Albena

Az a nyár olyan volt számomra, mint egy hosszan elnyúló, árnyékos délután.
Viharos szelekkel indult a június, megátalkodott erejű, szörnyű rohamokkal. A hegyek párában lebegtek, és a hídon túl, a síkságon villámok korbácsa alatt hajladoztak az okker búzatáblák. Nap múlt napra, s a vihar mindig visszatért. A lábamat ritkán tettem ki a házból, de volt, hogy elterültem a pázsiton, úgy néztem a kisülésektől forrongó égboltot. Olykor olyan érzésem volt, mintha egy átkokkal zsúfolt boszorkánygömbben forognék. Ám június még nem hozta el „idióta rém-kacaját”. A barnaság akkor még nem hízott kövérre talpam alatt, nem borult ernyőként fölém; a homály sovány pászmáin lépdeltem, ahogyan mindig is, amióta az eszemet tudom.
A nyárelő... mintha évekkel ezelőtt lett volna, s talán akkor is volt. Emlékeim e tekintetben már igen zavarosak.  Amikor az utolsó nagy vihar is elvonult, a legtöbb délutánt a kertben töltöttük a barátnőmmel, Albenával. Volt időnk rá. Én egy ideje nem dolgoztam, ő pedig mindig korán hazaért. Mindig vártam őt, nagyon vártam. Amikor a kutyánk ugatni kezdett, és meghallottam szandálos lábai könnyed léptét a verandán... mindig örültem neki. Mindig.
Általában ettünk valamit, aztán kifeküdtünk az udvarra. Semmit nem csináltunk, csak figyeltük, hogyan sodródnak keletre a fellegek, és hogyan bukik alá a nap óriási gömbje. Állatok, arcok, emlékek formáit fedeztük fel a felhőkben, akár a gyerekek – s nevettünk, ha egymás arcára ismertünk odafenn. Amikor a napkorong végleg a horizont alá süllyedt, mindig megcsókoltuk egymást – csókolóztunk, igen, miközben a kerti asztalon álló rádióból zene és hírek szóltak, és a körtefán darazsak szürcsölték a nektárt.
Boldogság volt a légben, boldogságom az arany júniusban.
Különös hónap volt az, lassú, de békés. Akkor még nem voltak álmaim. Vagy ha voltak is, nem emlékeztem rájuk. Egyetlen álmom volt csupán, Albena.
A hónap vége felé azonban forró, párás napok jöttek, és várható volt, hogy visszatér a hurrikánévad. Valójában már csupán egyetlen, de annál hevesebb roham érkezett. Az azonban mindent megváltoztatott.
Emlékszem, azon a napon a hőség már hajnalban kivert az ágyból, pedig már akkor alig kaptam levegőt – egy szénfekete éjszaka fordult pirkadatba, annak ködében fuldokoltam. A kutyánk kétségbeesetten nyüszített, s mintha folyton a nyelvét lógatta volna. Nyála vékony pászmákban csüngött le a szája széléről, és mire dél lett, csak úgy forogtak elkínzott szemei.
A kertben, az asztalon terítettünk meg magunknak ebédhez. A körtefa adott némi árnyékot, s én kedvtelve nézegettem barátnémet, aki szinte csupaszra vetkezett.
- Le kellene lőni, ne szenvedjen – mondta Albena, amikor enni kezdtünk.
A kanál megállt a kezemben, hideg gyümölcsleves csurgott le róla.
Ránéztem a lányra. Karcsú alakja megkettőződni látszott. Beesett horpaszán foltok kavarogtak, s égtek szemei borús lángban. A napfény tejszerű, átlátszó falat vont közénk, és úgy éreztem, hogy ő, ott a másik oldalon, idegenszerű sötétségbe süpped. Pislognom kellett, miközben ereimben egyre lassan áramlott a vér.
Aztán valahol a közeli szomszédságban felberregett egy fűnyíró, mire kitisztult a látásom. Az izzadtság patakokban folyt a hátamon, hajam nyirkosan tapadt a halántékomra.
- Mit mondtál? – kérdeztem bágyadtan.
- Hogy be kellene zárni Foxlit a pincébe. Már nem fél a patkányoktól.
- Aha – tovább kanalaztam a levest, és úgy döntöttem, ma kihagyom a rántottát. Akkoriban rántottát ettem reggelire, ebédre, de még vacsorára is: Albena sokat cukkolt vele, de mindig elkészítette nekem. A levest azonban sokáig, lassan ettem, és időnként Albenára pislantottam, aki csupán néhány falatot vett magához a marhasültből, majd bort töltött magának, és hátradőlve az eget nézte. Szelíd, szomorú mosolya és karcsú teste láttán elöntött a szerelem. A közelében mindig nagyon szerencsés embernek éreztem magamat. Ő mindent átformált, alakított, megjavított bennem. És volt valami a mozgásában, ahogyan George Harrison énekelte, igen.
