A vízköpő

Az egész egy-két évvel ezelőtt történt. A mamámékkal laktam egy négyemeletes panelház egyik földszinti lakásában. A történet szempontjából végülis csak az az egyetlen fontos részlet, hogy a szobám ablaka pont a parkolóra nézett. De ennek jelentősége majd a későbbiekben kiderül.

Az egész napom úgy telt, mint a többi. Teljesen átlagosan. Hazaértem a suliból, megírtam a leckémet, megvacsoráztam, aztán olvastam jó pár oldalt valami jó kis hátborzongató könyvből (többnyire Stephen King-et, vagy Lovecraftot - főként őket tekintem példaképemnek). Este tízre jól el is szoktam fáradni a sok olvasástól, így hát elmentem lezuhanyozni és aztán bevetettem magam a paplan és a párnák közé. Nem is kellett olyan sokat várnom arra, hogy az álom eljöjjön értem. Hamar betakart mélysötét szárnyaival és én csak lebegtem a végtelen szakadék alja felé, ahol egy teljesen más világ várt rám, mely mégis néha rémisztően hasonlatos az "igazi" világhoz, amiben élünk. Feltéve, hogyha ez az igazi világ. Bár mindenki ezt feltételezi, a teljes igazság lehet, hogy mégsem ezt mutatná. Egy biztos, a világok között szoros kapcsolat van. De ez most nem annak a helye, hogy kifejtsem erről teljes véleményem, úgyhogy folytatnám is utam a kiszámíthatatlan birodalomban.

Álmomban szintúgy este volt, mint igazából is, csak a különbség annyi volt, hogy az öcsém és a mamám ott ültek velem a szobámban, és együtt néztük a tévét. Ahogy ott ültem az ágyam szélén, valami különös késztetést éreztem arra, hogy kinézzek az ablakon. Így hát felkeltem helyemről, s odaléptem az ablakhoz. Amit láttam, nagyon megrémített. Az utcai lámpa alatt egy piros autó motorháztetőjén egy gargoyle ült. Kezeit a lábára kulcsolta, fejét lehajtotta, kő szárnyai nyugodtan pihentek hátán. Még csak képeken láttam előtte olyat, és el sem tudtam képzelni, milyen félelmetes lenne egyel találkozni. Persze nem is hittem abban, hogy életre tudnak kelni. De ugyebár az álmokban minden megtörténhet. Bár én akkor nem tudtam, hogy álmodom. Ám abban a pillanatban, ahogy megjelentem az ablakban, démoni arcát felém fordította. Láttam gonosz vigyorát, tűhegyes fogait, ám ami a legnyomasztóbb volt, az a szeme volt, ami vörös fényben felizzott, ahogy a szemembe nézett. Kezeit széttárta, ahogyan tökéletes szárnyait is, és lassan, ördögi vigyort vetve felém, repülésre készen állt ott a kocsi tetején. Én inkább nem vártam meg, amíg odaér hozzám, inkább elfutottam az ablaktól. Gyorsan kezembe vettem a családi bibliát, és egy keresztet. Úgy éreztem, hogy csak ez védhet meg tőle, bár semmit sem tudtam róla.

A mamám meg is kérdezte, hogy mitől ijedtem meg ennyire. Kezemben a szent dolgokkal, oda vezettem őt az ablakhoz, és kimutattam rajta, egyenesen a kocsira. Ám nem volt ott semmi az égadta egy világon. A mamám azt mondta, hogy biztosan csak képzelődtem, és behúzta a függönyt, aztán elment aludni.
Ketten maradtunk az öcsémmel. Neki is elmeséltem a történteket. Ő is félt a vízköpőtől, ám a kíváncsisága mégis erősebb volt rettegésénél. Lassan odaléptünk a külvilág képét szemeink elől elrejtő függönyhöz, és megfogtam a szélét. Feszülten vártuk az elénk táruló látványt. Gyorsan elhúztam a függönyt. A szörnyeteg közvetlenül az üveg előtt nevetett képünkbe, szemében ugyanaz az utálatos piros izzás ragyogott. Nem bírtam tovább, felsikoltottam...

... aztán felébredtem. Teljesen izzadt voltam, a testem forró tűzben égett. Zokogni lett volna kedvem a rám nehezedő lidércnyomástól. Hiába tudtam, hogy az egész csak álom volt, a szemem mégis csak félve mertem kinyitni. A függöny el volt húzva, így (hála Istennek) nem láthattam semmit. A lakásban csend honolt, mindenki aludt már. Késztetést éreztem arra, hogy felkeljek és odamenjek az ablakhoz, ám nem mertem. Elvégre éjjel volt, minden gonosz ideje. Nem hiába választották az emberek az estét az alvásra és a pihenésre. Az éjszakát meg kell hagyni a holt lelkek nappalának.
Inkább hátat fordítottam az ablaknak, a takarót a fejemre húztam, s lehunytam a szemem. Ezután már nem álmodtam semmit, békés pihenéssel telt a további alvásom.

Reggel napsütésre keltem fel. A kíváncsiság még mindig ott élt bennem, hogy mit látok, ha kinézek az ablakon. Nappal volt, mely védelmet nyújt a gonosz ellen. A függöny már félig el volt húzva, az öcsém épp valami mesét nézett a tévében. Erőt vettem magamon, és odamentem az ablakhoz. Nagyon meglepődtem azon, amit láttam: a lámpa alatt egy piros autó állt. Nem tudom, mikor állt oda, nem tudom, láttam-e lefekvés előtt, vetettem-e rá egy futó pillantást, ám a lényeg az, hogy ott volt. Ezek után komolyan elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha akkor éjjel kinézek az ablakon?
Vajon milyen emberi szemnek tiltott dolgot láttam volna meg?
Nem tudhatom. És talán sosem tudom meg.