A tökéletes gyilkos 1.

A kutya már megint ugatott. Már második napja csinálta ezt, na és persze mikor, hát persze hogy este, amikor a normális ember aludna. Szinte egész éjszaka ugat, nyüszít és különféle hangokat ad ki. Néha pár másodpercre abbahagyja, majd újult erővel elölről kezdi az egészet.
Zsanett már tegnap is kiment megnézni, hogy mi baja lehet. Nem járt sikerrel, fogalma nem volt miért őrült meg a kutyája. Körülbelül 10 óra körül kezdett rá az ugatásra. Zsanett fél óráig várta, hogy majd csak abba marad az idegesítő ugatás, és a kutya elhallgat. Nem így történt. Ezért felkelt felvett egy köntöst és elindult, hogy megnézze, miért csinálja ezt a kutya. Feloltotta a kinti lámpát, amely a bejárati ajtó felett volt, viszonylag nagy fénnyel világított, de a kutyát nem látta. Hangja az udvar végéből hallatszott. Kicsit úgy tűnt mintha a kertből jönne, de az nem lehet.

A kutya oda nem tud átmenni. Kisebb korában még néhol átfért a kerítés résein, de már nem. Bár most sem volt hatalmas kutya, de Zsanett nem hitte, hogy átment volna a kertbe. Eszébe jutott, hogy bemegy a zseblámpáért, és elnéz az udvar végébe. Valami távoli morgás zaja ütötte meg a fülét. Hirtelen azt hitte, hogy Morzsa csinálja, de messzinek tűnt, és egyébként is a kutya folyamatosan ugatott, csak néhány másodpercre hagyta abba, hogy levegőt vegyen. Zsanett bement a házba és keresni kezdte a zseblámpát. A konyhaasztalon találta meg. Kipróbálta, hogy működik-e benne az elem. Nem működött. Nem is volt benne elem. Szerencsére ilyen esetekre mindig volt a konyhaszekrényben elem. Elővett kettőt és beletette őket a lámpába.

Mikor ismét kiment, a kutya még mindig ugatott. Most az egyszer örült neki, hogy nem bent lakik a faluban. Legalább a szomszédokat nem zavarja a kutya ugatás.
Nagyon sötét volt odakint, szokatlanul sötét. Felkapcsolta a zseblámpát, és elindult az udvar végébe. A kertben árnyak tekergőztek, a fák árnyékai. Ahogy egyre közelebb ért a kert kapuhoz, feltűnt neki a kutya sötét alakja. A lámpa fényét arra irányította. Morzsa ott ugatott a kerítés tövében, és közben ugrált, és nyüszített is. Úgy tűnt mintha megőrült volna.
- Morzsa! Csendbe legyél! – mordult rá Zsanett.
A kutya rá se hederített, pedig egész szófogadó volt, de most mintha kicsit megváltozott volna. Szemében félelem és düh tükröződött, és egyre csak ugatott és nyüszített.
- Hallgass már el!

Ismét nem történt semmi. A kutya továbbra is makacsul ugatott. Zsanett kezdett mérges lenni, de megpróbált lenyugodni. Bevilágított a kertbe, gondolta hátha észre veszi mi az, ami ennyire tetszik a kutyának. Semmit nem látott, csak valamit érzett a levegőben. Valamit, ami szörnyen büdös volt. Oltárian.
A lány kezét az arca elé emelte. A kutya továbbra is ugatott, és közben a kertet bámulta.
Hangos szuszogás hangzott a kertből.
(Biztos egy sündisznó. Hát persze, biztos a kutya észrevette a sünit, amint az a kertbe ment és most utána akar menni. Akkor majd csak abba hagyja az ugatást és felfogja, hogy úgyse tud ki menni. Ennyi történt, és semmi több.)
- Oké! Akkor csináld csak! – mondta a kutyának.
Elindult vissza a házba. Végül is ha nagyon akar így is el tudd majd aludni, annyira nem zavarja ez a hülye kutya. Lefeküdt és megpróbált elaludni. Sikerült is neki.
Eltelt egy nap és a kutya megint ugatott. Nappal pedig normálisan viselkedett, semmi különös nem tűnt fel Zsanettnak.
(Talán megint a sün az!)

