A varázshegy

A megszegett tiltás



Valamikor a távoli jövőben, élt egy lány. Egy faluban lakott, ami együtt élt a természettel. A falutól távol volt egy hegy, ahová ember nem tette be a lábát, vagy ha mégis; nem látták soha többé. Annabellának nagyon csípte a csőrét, hogy megtudja mi van ott. Egyik reggel, amikor lovát, Unát csutakolta a közeli folyónál, a hegyen meglátott valamit. Túl messze volt ahhoz, hogy láthassa pontosan, mi volt az. Hatalmas méretű volt, talán még egy elefántnál is nagyobb, és vörös színben pompázott. De egy kört téve a hegy előtt, az mögött eltűnt. Mivel az emberek nem hittek a misztikus lényekben ráfogta, hogy csak képzelődött. Aznap délután elment a Bölcs asszonyhoz, és elmesélte mit látott, ezt a választ kapta.:
- Gyermekem, az a hegy el van átkozva! Tartsd magad tőle távol!-Annabella nem örült a válasznak, de tisztelettudóan megköszönte és távozott.
- Úgy is kiderítem mi van ott!-gondolta magában. Szólni azonban nem mert senki másnak. Visszatért nevelőszüleihez. Bezárkózott a szobájába. -Egyébként is...- folytatta gondolatát.- Ki vagyok én?!... A szüleim kiskoromban meghaltak, azóta élek a nevelő szüleimmel, akiknek a nevét sem tudom. Van egy lovam, Una ....Van egy álmom, a hegy meglátogatása....És... semmi másom nincs....Talán ott, ott lesz a hazám? Ott a feladatom, ami csak rám vár?....-Sokáig gondolkodott, majd álomra hajtotta a fejét. Másnap hajnal előtt felkelt, felnyergelte hatalmas fekete kancáját, és a tiltások ellenére sötétben lovagolva elindult a hegy felé. Volt nála egy táska, melyben három napra elegendő élelmet tartogatott meg a biztonság kedvéért elsősegélydobozt, és parlagfüvet, mert a faluban úgy tartották, hogy a parlagfű elriasztja a misztikus lényeket. Hajnalban megálltak egy kis pihenőre a folyónál, hogy reggelizzenek. Amikor ezt befejezték a folyó hűs vizével eloltották szomjukat. Annabella egy kulaccsal elrakott a vízből, mivel ennél messzebb még sosem ment a falutól, nem tudta mikor talál legközelebb vizet. A lány zsákba pakolta a cuccát, hogy ne ázzanak el. A következő indulás lassú volt, Annabella izgatott és kíváncsi volt. Csak lassan indította el lovát a mély, széles folyón keresztül. Una gond nélkül úszott át a simogatóan lassú sodrású folyón. Amikor átértek megint tartottak egy kis pihenőt. Annabella lecsutakolta, és szárazra törölte lovát, hogy a becsapós tavaszi szellőben meg ne fázzon. Aztán újra összepakolta a cókmókot és a nyereg mögé helyezte őket. Tovább indultak. Aznap estére elértek a hegy lábához, addig rét volt, egy hatalmas füves puszta. A hegy félelmetesnek látszott az esti sötétségben. Annabella bátor volt, de lova, Una fél a sötétben. Anna magára pakolta a cuccokat, egyik vállán a zsákok, másikon a nyereg volt, és kezeiben a kantárt szorongatta, mert ha megpróbált volna rajta lazítani lova elszaladt volna. Nagy nehezen a hegy aljánál lévő erdő szélére be tudta vonszolni lovát, kikötötte egy fához, a csomagokat és a nyerget egy sűrű bokorba rejtette, nehogy elvigyék. Majd álomra hajtotta a fejét, egy szőrme bunda volt a takarója. Lova nyugtalan volt, egész éjjel horkantgatott, és lépkedett előre-hátra, de Annabellát nem zavarta. Az éjszaka közepe után a lovat valami megvilágította, mintha erdőtűz lenne, pedig se melegnek, se recsegésnek nyoma sem volt. Una nem bírta a kantárszárat eltépni, és Annabellát is képtelen volt felébreszteni kétségbeesett nyerítéseivel.