A vizitündér

Szerette a vad északot. Egyáltalán nem hiányzott neki a déli országok melege. Szerette a hideget is és pont elég volt neki az az egy, meleg nyári hónap, mikor harsány zöldben pompázott a tajga és a tundra színes volt az áfonyától, szamócától és mindenféle más bogyótól.
Most is nyár volt. Vadlibák húztak az égen a folyó felé. A fények hanyatlóak voltak és szomorkásak még ilyenkor is, de ezt megszokta. Ezen a vidéken sosem tűzött hivalkodóan a nap. Nyugtalan volt egész reggel. Elvágyódott. Így hát, mikor anyja parancsára végzett a mosással, fogta piros tarisznyáját, ételt és vizet tett magának és megindult. Ki a pompázó és fénylő-rajzó rovaroktól zajos tundrára.
A láphoz igyekezett. Tudta, hogy ki kell lépnie, ha még napnyugta előtt oda akar érni. Vastag, szőke hajfonatából elszabadult néhány veszettül aranyló tincs, ahogy sietett a zuzmófoltok, cserjék és áfonyaerdők között. Világos, jeges kék szeme nyugtalanul izzott. Várta az ismeretlen, új és vad vidék.
Mindig ilyen volt. A falusiak azt mondták rá: furcsa. Már kiskorában is messze elkószált lány létére. Távolra kimerészkedett a vadonba. Megleste a farkasokat, medvéket és a rénszarvascsordák nyomát követte.
A hangját alig lehetett hallani. Otthon is csak harapófogóval lehetett belőle kihúzni a szavakat. Ha a házban volt, leginkább csak bámult hatalmas kék szemeivel, mindig kifelé a vadon felé. Az anyja reménykedett benne, ha felnő, majd abbahagyja a veszélyes portyákat és a makacs hallgatást is. Már tizenöt éves volt, de nem változott semmi. Csak a távollétei nyúltak hosszabbra.
A lápot maga fedezte fel, de akkor tél eleje volt, be volt fagyva. Most reménykedett, hogy lesznek tiszta vízfoltok, ahol megfürödhet. Ha halk és óvatos lesz, talán még valamilyen állatot is lát.
Útközben lehajolt egy két érett szamócáért és áfonyáért. Keze már piros és tintaszínű volt a bogyók levétől.
Hosszú és nehézkes útja után megpillantotta végre a láp körül burjánzó növényeket. Megörült. Nem volt benne biztos, hogy visszatalál ide.
Szaladni kezdett elfeledkezve tervezett óvatosságáról és lépteinek zajára énekes hattyúk keltek szárnyra éles rikoltással.
Átverekedte magát a hosszúra nőtt és sűrű káka között és egy tőzegmohával fedett zsombékon ledobálta a ruháit és belépett a vízbe.
Felszisszent. A víz egészen hideg volt és a tőzegtől sötét. Szinte feneketlennek tűnt.
Hirtelen  egy béka brekegett és nagyot csobbant mellette. Ijedtében összerezzent és ő is nagyot ugrott.
Hangos, incselkedő nevetés ütötte meg a fülét és erre még jobban megrémült. Próbálta kezével eltakarni magát, közben riadtan kereste a hang forrását.
Jobbra tőle a sűrű káka között egy vízbe dőlt, mohos fa ágán egy fiú ült. A lábait lóbálta és nevetett.
Ő is meztelen volt, akárcsak a lány. Hosszú, kócos szőke haja volt és ferde zöld szemei.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy a haja közül kikandikáló füle megnyúlt és hegyes.
Egy kelpi, vagy mocsári tündér.
Sokat mesélt a nagyanyja a tundrán és a lápokban élő manókról és tündérektől. Az anyja mindig letorkolta, ha ezekről a teremtményekről kérdezett. Azt mondta ostobaság, nem léteznek.
Nagyanyja mégis komolyan és óva intette tőlük, mondván, hogy veszélyesek, különösen a fiatal lányokra, mert messze becsábítják őket a lápba és aztán sosem kerülnek elő.
Tudta, hogy fel kéne kapnia a ruháit és elszaladni, de nem csinált semmit.