A kutya ismét 10 óra körül kezdte el a dáridót. Zsanett gondolta, hogy majd most is elalszik, de nem sikerült. Csak forgolódott. 11 órakor kikászálódott az ágyból felvette a köntösét és egy papucsot, majd megkereste a zseblámpát, és elindult kifelé.
- Bazd meg, Morzsa! Miért nem tudsz elhallgatni egy kurva percre? – morgolódott magában.
Amint kiért és felkapcsolta a zseblámpát a kutya hirtelen elhallgatott. Teljes volt a csend. Semmi apró zaj, még a tücskök ciripelése sem hallatszott. A csend már szinte ijesztő volt. Aztán kertből morgást és erőteljes szuszogást hallott. Viszont ezenkívül semmi mást, még egy apró neszt se. Távolabbról égdörgés hallatszott, de ez nagyon távolinak tűnt.
Zsanett nem tudta mit csináljon, nagyon rossz előérzete volt. Ennek ellenére mégis elindult a kert felé. Ahogy az udvar végéhez ért, észrevette hogy Morzsa ásott magának egy gödröt és azon keresztül átmászott a kertbe.
(A kurva életbe. Biztos Morzsa zajong odakint, azzal a kibaszott sünnel.
Nem az nem lehet. Valahogy ez másabb, mint ő.)
Rosszabb. Sokkal rosszabb.

Ahogy kinyitotta a kert kaput, friss vérszagát érezte. Megborzongott. A zseblámpa fénye gyengülni kezdett.
(Tegnap lett benne kicserélve az a kurva elem, és lemerül. Pedig teljesen új elem volt.)
A zseblámpa fénye mellett alig látott el egy méternél messzebbre. A vérszag egyre jobban érezhető volt, betöltötte a levegőt.
(Mi történhetett itt? Morzsa szétszedett valami állatot.
Ugyan már! Nem vadállat ez!
De akkor mi lehet?)
A lány szívverése felgyorsult. A zseblámpa fénye egyre kisebb és kisebb területet világított be. Majd a fénye egyszer csak pislogni kezdett és kialudt.
- Kurva életbe! – mondta Zsanett és elkezdte ütögetni a zseblámpát. Ki-be kapcsolgatta, de nem történt semmi.
(Lemerültek azok a szar elemek. Ennyit a Duracell-ről. Akár tízszer annyi energia! A nagy szart!)
Egyre idegesebb lett, és félt is. Tovább kapcsolgatta a zseblámpát, de semmire nem ment vele. (Ez így nem fog menni.)

A kerti ajtóhoz vágta a lámpát, ami darabokra tört szét. Legalábbis azt lehetett hallani. Zsanettnak ekkor tűnt fel, hogy teli hold. A hold fényesen izzót az égbolton, a felhők sem takarták el, és egész jól lehetett látni.
Morzsát kezdte keresni.
- Morzsa! Morzsa! – semmi válasz, pedig a kutya hallgatott a nevére, ha hívták azonnal ott termet, aztán meg le se lehet rázni.
(Valami nem stimmel! Valami nagyon nincs rendben!)
Pár lépést lépett előre, és majdnem megbotlott valamiben. Valami puhában és szőrösben. (Morzsa!)
Lehajolt, hogy megnézze, mi az. Nem látta tisztán, de ahogy egyre közelebb hajolt hozzá erőteljesen megcsapta orrát a friss meleg vér szaga. Szíve a torkában vert.
(Morzsa!)

Felsikított. Morzsa lába volt az. Az egyik lába. Véres volt, és úgy tűnt mintha kitépték volna az állatból. Nem csak úgy tűnt, hisz ki is tépték. A lány félelme egyre jobban fokozódott. Felállt és lenézett a földre, ahol Morzsa lába hevert. Ahogy körbe nézett látta, hogy valami még van a földön.
(Morzsa!)
Halványan kivehető volt, hogy azok a valamik, tényleg Morzsa különböző testrészei voltak. A kutya szét volt tépve.
(Innen e vérszag! Valami szétszedte ezt a szerencsétlen kutyát! De mi a szar? Mi?)
Hányingere támadt. A tudat, hogy a kutyája elpusztult, és darabokra van tépve felfordította a gyomrát.
(Talán egy róka tette ezt!
Az nem lehet!
De akkor mi?)
Fogalma sem volt. Csak azt tudta hogy minél gyorsabban el kell tűnnie. Hányingerét megpróbálta elfojtani. Ekkor ismét morgás csapta meg a fülét.
(Morzsa!
Ugyan, már! Morzsa? Morzsa már nem morog! Soha többé! Szét van tépve! És húzz el innen, mert a végén így jársz te is!)
Az eső elkezdett szitálni.
(Húzz! El!)

A morgás erősödött. A hang irányába fordult. A meggy fa alól jött a zaj. Úgy érezte van ott valami, és őt nézi. Valami, ami nem jó. Rohadtul nem jó.
Hirtelen mintha látott volna valamit a fa alatt. Mintha szemek lettek volna. Három sárgán izzó szem. Biztos szemek voltak, látta a pislogásukat. Kettő egy vonalban volt, míg a harmadik a másik kettő alatt helyezkedett el középen. Ez a szem nem mozgott, csak sárgán izzót, sokkal sárgábban mint a másik kettő.
(Húzz el!!!)
Csak állt ott mozdulatlanul, és fejében a gondolatok sokasága követte egymást. A fa alatt lévő valamiből semmit nem látott. Csak a csillogó szemeket, és semmi többet. Bár ez is elég volt, nem akarta tudni, hogy mi az ott a fa alatt. Ha egy kicsit kintebb állna akkor meglátná a holdfénynél, de az a lény, akármi is legyen ezt pontosan tudta.
Zsanett biztos volt benne, hogy a fa alatt lévő lény végzett a kutyával. Ehhez semmi kétség nem fér. Hatalmas lehet, legalábbis, a szemei körülbelül egy magasságban voltak Zsanett szemeivel.