Délutánra azonban a helyzet tűrhetetlenné vált. A kádban üldögéltem, egy régen halott ember álmairól olvasgatva, félig a víz alá merülve, homályban, magányban. Akkor hallottam meg az első dörgést. Kiugrottam a kádból, magamra kaptam egy rövidnadrágot, úgy rontottam ki az udvarra, ahol a füvet már barnára égette a nap.
- Albena! – kiáltottam, de a barátnőm nem volt sehol. Az ég fehér volt, hófehér, mint egy albinó bőre. A levegő szinte vibrált a statikus töltésektől. A kutyánk, akit végül mégsem zártunk be, nyüszítve vonszolta magát végig a kocsibejárón. Hosszú, nedves csíkot húzott maga után, amely vörös volt, mint a vér.
- Foxli! Mi van veled? - suttogtam. Léptem egyet felé, de akkor ismét eldördült az ég. Felnéztem, de továbbra sem láttam mást, csak a tejszerű masszát, amelyben immár kávészínű foltok kavarogtak. Sohasem láttam még ilyen eget.
Mire visszanéztem, már nem láttam a kutyát. És a vérszínű csapát sem, amit maga után húzott.
Szédülni kezdtem, a szívem hevesen vert a mellkasomban. Nem tetszett, ahogyan a dolgok álltak, nagyon nem. Nem mertem többé a felemelni a fejemet, csak bámultam meztelen lábfejemet, amit lassan beborítottak a barna árnyékok.
- Krizantémok képében földre virágzott a pokol – mondta Albena. Hirtelen tűnt fel a hátam mögött. Nem láttam, talán nem is láthattam volna.
Felsikoltottam. És sikoltottam és sikoltottam, míg el nem ájultam.


Párnák között ébredtem, kipihenten, nyugodtan. Eszembe jutottak a vasárnap reggelek, amelyekre gyerekkoromból emlékeztem: anyu szólt mindig, kelj fel, templomba kell menned. Akkor még nem kezdtem ellógni a miséket, megcsömörülve az istentől, és annak minden megjelenési formájától.
Felkeltem, és a tükör elé álltam. Nem láttam magamon semmi különöset. Talán kissé több volt az ősz hajszálam, mint korábban, de más semmi. Minden rendben van. Még akkor is, ha a hajam tulajdonképpen hófehér.
Mosolyogtam, és elindultam a konyhába, hogy készítsek magamnak egy rántottát.
Napfény ömlött be a konyha ablakán, éles és tiszta, porszemtáncoltató nyalábban.
Albena a mosogatónál állt, tűnődve, mozdulatlanul. A fény kirajzolta sovány alakját, megcsillant ritkuló haján, és karjának rothadó húsából kivillanó csonton.
Kinyitottam a hűtőt, hogy elővegyem a tojást. Tudtam, hogy sajt már nem maradt, de nem bosszankodtam miatta. Azok a napok, hogy reszelt sajttal egyem a rántottát, elmúltak. A levegőben amúgy is penészes, romlott szag terjengett, és az üszkösödő hús bűze. Tudtam, hogy Albena már elvesztette a lábujjait, és a rothadást nehéz lenne megállítani.
- Kérsz enni? – kérdeztem szórakozottan, noha sejtettem a választ. Jó ideje nem láttam őt enni.
Albena rám nézett. Szeme fekete gombok a hamuszürke arcban. Reméltem, nem kezd el vicsorogni. A kikandikáló karcsont látványát elviseltem, de fogainak korhadt csonkjait látva mindig elment az étvágyam.
- Nem – felelte. – A fecskendőt hozd. Kezd fájni.
Felütöttem a tojásokat egy tálba, és lenyalogattam az ujjaimról a nyers fehérjét. A válaszon gondolkodtam, de rájöttem, az igazi válasz egyetlen kérdés.
- Nem tudnád abbahagyni ezt?
Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Az is voltam, ez világos.
- Hagyjam abba? Hogy hagyhatnám? És miért?
- Mondjuk, mert elrohadsz – Feltettem egy serpenyőt a lángra, és beledobáltam a tojásokat. Bár már nem voltam éhes, sajnáltam volna kárba veszni őket. Nem sok tyúk akadt már a világban, és még kevesebb tojás. Minap olvastam az újságban, elég hosszú cikk foglalkozott a témával. Sajnos úgy tűnik, a tyúkok nem élnek a szaporodás adta lehetőségekkel. Vagyishogy basznak tojni.
- Én bajom – mondta Albena.
- Akkor legalább tartsd összeszorítva a szádat.
