A Tündér

Késő este volt már. A sötét utcán nyitva állt a kocsma ajtaja. A pipafüst és az újfajta dohány illata áradt ki az utcára. Lassan ballagtam majd az erdő felé vettem az irányt. Éreztem, hogy kövér vagyok. Feszült rajtam a ruha, koldus szoknyám szakadozott volt. Senki nem vette észre, amikor kiléptem a városkapun. Megszaporáztam lépteimet és igyekeztem az erdő felé.
Amikor megláttam az első fákat, megkönnyebbültem.
Változhatok.
Lassan sétáltam, beszívtam az erdő illatát a fák energiáját. Nagyon hiányzott már. Éreztem, hogy megnyílik a bőröm.
Csak ki kell belőle lépnem.
Lassan vékonyultam.
Visszakaptam a hosszú, hosszú évekig nélkülözött, nem-emberi-bőrt.
Menyire hiányzott már!
Lassan tíz éve, hogy elvállaltam ezt a feladatot.
Embernek lenni...

Közben alakult a hajam is. Visszanyertem szőkeségem, a furcsán-kék szemem, a szőke hajban megjelentek a kék és halovány zöld színek.
Hát igen. Nem vagyok már olyan fiatal.
És ekkor a kezembe simult a varázspálcám.
- Azt hittem, sosem látlak már újra-sóhajtottam.
Visszagondolok a tíz évre, amit a városban és környékén töltöttem.
Úgy érkeztem, teli reménnyel, hogy megváltoztatom az embereket.
Ezentúl, csak a jót követik, nincs több hazugság, mert rádöbbentem őket arra, hogy felesleges.
Így érkeztem ide.
Gondoltam, nem számít a külső, akárhogy festhetek.
Ha meglátnak és megismernek szeretni fognak.
Mélyen csalódtam.

Ahogy beléptem a kapun rögtön pletyka tárgya lettem.
Megismertem mi az álnokság, kétszínűség.
Azt is, hogy ember ezek nélkül nem létezhet.
Valakinek mindig - hogy is mondták? - a hátadba kell döfni a kést.
Hiába kedveskedsz, hiába adod a szíved, nem számíthatsz viszonzásra.
A szeretet ma már nem divat.
Így hát
Feladtam.
Az emberek változatlanok.
És ráadásul már a képzelőerő is elvész belőlük.
A gyerekek tudják télapó nincs.
A szellemek nem léteznek- így már a nagymama lelke is hiába keresi unokáját azért, hogy pár szót váltson vele.
És persze a tündérek egyáltalán nincsenek.
Hogy merészelek ilyet egyáltalán feltételezni - mindenre van magyarázat, nincs csoda.
Ezzel elveszettem a legfőbb fegyveremet.
Ha már a csodában sem hisznek, mit tehetnék értük?
Csalódtam a barátokban, csalódtam a gyermekekben.
Csalódtam bennetek, emberek.
Lerogyok egy kőre és érzem, hogy könnyek másznak az arcomon.
- Nincs többé szükség tündérekre.
Nem kellünk nektek, ostoba, kiábrándult, rohanó emberiség.

Ezt a szörnyű hírt kell megvinnem haza. A többi még élő tündérnek, hiába küzdünk.
Elhalványodunk.
És ekkor zaj ütötte meg a fülem, egy aprócska gyermek jött felém négykézláb.
Őt egy nagyobb olyan 8 év körüli kislány követte.
- Tudtam - visított fel a lány - Te egy Tündér vagy!
Jaaaaj annyira örülök!
Nem tudtam mit szólni.
A kislány odajött hozzám, a közelembe, és megkérdezte:
- Megérinthetlek? - megfontoltan bólintottam.
Megfogta a hajam, és kezébe vette, simogatta és lassan átért a vállamra.
Közben a kis pólyás elindult visszafelé, de a lánykát nem igazán zavarta.
Mégis van remény bennetek? - kérdeztem magamtól.
Aztán éreztem, hogy nem tudok mozdulni.
Megkötöztek és a lány gonoszul nevet-
Hahahah-ostoba! Te leszel a legnagyobb látványosság a bulimon!
Csak lehajtom a fejem és elmosolyodom.
Nincs remény és soha nem is lesz ebben a világban a tündérek számára.
- Sajnálom - mondtam a lánynak, majd lassan elhalványodtam és megcsapott az otthoni levegő.
Még egy pillanatra figyeltem a lánykát.
Dühösen csapkodta a kötelet a földhöz, és azt hajtogatta:
- Elkaplak, még meglátod, elkaplak.
Azt gondoltam:
- Soha kedvesem. Az utolsó tündérek soha nem térnek vissza az emberek közé.
Nem tehetünk értetek semmit.