Egy pillanatra sem vette le a tekintetét a lányról. Csak nézte, a fent lévő két szeme pislogott, a harmadik továbbra sem mozdult. Az rátapadt a lányra, mint légy a légypapírra. A tekintetében düh volt, és úgy látszott, örül, hogy sikerült megfélemlítenie a lányt. Mintha az a szem nevetett volna.
(Persze, hogy nevet! A nevető harmadik!)
Látta, hogy a lány mozdulni sem mer. Úgy érezte, hogy akkor neki kell megtennie. Morogva elindult rejtekéből.
Zsanett, halványan látta a lény körvonalait. Valóban hatalmas volt. Nem tudta mihez hasonlítani. Testét mintha szőr borította volna. Úgy tűnt, hogy két lábon járt. Mást nem igazán lehetett kivenni belőle.
Zsanett szívverése tovább gyorsult. Egyre jobban félt. Tudta, hogy el kell szaladni, mert ugyan az vár rá is mint Morzsára. A biztos halál!
(Húzz el!)

Végre agya továbbította lábainak, hogy el kell tűnnie, szaladnia, mindegy, hogy hova, de el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Futni kezdett.
A lény lassan követni kezdte, nem futott utána, mintha biztos lett volna a dolgában. Mintha előre tudná, hogy elkapja a lányt, így is, úgy is. Akkor meg minek rohanni.
Zsanett futott ahogy tudott, de valamiben megbotlott. Nagyot esett, és lehorzsolta a bőrt kezéről, lábáról egyaránt. A fájdalom égető volt. A papucsok leestek a lábáról. Egy pillanatig arra, gondolt, hogy megkeresi őket, de hátra nézett és látta, hogy az a valami, jön mögötte. Nem gyorsan, de
(Húzz el!)
nincs idő azokkal a szar papucsokkal foglalkozni. Amilyen gyorsan csak tudott felkelt, és szaladt tovább. Már csak pár méter választotta el a kert kaputól. Nem nézett hátra, de érezte, hogy a lény szorosan mögötte van. Nyúl érte, és bármelyik pillanatban utolérheti, elkaphatja, és akkor neki vége.
(Nem! Ne gondolj erre, te hülye! Csak menj, menj!)
- ÁÁÁÁ!!! – hatalmasat kiáltott.
Óriási fájdalmat érzett a talpában.
(Mi volt ez? Mi a fene?)

A zseblámpa darabja, amit nem rég, akkor amikor még rendbe voltak a dolgok, hozzá vágott a kerítéshez, és széttört. Most bele szaladt, és a szilánkok, több helyen is megvágták a talpát. Tudta, hogy akkor is tovább kell futnia, nincs más esélye. Vagy fut, vagy meghal.
Próbált szaladni, de csak nehezen bírta megtenni. Iszonyatosan fájt a talpa. Elért a kert kapuig, mikor kiért becsapta maga után, és ekkor hátra is nézett.
Sehol sem látta üldözőjét.
(Eltűnt volna? Hol lehet?)
Ott volt. Csak távolabb, mint gondolta. A három csillogó szem ott volt, és közeledett. Lassan, nyugodtan.
Futott tovább. A ház felé szaladt. Arra gondolt, hogy telefonon keresztül segítséget hív.
Az eső egyre jobban esett, de ezt szinte észre sem vette. Háta mögül hallotta, amint az a valami széttörte a kerítést.
Nyúlt a kilincsért, és már bent is volt a házban. A kulcsot kereste, remélte, hogy ha bezárja az ajtót akkor felbírja tartani támadóját. Legalább egy kis időre. Sehol sem találta a kulcsot.
- Hol vagy? Hol vagy? – motyogta magában.
(Hát persze! A nadrág zsebemben! Ott hagytam! Gyerünk érte!)
Kinézett az ablakon és nem látta sehol a lényt.
(Eltűnt?
Hogyne! Elfújta a szél! Felkapta és elvitte, jó messzire! Ott van az, csak nem látod. Menj már a kurva kulcsért!)