- Hülye fasz.
Megtámaszkodtam a konyhapulton. Az ablakot, amin az előbb még napfény áradt be, most mocskos függöny takarta. Elhúztam.
Szakadt a hó. Hatalmas, komor panelházak meredtek fel odakinn a szürkeségbe. Jeges, sarkvidéki szél borzolt csenevész bokrokat, amik örökre beledermedtek a permafrosztba.  Csövek kígyóztak a házak közötti pusztaságban a távoli gyárak felé, melyek alaktalan vasszörnyekként magasodtak a város fölött. Sötétedett, és olyan érzésem volt, ha most lemegy a nap, fel sem jön többé.
Megrémültem. Mindent, csak ne az örök sötétet ebben a világban.
Albena reszketegen megszólalt mögöttem.
- Játsszuk el, hogy egy kosztümös filmben vagyunk. Néha semmi mást nem szeretnék, csak ezt. Hatalmas, dór oszlopok előtt szeretnék állni, púderes arccal, abroncsszoknyában, barokknehézben, rokokóbájban. Azt szeretném, ha az arcom szél legyezné, szél, mely csatakiáltást és kénporszagot sodor. A távolban szelíd lankák húzódnának, nyulakkal, szavasokkal, a füvön csillogó harmat gyöngyeivel. Az egész hajcihő, a szertartás, az előzékeny szolgák…pokolba velük, a hófehér homlokzat mögötti barnaság poklába. A múltat akarom, nagyon régi múltat, messzibbet, mint az enyém. Kéklő folyók menti erődök, zöld rétek, kastélyok járnak a fejemben, férfiak, akik nem tudják, mi az a vívódás, nők, akik nem tesznek fel kérdéseket. Azt akarom… - és itt elcsuklott a hangja, és meg kellett tartanom, nehogy elessen.
Aztán újra az ablaknál, és láttam, eltűnt és felderengett Albena szerektől édes, összefüggéstelen látomása, majd szét is foszlott azonnal.
Dermedten álltam. Albena szétrohadt karja lassan a vállamra nehezedett, majd átfonta vele a nyakam. Zihálni kezdtem, közelebb hajoltam, és csókolgatni, nyalni kezdtem a csupasz csontot.
***
A kertben fekszem, és Albenáról álmodok.
Milyen régen már, hogy elment, és mégis olyan, mintha itt lenne velem. Nem fáj, de üres. Bennem üres! Üres minden.
A körtefa rég elszáradt, mindent felver a gyom. Barna az egész világ, tele krizantémmal. Vihar, ha erre járt is, nem hagyott nyomot maga után. Parafaszínek, kávéárnyalat borítja a látómezőt. Nem mozdul sem ember, sem madár, szellő sem borzolja a kiégett pázsitot. Megállt az idő, elrejtőzött, mint áram a falban. Nem tudok kitörni belőle.
Már csak az autót várom, hogy jöjjön értem. A szép fehér embereket, óvatos pillantásaikkal. A tágra nyílt szemeket, amik majd megtelnek irtózattal, amikor lemennek a pincébe. Nem teljesen emlékszem, miket hagytam ott.
Lehunyom a szemem, a múltba látok. Tudják, milyen gyönyörű, amikor közelít a vihar, főleg nyáron, egy végtelen mezőn? Sistergő, sötét kupolába zár, boszorkánygömbbe, és mi egy ilyenbe tévedtünk Albenával akkor. Ott terült el nem messze a kertünk mögött. Kacagtunk, sikoltottunk és reszkettünk, mert féltünk, mert a félelem mindig része a viharnak, ősi, kikerülhetetlen és csontig ható. És az állatok is érzik, és akkor érezte is egy állat, egyetlen nyavalyás, hatalmas, barna kutya, és kergetni kezdte a barátnőmet, üldözni a hatalmas síkon át, és a lány futott, sikoltott, és az állat már majdnem beérte, amikor elnyelte őt a föld, elnyelte őt és a kutyát is, és én rohantam utánuk üvöltve, pánikban a kisülésektől forrongó ég alatt, és aztán megláttam…
Reszketek. Megtörlöm a homlokomat csontsovány karjaimmal, amelyeken hatalmas foltokban terjed az üszkösödés. Itt-ott a csont is kivillan. És nem fáj. Pedig szeretném.
Albena egy derítőbe zuhant. Fogalmam sincs, mit keresett egy derítő azon a mezőn, de tény, hogy ott volt. Vagy talán nem is az volt, mindenesetre barna lé állt benne, fortyogott a hőségben, barna, büdös lé, barna szar, és a barátnőm ebben merült el sikoltva, és a kutya utána, és ott forgolódtak benne, és bűzlött minden, fröcskölt a barna, és én üvöltöttem, és nem ugrottam utánuk.
