakája 2. rész

- Nem véletlenül kerültél hozzá.
- Hogy-hogy? Rokonom?
- Hm.
- Nem igaz!- sóhajtja
Algé csak bólint, hogy ’de, igenis igaz’.
- Hogyan, milyen ágon?
- Üknagyanyád nővére Eughénia.
- Én ezt miért nem tudtam soha?
- Mert szégyelltek, és mert akkor nem lett volna csicskájuk.
- Hihetetlen.

A beszélgetés olyan halkan zajlik, hogy a szellő által megrezegtetett lombok hangja, susogása miatt néha nem értik egymást. Azu a sokktól lebénulva teljesen nekidől a fának. És az egyik bokorban valami furcsát vesz észre. Olyan érzése van és volt, mintha figyelnék. Azt hitte, ez az érzés Algé megjelenésével elmúlik, de nem így lett. A bokorban két borostyánszín szempár villogott.
- Úristen!- leheli alig hallhatóan. A férfi nem érti, mi van, nem csinált semmit, mit rémüldözik ez a fehérnép. Ám ekkor a sárga szempár és tulajdonosa kiugrik a bokorból, egyenesen Azu és Algé közé. Vicsorog a lányra, aki /akarva- akaratlanul/ Ulla nénit ismeri föl a vérfarkasban. Püspöklila fogalma sincs, miért, de gazdasszonyát érzi az ”állatban”, aki egyre jobban közelít hozzá, és morogva- kaffogva ad hangot ellenszenvének, felé- felé kap tűhegyes fogakkal telerakott, erős állkapcsával. Szájából folyik a sűrű nyál, nem túl vonzó látvány.
- Ulla néni?

Azu ezt szinte már nem mondja, csak a száját mozgatja, a vámpír is csak értelmet keres a hallott betűknek. A farkas viszont egyre közelít. A lány elrugaszkodik, teljes erejéből futni kezd. Dús, narancsszín haja hullámozva lobog mögötte, bele- beleakad az öreg fák aszott ujjhoz hasonlatos korhadt ágaiba. El- elbotlott a kiálló gyökerekbe, melyek minduntalan felsértik talpát, lábfejét, bokáját. Egyszer elesik egy kiálló főgyökérbe, mely hegyes, szálkás, félig letört mellékgyökerekben is végződik. Térdétől bokáig felsérti lábszárát, itt- ott sejteni, rosszabb esetben látni is lehet fehérlő csontját. A farkas sérülés nélkül üget a nyomában. Szemlátomást játszadozik Azuval.

A temető egy olyan részéhez érnek, ahol a gazdagabbak kriptái épültek, és épülnek. Ezeket általában szegecses vaskerítés övezi. A lány könnyedén átlendül fölötte, csupán a tenyerét sérti föl egy csöppet. Az utóbbi időben vágtába kezdett farkas azonban belecsapódott két kerítésrács közé. Onnan se ki, se be. Ám mire Azu felocsúdik és felfogja végre szerencséjét, két mellső lábfeje benn van, mellkasát, széles bordáit próbálja behúzni. A menekült megijed, felkap egy hiányzó kerítésdarabot, és a vergődő Halálteremtményhez lép. Az állat megijed, és kifelé ráncigálja magát. Két mancsát sikerül is, bár azon is és széles állkapcsán is, ami miatt nem tudja kihúzni fejét a csapdából, mély sebek éktelenkednek. Kéri, szinte könyörög, hogy engedje el a lány. Ő azonban ha akarná sem tudná elengedni, nem tudja szétfeszíteni a vasat. Vagy mégis...?

Hiszen ott a kezében a hiányzó kerítésdarab.
- Nem engedlek, te rohadt dög, az életemre törtél, most meg könyörögsz?! Aljas halálteremtmény vagy- a faluban ez igencsak nagy sértésnek számított.
A vassal betöri az orrát.
- Ezek után nem hagyhatlak szenvedni. Bár megérdemelnéd.
Azzal rávág a farkas jobb oldali fogvatartójára, belemélyesztve annak tüskéit. Ugyanezt a bal oldalival is megcselekszi.
- Megölhetett volna. Nem az volt a célod?
- Egyrészt; ha megölt volna, hogy tudnék segíteni neked Helénnel kapcsolatban. Ez pedig sokmindent megér nekem. Másrészt; most már élni akarok. Van értelme.
- Tényleg?- vonja föl szemöldökét Algé.
- Tényleg- bólint a lány- ha ez az, akire gondolok, vagyis Ulla néni, akkor mint rokon, öröklök tőle. Ha nem, akkor...mindegy, mert ez ő, úgyhogy nincs ”ha nem”.
- Eszes lány vagy- bólint elismerően Algé.
- Köszi. - Azu elhajítja a vasat, aminek útjából a férfi épp hogy el tud hajolni, majd elbúcsúzik.
- Viszlát! Megyek, mert ma érkeznek Zelmáék.
- Az ki?
- Ulla néni 23 éves lánya.

- És ő neked fontos?
- Hedvig után ő a legjobb barátnőm. Amikor kicsik voltunk, mindig kiszökött hozzám esténként, meg amikor csak tudott. Mivel nekem kora hajnalban kellett kelnem, hogy minden meglegyen, fölébresztettem őt, hogy szaladjon vissza a szobájába. Szokott segíteni nekem, 3 éve azonban hozzáment Boriszhoz. Most ünneplik a negyedik házassági évfordulójukat, ilyenkor vissza szoktak jönni. Borisz Erdélyben lakik, nagy utat kell megtenniük ide, a Podóliai- hátságra.
- Az biztos. Borisz konkrétan hol lakik?
- Szatmárnémetin.
- Az ott van már a hegyek lábánál.
- Ühm.
- Régen ott laktunk apámmal. Mutasd a lábad.
- Minek?
- Csak mutasd!- Azzal Algé a kezébe veszi Azu lábát, lehuppantva őt ezzel a földre.

- Mit akarsz?- kérdezi ijedten. Gyermekkora óta rossz emlékei vannak azokkal, akik a sebeit piszkálják, vagy a lábát fogdossák. A férfi azonban fájdalommentesen, a kezéből kiszűrődő vöröses- fekete fénnyel begyógyítja sebeit. Aztán leül a földre. Fáradtan, mint aki egész éjjel a farkas elől menekült, elnyúlik a földön. Azu csak néz.
- Ezt hogy csináltad? Egy normális vámpír nem képes ilyenekre. Vagy igen?
- Nem.
- Hát akkor?
Algé fölül.
- Arról hallottál, hogy a ’Gonz’- okat a mai napig boszorkánysággal vádolják?
- Igen.
- Igazuk van.

Kis habozás után a lány megszólal;
- Megyek mert már pirkad, és Zelmáék tényleg nemsokára megérkeznek.
- Ki az a Zelma?- kérdezi vigyorogva Gonz. Azu megdöbben, majd mosolyogva föláll. Gonz utánaszól:
- Holnap kinn leszel?
- Talán. Nem tudom.
- Alkonyat után gyere, amíg a nap fönn van, én nem jöhetek ki.
- Miért, én van, hogy azután sem.