Berohant a szobába, és megkereste a nadrágját, az egyik széken hevert. Kikotorta a zsebből a kulcscsomót, és indult vissza, hogy bezárj az ajtót.
Elsőre, nem sikerült beletalálnia a zárba, mivel a keze szörnyen remeget a félelemtől. Másodszorra már sikerrel járt. Amint elfordította a zárban a kulcsot a lény ott termett. Hirtelen feloltotta a kinti villanyt, maga se tudta miért teszi, de nem volt jobb ötlete. Talán kíváncsi volt, mit lát.
Egy hatalmas, és szőrös lény állt előtte. Kezeit ,legalább is annak látszottak ,a szeme elérántotta, mert nem számított a fényre. Zsanett így nem látta a pofáját. Csak a kezeken lévő hatalmas karmokat. A karmok a kézfejből álltak ki. Nem voltak ujjai. Csak hatalmas, mintegy 10 centis karmok.

A konyhába szaladt. Kihúzta az egyik fiókot és előkapott egy kést. A lehető legnagyobbat, amit talált. Elindult vissza, hogy megnézze ott van-e még a váratlan látogatója. Ott volt. Már megszokta a fény viszonyokat és kivehető volt az arca. A három szemtől eltekintve úgy nézett ki, mint egy ember. Aztán Zsanettnak feltűnt, hogy a lénynek nem volt füle. Legalábbis nem úgy mint az embernek. Viszont hatalmas szája volt, benne hatalmas agyarakkal, és fogakkal A lény mintha elmosolyodott volna. Széthúzta száját a fogai így még jobban kivillantak.
Felemelte karjait és lesújtott az ajtón lévő üvegre. Az üveg igen erős volt, és szerencsére nem tört be csak megrepedt az ütés nyomán.
(Be fog jönni. A saját házamban végez velem!
A telefon! Hívj segítséget!
Tényleg! A telefon!)

Odarohant és felkapta a kagylót. A lény közben ismét lecsapott, az üveg egy jobban repedezett. A telefon néma volt. Kirántotta a kis szekrényt, amin a telefon állt és benézett mögé. A vezeték a falban volt. Odakintről hallotta, hogy az eső egyre jobban zuhog.
Még egyszer felvette a kagylót, de megint semmi.
(Bassza meg ez a szar! Bassza meg!)
A lény utoljára csapott az üvegre, az darabokra törve zuhant a földre. Bent volt a házban. Zsanett tudta, hogy el kell menekülnie, más megoldás nincs.
(A kocsi! Hát persze, kint áll a kocsi! A kulcsok biztos a szobámban vannak. Beülök és már itt sem vagyok!)
Az elképzelés jó volt, de a lény odaért a lány elé. Zsanett gondolkozás nélkül beleszúrta a kést a hasába. A lény megtántorodott, majd a hasához kapott. Zsanettnek arra sem volt ideje, hogy kirántsa a kést. Szaladt a kulcsokért, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak.
(Igen! Ez csak egy álom! Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát álmodok. Nem sokára felébredek és egy jót röhögök az egészen.

Hát perszeee, csak egy álom. Nem kislány tévedsz, ez a valóság. A kibaszott valóság.)
Ahogy a kulcsért szaladt még egy utolsó – remélte, hogy utolsó – pillantást vetett arra a szörnyre. A hasából a vér erősen szivárgott, és közben kétségbe esetten ordítozott. Dühös volt, szemei már nem csillogtak, hanem vérvörösen izzottak a fejében.
A lány megfordult és indult a kulcsért. Nem kellett csalódnia, a kulcs a szobában volt, a kis asztalon. Felkapta majd óvatosan kilesett a hálószoba ajtón, hogy látja-e valamerre a szörnyet. Nem volt sehol.
(Szabad az út az ajtóig!
És ha mégse! Lehet, hogy itt lapul valahol, és rám vár!
A kocsi! Emlékezz, a kocsi! Meg menekülhetsz!)
Iszonyatosan zavarták a fejében cikkázó hangok. A szobában lévő szekrénysorhoz ment és leemelt onnan egy vázát. Még ő csinálta, gyerek korában. Akkor amikor még minden rendbe volt.

Ha a szörny előkerül, leüti vele. Az volt a terve hogy a lény fejéhez vágja, tisztában volt vele, hogy nem lesz semmi baja tőle, de egy kis időt mindenképpen nyerhet vele, és most pont arra van szüksége. Időre.
Elindult ki a szobából, kezében a vázával, amit gyerekkorában csinált. Amikor még minden rendbe volt. Minden. Igaz volt egy két zűr, de azok most eltörpültek. Nagyon eltörpültek.
Semmi zajt nem hallott. Csend volt. Kinézett az előszobába, oda ahol pár perccel ezelőtt hasba szúrta azt az átkozott szörnyet. Minden véres volt, még a fal is, de nem volt ott.
(Lehet, hogy itt lapul valahol, és rám vár!)