Nem emlékszem mindenre, és nem értek ma sem mindent. Nem egyszerű pöcegödör lehetett, mert a fekália nem marja le percek alatt az ember húsát, én pedig láttam a csontok villanását, néhány perccel azután, hogy a kíntól nyüszítő kutya fogai Albena fehér nyakát kezdték marcangolni. Persze a fehér addigra maszatos volt a szartól, szar folyt be sikoltó szájába, szar ragadt gyönyörű hajába, és én láttam a fájdalomtól, rémülettől villogó szemeit, és az én szemeim is kigúvadtak, a karomat véresre harapdáltam, és akkor már tudtam, hogy a gödörben sav van, szar és gyilkos sav, és a szerelmem és egy fenevad, aki még holtában is a testét marcangolja, a testet, amit éjszakákon át csókolgattam, simogattam megunhatatlanul, odaadással.
Sírni kezdek. Az egész annyira képtelenség. Folyton arra gondolok, hogyan halt meg az én drágám. Mennyire fájhatott neki. És…
Felállok, és végigtámolygok a kerten, amely túlvilági, marsbéli tájnak tetszik. Nem aggódok már érte, pedig Albenával mindig locsoltuk, hogy szét legyen a pázsit. De sáskák nem pusztítanak üres kertben: ezt láttam egyszer fölmázolva egy bérház falára. Barna festékkel.
Fejemben dörömbölnek a gondolatok, miközben bemegyek a házba. Dülöngélve haladok a pincelépcső felé. Könnyeim vérrel keverednek, és érzem a kín tompa lüktetését csontjaimban. Hamarosan újabb löketre lesz szükségem. Igen, egy utolsó löketre a méregből, amely esz és elpusztít, és úgy gondolom, talán ezzel kellett volna kezdenem.
Mert a bosszúért kár volt. Sajnálom, igazán. A rengeteg állat, a lányok, asszonyok, akiket ágyamba csábítottam, nem érdemelték meg. Nem ők tehettek róla. Elkészítették nekem a rántottát, pontosan úgy, ahogyan régen Albena, és szerettek engem. Én pedig…
Megállok a lépcső tetején. Dögletes bűz csap meg lentről, ahol a sötétség honol. Tompán hallom egy kutya tompa, szenvedő vonyítását. Őt nem sajnálom.
Nem megyek le mégsem. Már késő bármit is eltüntetni. És nekem is késő. 
Mert a bosszú nem oldott meg semmit. Ha másokat büntetünk az sosem elég: magunkat kell. S bár Istentől nagyon régen elfordultam, azt hiszem, ebben igaza volt Jézusnak, és igaza az összes szentnek és mártírnak: önnön testünket kell felszögeztetnünk a keresztfára, hogy elnyerjük a megváltást.
Lerogyok a földre, és végignézek magamon. Már nem is lehetne megállítani a rothadást.
Azóta sem tudom, hogyan kerülhetett az a maró anyag a derítőbe, de már nem is számít: de pár hónapja arra a következtetésre jutottam, helyénvaló, hogy velem is az végezzen. Összeütöttem hát a megfelelő szert: mivel egykor, talán egy előző életben, vegyésznek tanultam, nem is volt nehéz. Tulajdonképpen bárki meg tudja csinálni: még azok a szerencsétlenek is ott valahol északon, Oroszországban, ahol a panelek ablakaiból csak lepusztult gyárakra látni, ahol a kétségbeesés éppoly állandó, mint a permafroszt, még ők is képesek rá. Némi morfinszármazék, foszfor, sósav, nehézfémek, és kész is. Az élő emberi hullák valahol így nevezik: krokodil. Mámor és kínhalál. Lerohasztja a húst, lemarja a csontról, szétbomlasztja a zsigereket: irtózatos vég, pontosan olyan, amire szükségem van.
Szédelegve tápászkodok fel a padlóról, és a tükörhöz botorkálok. A meztelen test, amelyet már nem is érzek a magaménak, szürke az üszöktől, és amikor elvigyorodok, fogaim helyén csak fekete csonkok meredeznek. Legyen hát. Legyen hát ez a vége. Nem várom meg a fehér embereket.
Remegő kezekkel nyúlok az asztalra a fecskendőért. A szobát beterítik a barna árnyékok, ahogyan lassan elúszik előttem a világ. Utoljára még Albenát látom, ahogyan jön, karcsún és mosolyogva, kezében egy csokor krizantémmal: mindig azt hozott, amikor ebédeltünk a kertben, krizantém volt az asztalon, éreztem illatát, amikor a rántottát ettem, és éreztem a napot, és a boldogságot a lassú nyári hónapokban.