A fiú még mindig nevetett és vadul lóbálta a lábait. Békahangot hallatott és rámeresztette vad szemeit, hogy kigúnyolja és megriassza. Láthatóan meglepte, hogy nem szalad el sikítva, mert lassanként abbahagyta a csúfondáros kacagást és félredöntött fejjel, éles fogait villogtatva szemügyre vette a meztelen lányt lassan és alaposan.
Rettegett és zavarban volt a fiú és a saját meztelensége miatt is, de a kíváncsisága és a vakmerősége odaszögezte a talpait a nedves és puha mohához.
A fiú még egyszer brekegett és mert a lány még mindig nem moccant, fürgén lecsúszott az ágról és néhány fénylő buborékot hagyva maga után eltűnt a fekete vízben.
Sokáig nem történt semmi. Már a kelpi okozta vízgyűrűk is elsimultak. Azt hitte eltűnt és nem látja soha többet, mikor a nevetés újra felhangzott. Ezúttal a háta mögött. Megpördült, de most meg oldalról hallotta a hangot, aztán megint maga mögött. Forgott ide-oda, de a kacagás mindig megelőzte, hogy aztán máshonnan csendüljön fel. Végül abbamaradt. Lassan megfordult.
A fiú közvetlenül ott állt mögötte. Édeskés mocsár és tündérrózsavirág illata volt, ami még keveredett valamilyen különös, bódító szaggal. Az aranyhajáról vízcseppek peregtek.
Kezében egy fehér tavirózsát libegtetett.
- Nem félsz tőlem? – kérdezte halk, sziszegő és édeskés hangján. Zöld szemeit ravaszkásan összehúzta.
Megrázta a fejét, bár félt. Szeretett volna elmenekülni, minden idegszála azt ordította: Rohanj! De a furcsa, simogató hang, a széles játékos mosoly és a ragyogó zöld szemek megbűvölték.
A vizitündér újra nevetett és a virággal megcirógatta a lány nyakát, közben méregzöld pillantásával nem eresztette a riadt kék szempárt.
Érezte, hogy a szirmok lecsusszannak a mellére és a mellbimbóját csiklandozzák. A furcsa és ismeretlen érzésre összerezzent és elvörösödött.
A fiú felszisszent, elvigyorodott. Nem hagyta abba.
Kábultan állt. Lassan követte, hogy a tündér hajáról lecsöppen egy vízcsepp és végigpereg  a fáradt fényben ragyogó bőrén.
Hirtelen a lány hajába tűzte a virágot. Ferde szemeit hosszan és lassan jártatta rajta végig.
Felforrósodott a bőre, ahol a tündérpillantás megsimította.
A kelpi lassan felemelte a kezét és mosolyogva bekapta a mutatóujját. Mikor kihúzta a szájából, fényesen sziporkázott rajta a nyála.
Odalépett a lányhoz, hogy összeértek.
Érezte a testén a hideg vízcseppeket és a tündér meztelen bőrét.
A fiú odahajolt hozzá és halk, duruzsoló nevetése kíséretében száját a szájára tapasztotta és nyelvét átcsúsztatta a lány szétnyíló szájába.
Közben benyálazott kezével lesiklott a combjai között és egy finom, de sebes mozdulattal belenyomta az ujját a testébe.
Idegen és különös érzés volt. Kicsit fájt, kicsit beleborzongott, de ott, ahol a tündér nyelve simogatta és ujja benne volt, erős, nedves forróság áradt benne szét.
Hirtelen eluralkodott rajta a félelem. Mint aki révületből riad, hátraugrott.
- Mit műveltél velem? – kérdezte fogvacogva és vörösen izzó arccal.
A kelpi kajánul mosolygott.
- Megjelöltelek – dorombolta. –Eljövök érted, ha letelt az év és magammal viszlek.
Hangosan jókedvűen felnevetett. A lány tompán hajolt le, hogy felkapja a ruháit.
Mire felnézett, a vizitündér már nem volt sehol. Csak a nevetése visszhangzott a mélyülő sötétségben.