Elindult. Lassan és lehetőleg csendben haladt, hogy sikerüljön meghallania a szörnyet. Bár érezte, hogy ez lehetetlen. Őt senki sem hallhatja, csak a morgását, de akkor már csak idő kérdése, hogy mikor kap el. Ő a tökéletes gyilkos. Csendes és sohasem hibázik!
Semmi neszt nem hallott, és pont ez volt a legrosszabb az egészben. Pedig itt van. Biztos, hogy itt van.
Már elég közel volt az ajtóhoz, de a szörny, a tökéletes gyilkos, sehol sem volt.
(Elment volna? Az nem lehet, a tökéletes gyilkos nem adja fel. Hát persze, hogy nem adja fel. Az udvaron vár a kocsimnál, hisz tudja, hogy azzal próbálok menekülni. Ő mindent tud.
Egy frászt tud! Egy nagy frászt! Semmi mást! Nyugi kislány, nem őrülhetsz meg! Nyugi!
Nem őrülhetek meg? Hát persze, hogy nem. Bazd ki az nem őrültség, hogy hangokat hallok a fejemben. Az nem az?)

Az őrület egyre jobban elhatalmasodott rajta. Tényleg kezdett megőrülni, egyre jobban félt, és nagyon jól tudta, hogy ő itt csak veszíthet. Nem is akár mit veszíthet, az életét. Azt a nyomorult életét, ami azért annyira nem is volt nyomorult. Sőt eddig egész jó volt. Ott baszta el a dolgokat, hogy ide költözött. Pedig jó kis helynek tűnt. Messze a város zajaitól, csak egy kis falu van a közelben, egy nagyon kicsi falu. Jó ha lakják két százan, de talán még kevesebben. Az embereket, nem nagyon ismerte, mivel szerette a magányt, és így egyedül élt. A falu boltjának a vezetőjével beszélt eddig a legtöbbet. A nevét neki sem tudta. Egy pufók ember volt, egy nagyon rendes ember. A lányt se nagyon ismerték a faluban, esetleg csak látásból, de a boltoson kívül senkivel nem beszélt, pedig már lassan 3 éve, hogy itt él. Szerette a magányt.
Most bánta, hogy magányosan él kint, a falutól távolabb. Itt kint a
(vadonban)
többi embertől távol.
(A kocsi!
Igen a kocsi! Most nincs idő erre! A kocsi! Beülök és bemegyek a faluba. Ott lesz aki segít. A boltos. Hát persze! Ő majd segít!)
Már az ajtóban állt! Az üveg be volt törve, és a földön üveg szilánkok voltak, amikbe bele is lépett. A fájdalom tüzes nyílként ismét a talpába hasított.
(Bassza meg! Nem vettem fel semmit a lábamra!
Visszaakarsz menni kislány?
Akar a görcs! A kocsi!)

Elfordította a kulcsot a zárban, és kilépett az ajtón. Várta, hogy a szörny, a tökéletes gyilkos lecsapjon rá, de nem történt semmi.
(Itt van! Tudom, hogy itt van!)
Pedig nem volt sehol. Tovább ment a kocsi felé, oda ahol a szörny minden bizonnyal őt várja. Elindult a biztos halálba.
Az eső már szinte szakadt, és az ég dörgés is egyre hangosabb lett. Az égen villámok szaladtak keresztül.
Már csak pár lépés választotta el a kocsitól, mikor megcsúszott a vizes, saras földön, és neki esett a kocsinak. Fejét a motorháztetőbe verte. Egy pillanatra azt hitte, elveszti az eszméletét, a nagy ütéstől, de lábra tudott állni. Szörnyen szédült, és egyre jobban elege volt az egész életből. Legszívesebben felordított volna. Egy hatalmasat ordított volna, mekkora megkönnyebbülés lenne, de tudta, hogy nem lehet. A tökéletes gyilkos visszajönne, ha egyáltalán elment, de jobb a békesség, úgy hogy kuss!
A slusszkulcsot beletolta a zárba, elfordította. Az ajtó nem nyílt. Dehogy nem nyílt.
(Nyugi kislány! Minden oké!)
Beült a volán mögé, és indította a kocsit. Egy régi típusú BMW-je volt. Szerette ezt a kocsit.
Sebességbe tette és rálépett a gázra.
(Sikerült kislány! A kurva életbe, sikerült! Sikerült!)
Egyelőre még lassan haladt, bár maga sem tudta miért.
Hatalmasat villámlott.
(Valami nem stimmel. Valami nagyon nincs renden.)
Felkapcsolta az autó belső világítását.
Ott volt! A kocsiban! Ott ült mellette a lény, a szörny, a tökéletes gyilkos. Felé fordult és mintha vigyorgott volna. Ugyanúgy mint mielőtt rácsapott volna az üvegre. Pont ugyanúgy.
Zsanett felsikított és rálépett a fékre, majd villám gyorsan kiugrott a kocsiból. Egy pillanatra még visszanézett. Nem volt ott senki. Az ég világon senki, még a tökéletes gyilkos sem, aki (Soha sem hibázik)
őt akarja. Vissza ment a kocsihoz. Tényleg nem ült bent senki. A távolból újabb morgást hallott, olyan távoli morgást, mint amilyet tegnap is. A ház felé nézett, amit már körülbelül száz méterrel hagyott maga mögött. A távolban látott valamit. Három apró fényes pontot. A csillogó szemeket.
(Jön! Soha sem hibázik! Velem is végez! Soha sem hibázik! Végem van! Soha sem hibázik!
Nyugi kislány! Ne őrülj meg!
Soha sem hibázik!
Ülj vissza és menj segítségért!
Úgy is végez velem! Soha sem hibázik!

Ülj vissza abba a kurva kocsiba és hajts a faluba, de nagyon gyorsan, te hülye liba.)
Ez a józanabbik énje volt, az amelyik még nem őrült meg teljesen.
Amíg kint állt teljesen átázott. Saras volt, vérzett. Nem nézett ki különbül, mint a szörny.
Beült a kocsiba és tovább hajtott. Tudta, hogy nem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjon rajta az őrület, mert akkor csakugyan vége mindennek. Örökre! Viszont, ha behajt a faluba és segítséget kér, akkor minden rendben lesz. Segíteni fognak, biztos, hogy segíteni fognak. Elkapják ezt a kibaszott mocskot, és végeznek vele. Aztán moroghat, úgy ahogy akar.
Eszébe jutott a morgás. Már valahol halotta ezt! De hol?
(Stephen King – Cujo! Az a megoldás kislány!)
Nem! Tudta, hogy nem ez a megoldás. Legbelül úgy érezte, hogy valahol, már hallotta ezt. De nem tudta hol, fogalma se volt, hogy hol.
Ekkor tűnt fel Zsanettnak, hogy eddig be se kapcsolta az ablaktörlőt, pedig tényleg szörnyű idő volt. Bekapcsolta.
Ismét egy hatalmas villám cikkázott keresztül az égen, majd közvetlen utána egy óriási dörrenés. A közelbe csapott le.
(Talán pont bele a képébe! A tökéletes gyilkos képébe. A két szeme közé. Vagy abba a kibaszott harmadik szemébe, vagy a fejébe! Mindegy csak dögöljön meg.)

Az út viszonyok egyre rosszabbak voltak, mivel földúton haladt, vagyis inkább már sárban. Tényleg szörnyű idő volt, de hát mikor kell szar időnek lennie? Akkor amikor az ember egy szörny elől próbál elmenekülni. Így természetes.
Már látta a falu fényeit. Megnyugodott, és gyorsítani kezdett, hogy minél hamarabb vége legyen a rémálomnak. A motor érdekes hangot adott ki és a kocsi lassulni kezdett.
- Ne! Neee! Lécci ne! Ne csináld ezt! Könyörgök, ne csesz ki velem! – könyörgött Zsanett a kocsinak, habár tudta ennek itt a vége.
Nem volt már mai darab, de pont most kell bedöglenie. Akkor amikor az ember egy szörny elől próbál menekülni. Így természetes.
Kiszállt, majd becsapta maga mögött az ajtót. Gyalog kell tovább mennie, de már nem volt sok hátra, talán egy fél kilométer. Azt még ilyen időben is gyorsan megteszi. Viszonylag gyorsan. Most kicsit megbánta, hogy nem ment vissza valami lábbeliért, mert nem volt kellemes érzés a hideg, saras földön sétálni. A lába pedig sebes, a sár beszennyezi és össze szed valami jó kis vérbetegséget a tüdő gyulladás mellé.
Fázott is, mivel nem volt rajta csak egy pizsama és azon egy köntös. Az eső még mindig esett, bár valamelyest csöndesedet.
Útközben ismét visszatért a félelme. Úgy érezte ez a lény műve. Sőt biztos volt benne, hogy megbabrálta a kocsit.
(Soha sem hibázik!)

Biztos a nyomában van, le van maradva, de utoléri hamarosan és akkor hiába volt minden. Vége. Egy pillanatra arra gondolt, hogy inkább feladja, úgyse menekülhet, és legalább gyorsabban túl lesz ezen az egészen.
Ezt a gondolatot hamar kiverte a fejéből.
Ahogy sétált a saras úton, morgást hallott a fák közül.
(Itt van!)
De persze nem morgás volt, amit hallott a szél fújta a fákat és ezt hallotta morgásnak. Hamar rájött, hogy nem morgás, amit hall. A fák mondani akarnak neki valamit. ”Meghalsz!” Túlvilági hangnak tűnt és Zsanett tisztán értette.
(Nyugi, kislány!)
Meg kell nyugodnia, mert becsavarodik, ezt ő is tudta. Mégse tett semmit. Miért is tenne ellene? A szörny úgyis elkapja és rohadtul mindegy neki, hogy, akit kinyír az őrült vagy sem. Neki a vér kell.
(Hát persze! Ő egy vámpír!
Hogyne! Drakula személyesen. De akkor majd Van Helsing meg ment! Nem gondolod?)
Nem gondolta. A lényeg, hogy élve a faluba jusson, és akkor minden rendben lesz. Legalábbis remélte.
Ott már szinte biztos hogy minden rendben lesz. A boltoshoz fog menni, ő majd segíteni fog, rendes ember.

Egyre közelebb ért a faluhoz, a fények is mind közelebb és közelebb látszottak. Az eső még mindig esett, és még sokáig esni is fog. A szél fújás felerősödött és Zsanett érezte hogy nedves haja lebeg a szélben. Nagyon hideg volt, vérfagyasztó hideg.
Ha ezt túlélem tényleg nagyon beteg leszek! – futott át a gondolat a fejében.
Efelől semmi kétsége nem volt. Mezítláb csatangol a saras vizes földön és az egész teste csupa víz. A lába sebes. Biztos sikerül összeszedni valami komoly betegséget, és akkor meg hal. A szörny eléri amit akar,
(Soha sem hibázik!)
meg fogja ölni őt. Az lényegtelen, hogy nem közvetlenül.
Fogai vacogni kezdtek a hidegtől és a félelemtől. Megpróbálta legyőzni a félelmet, nagyon jól tudta hogy minél hamarabb meg kell szabadulni tőle, mert csak sokkal rosszabb lesz. De lehet-e még ennél is rosszabb? Úgy gondolta nem. Tévedett!
Végre elérte a falut jelző táblát, ami már ütött kopott volt.
Félelme kicsit csillapodott. Átlépte a falu határát, már semmi gond nem történhet.
A bolt felé vette az irányt. Nem tudta hova mehetne máshova. Valószínű máshol is segítenének neki, de a boltos biztos. Ismerik egymást.
Ahogy a házhoz ért észre vette, hogy bent még ébren van valaki, a lámpa égett az egyik szobában. Nem tudta pontosan mennyi az idő, az időérzékét szinte teljesen elvesztette.
Próbált megnyugodni és úgy tűnt sikerülni fog. A csengő felé nyúlt és megnyomta. Hallotta ahogy odabent megszólal.
(Nyugi! Most már minden rendben!
Nem! Nem! Dehogy van rendben! Semmi sincs rendben!)
A bejárati ajtó feletti lámpa világítani kezdett.
(SEMMI SINCS RENDBEN! Ő is a szörnyet segíti! Itt mindenki neki segít!
Ne őrülj meg! Nyugi! NYUGI!
Meg fog ölni! Elkap és elvágja a tor…)

A boltos feltűnt az ajtóban.
- Ki van ott? – kérdezte.
Zsanett felismerte a férfit. Ő tényleg nem lehet a segítőtársa annak a rémnek. Szimpatikus bajszos ember volt. Jól megtermett férfi. Úgy nézett ki mint Obelix abban a képregényben, egy nagy darab kedves ember.
- Ki van ott? Ne szórakozzon mán! Ki van ott? – hangzott ismét a kérdés.
- Én vagyok az! Zsanett tudja! Itt lakok a falu mellett egy tanyán! – miközben beszélt remegett, a hangján nem érződött a félelem.
A boltos arcán széles mosoly terült el.
- Mi járatba van ilyen későn kedveském?
(Jöttem bevásárolni! Mégis mi másért jönnék ide ilyen későn te fafejű!)
- Segítenie kell! Bajban vagyok!
- Bajban? – kérdezett vissza a férfi miközben a kapu felé indult, elővette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót – Gyűjjön csak bejjebb!
Zsanett elindult.
- Ej de csúnyán tetszik kinézni! – szólalt meg ismét a férfi miközben bezárta azt ajtót.
- Tudja az történt…
- Majd benn elmeséli! Van időnk! Sok időnk van! Nem de bár?
Zsanett bólintott, bár egyáltalán nem értett egyet ezzel a fickóval.
Belépett a házba, egy előszoba részben találta magát, és ami érdekes volt, hogy legalább 7 ember volt ott bent. egy kis asztalka körül ültek. Az asztal üres volt. A sarokban egy régi típusú cserépkályha állt, valószínűleg használták is, mivel kellemes meleg volt bent.
Az asztal körül ülő emberek mind ránéztek. Nem volt jó kedvük. Mérgesen, sőt szinte már gyűlölettel nézték őt. Düh szikrázott a tekintetükben, pont úgymint a lényében.
(Ők is a segítőtársai! Itt mindenki neki segít!)
- Üjjön csak le, azt meséljen szépen mindent tövirűl-hegyire! – szólalt meg mögötte Obelix.
Zsanett úgy tett, ahogy a férfi mondta. Leült és neki kezdett a mondandójának:
- Segíteniük kell! Ott van kint! Vagy már lehet hogy itt van! Követett! SEGÍTSENEK! – ordította magából kikelve.

Az emberek továbbra is gyűlölettel meredtek rá. Mind a heten.
(Ők a gonoszok! Heten vannak, mint a gonoszok!)
Csak a boltos nézett rá sajnálattal, de neki is volt valami furcsa a tekintetében. Valami ami kicsit félelmetes volt, de mégis megnyugtató.
- Nyugodjon meg egy kicsit. Itt csak mi vagyunk. Mi van kint?
(Hideg! Mégis mi lenne? Hülye kérdésre, hülye válasz!)
- Egy… egy szörny! Elakart kapni! Segítsenek! Segítsenek! – mondta a lány és zokogni kezdett.
A körülötte ülők továbbra is csak nézték őt és semmi sajnálat nem volt a tekintetükben, csak nyers és vad gyűlölet.
Zsanett a könnycseppeken keresztül egyszerre több Obelixet látott, ahogy a férfira nézett.
- Kedveském! Biztos nincs kint semmi, de tudgya mit? Mennyünk ki oztán nézzük meg!
- NEEE!!!! NEEE!!! El kap mindannyiunkat! Végezz velünk! – ordított továbbra is lány.
Az őrület teljesen a hatalmába kerítette. Egyre jobban zokogott, és a szemében tisztán lehetett látni a félelmet.
- Asszony! A kutyafáját, há’ hozzá mán egy kis teát a vendégünknek, ne csak a hátsódon ülj! – szólt oda Obelix az egyik asszonynak.
4 nő volt az asztal mellett ülök közt. Az egyik, egy kövér nő felkelt, és kiment a szobából. Feltehetően a konyhába.
Pár perc múlva visszatért, kezében egy csészével, amit Zsanett felé nyújtott. A lány elvette a teát, feltűnt neki, hogy a kövér asszony kerüli az érintését, ám mindvégig a szemébe nézett, azzal a vad gyűlölettel.
(Hát semmi együttérzés nincs ezekben az emberekben?)

Nem igen volt. Az asszony visszaült, és újra magára öltötte a jó öreg mogorva arcot.
Zsanett úgy érezte fél, nem ismerte az itt lévő embereket, kivéve a házigazdát. Azt se tudta, hogy a férfinak egyáltalán felesége van. Bár ez még a dolog érdektelenebb része volt. Kik ezek a szerencsétlenek akik az éjszaka kellős közepén a boltos házában vannak. Szökevények, vagy menekültek? Mi a francot keresnek itt? Na meg ez a gyűlölet amivel rá néznek? Mit ártott nekik? Már az is zavarja őket, hogy él? Úgy tűnt igen.
Ivott egy kortyot a teából. Nagyon finom volt, ilyen teát még annak idején a nagymamája csinált, amikor a nyarakat nála töltötte, akkor amikor még minden rendben volt, nem voltak szörnyek. Legalábbis nem tudott róluk. Most meg aztán bumm bele tud róluk, egyről biztosan, na meg erről a hét fapofáról is.
Úgy érezte valamelyest a félelme enyhült, és végre megnyugodott. A többiek őt nézték. Egyedül Obelix szemében volt melegség és együttérzés. Zsanett a legszívesebben a nyakába ugrott volna, de nem tette.
- Jobban van már kedveském? – kérdezte a boltos.
Zsanett bólintott.
- Igen! Köszönöm! Sokkal jobban! – válaszolt a lány.
- No láttya! Nem kell itten aggódni. Mostan pedig mongya el mér volt ilyen izgatott az imént.

Zsanett elmesélte az egész történetet, egészen attól kezdve, hogy tegnap a kutyája a kertben ugatott, addig, hogy a boltoshoz ért.
Míg beszélt, az a hét ember megvetéssel nézett rá, de a lányt ez már nem zavarta annyira, mint az elején. Obelix persze mindvégig érdeklődéssel figyelt, úgy tűnt, hogy őt igazán érdekli mi történt a lánnyal, nem úgy mint a fapofa klubot, akik le se szarják az egészet.
- Szóval ezt történt. De a lényeg, hogy jól van! Azt javaslom, ki kéne menni osztán széjje nézni a háza körül kedveském. – mondta Obelix, mikor a lány befejezte az esti mesének egyáltalán nem mondható történetét.
- Ne! Ne! Nem szabad! És ha még ott van? Nem, nem mehetünk. – vágta rá azonnal Zsanett.
A bolt vezető közelebb hajolt a lányhoz és a vállára tette a kezét.
- Nyugalom! Nem lesz semmi baj! Viszünk fegyvert! Minden rendbe’ lesz! – mondta.
Zsanett szinte azon nyomban megnyugodott, valami furcsa de mégis megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Bízott Obelixben, ugyan miért próbálna ártani neki, rendes ember, és a szemei őszintének tűntek.
(A szemek sosem hazudnak!)
Mielőtt a férfi elengedte volna a lány vállát, még egyszer utoljára a szemébe nézett.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Mehetünk! – válaszolt Zsanett habozás nélkül.