A tó - Az ősi rejtély I. rész

A Nap halványan fénylett a horizonton. Talán a köd okozta az éltető csillag elhalványulását, talán a magas szélesség vagy talán a hegyek közt lappangó ősi rejtély. Egy hatalmas völgy tátongott a hegyek között. Olyan volt mintha valamilyen óriási élőlény tolta volna szét őket. A völgy mélyén egy hosszan elterülő tó tükre csillogott a gyenge fényben. Vize zavaros volt, partját ősi jelekkel teleírt sziklák szegélyezték. Olyan volt mintha egy rémregény elevenedett volna meg ezen a tájon. Ez a völgy egy ősi rejtély színhelye. Azt tartják, hogy valami ősi erő tevékenykedik ebben a völgyben. Talán szellemek járják a tájat, talán csak egy félreértelmezett helyi legenda. De egy biztos. Ha egy ember sötétedés után kimegy a tóra többé nem tér vissza, és másnap partra mossa szétszaggatott testét a zavaros víz. A halászok és a legtöbb helybeli ismeri a legendát és fél a tó szörnyétől. De a fiatalok nem hisznek ezeknek a mendemondáknak, és mind, aki éjszaka kimerészkedik a tóra az áldozatául, esik a rejtélyes erőnek.

Egy kocsi gördült végig a tóparti falu ködös főutcáján és megállt a fogadó előtt. Az emberek kíváncsian néztek ki házaik ablakán. Ritka volt a látogató ezen a kihalt környéken. A tó legendája mindenkit elijesztett. Csak az őslakosok maradtak itt. A falusiak csodálkozása a tetőpontjára hágott, amikor egy gyönyörű, fiatal, vékony, hullámos szőke hajú lány szállt ki a kocsiból. Bőrkabátja térdéig ért. Farmer nadrágja olyan hosszú volt hogy szinte súrolta az út köveit. A lány becsukta a kocsi ajtaját és bement a fogadóba.
- Egy szobát kérnék. – lépett a pulthoz.
A csapos csak a szeme sarkából pillantott rá miközben egy poharat törölgetett.
- Bizonyára nem ismeri a tó legendáját, különben… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert a lány félbeszakította.
- De ismerem. – mondta a lány nyugodt arccal. – minden egyes változatát fejből ismerem.
A csapos majdnem elejtette a poharat és tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
- Ismeri a legendát, és mégis itt akar megszállni… pont a tó partján? Az ilyen lányok messziről elkerülik ezt a helyet.
- Tudom. De én pont emiatt jöttem ide.
A csaposnak tátva maradt a szája.
- Ki maga? – kérdezte olyan sápadt képpel, mint aki szellemet látott.
A lány hátranézett mire az utcáról bekukucskáló emberek egy pillanat alatt szétszéledtek.
- A nevem Victoria Daniels. – fordult vissza a csaposhoz. – New Yorkból jöttem, hogy felkutassam a tó rejtélyét.

A csapos egy kulcsot vett elő és szó nélkül a lány kezébe tette.
- Köszönöm. – mosolyodott el a lány és elindult a kijárat felé, amikor hirtelen megállt és visszafordult.
- Ja és még valami. – mondta. – Nem tud valakit, aki tudna segíteni nekem?… Nem vagyok ismerős errefelé.
Ebben a pillanatban mintegy varázsütésre egy fiatal férfi lépett be az ajtón.
- Azt hiszem én, tudok segíteni. – mondta.
Victoria lassan végigmérte a férfit. Harminc év körüli, magas férfi volt. Rövid bőrkabátot és széles karimájú kalapot viselt, ami alól vállig érő dús fekete haj lógott ki. Borostás arcán széles vigyor ült.
- A nevem Vanson McConnel. – nyújtotta a kezét Victoria felé.
- Victoria Daniels. – válaszolta a lány és kezet fogott a férfival.
- És mi lenne a dolgom? – kérdezte a férfi.
- Segít kinyomozni a tó titkát. – felelte Victoria miközben kilépett az ajtón és felnyitotta a kocsi csomagtartóját.
- Hagyja csak! Majd én viszem. – vette ki Vanson a lány kezéből, a csomagtartóból előkerülő csomagokat. – Hányas szoba?
- 13. – felelte a lány a kulcsra pillantva.
- Nem túl szerencsés szám. – válaszolta a férfi miközben elindult fölfelé a lépcsőn.
- Én nem hiszek az ilyen babonákban. – felelte Victoria legyintve.

- És a tóval mi van? – kérdezte a férfi miközben belépett a szoba ajtaján.
- Az teljesen más. – felelte Victoria.
- Miért lenne más? Maga elhiszi, hogy egy hatalmas szörny él ebben a tóban, amely a hatalmába keríti az emberek lelkét, és nem ereszti el őket többé?
- Lehet valami valóság alapja annak, amit a helyiek mesélnek.
- Tehát mégiscsak hisz a babonákban.
- Ne keverje a babonát a legendával. Attól hogy aránylag sok embernek a szerencsétlenségét a 13-as számhoz köti az még nem, jelenti azt, hogy maga a szám szerencsétlenséget hozna. Ám ebben a tóban kétségkívül kell lennie valaminek, ami alapul szolgált a legendáknak.
- És pedig? Csak azt ne mondja, hogy maga is egy hatalmas, hosszúnyakú, vérszomjas szörnyet keres!
- Én nem tudom, hogy mi van ebben a tóban, de semmit nem lehet kizárni. Lehet hogy csak valamilyen szokatlan természeti jelenség volt az alapja a történelem során elferdült történetnek, de lehet az is, hogy tényleg él valami a tóban.
Victoria miközben ezeket a szavakat mondta az ablakhoz lépett, kezeit a kabátja zsebébe mélyesztette és mereven a közeli tó töretlen víztükrét bámulta.
- Á... süket duma! – legyintett a férfi. – Az egész csak annyi hogy egy rakás babonás paraszt látott egy fatörzset úszni a vízen és ezt az egészet ahhoz az ostoba ősi jóslathoz kapcsolták.

- Milyen jóslat? – fordult meg Victoria hirtelen.
- Igazából inkább legenda, mint jóslat de… - kezdte a férfi, de látva Victoria kíváncsi arcát, nagyot sóhajtott és belekezdett. – Amikor az itt élő népek még fenn éltek északon, Skandináviában több mint háromezer éve volt egy legendájuk miszerint a Földet valaha hatalmas, vérszomjas lények lakták, amelyek vadásztak az emberre. Némelyik nyíltan lerohanta, némelyik pedig csellel rávette áldozatát, hogy önként a szájába sétáljon. Ám ezek a lények nem bírták a hideget így az emberek egyetlen esélye az volt, ha északra mennek. Telt-múlt az idő és a szörnyek lassan eltűntek. Ám ezek a népek úgy tartották, hogy a gonosz nem tűnik el soha és azok a borzalmas lények még mindig a Földet, járják és az emberekre vadásznak. Amikor a Római Birodalom összeomlott és ezek a népek felfedezték, hogy itt sokkal jobbak az életkörülmények. Nem kell annyit vadászni, és mégis van elég élelem. Meleg is van és sok a legelő a lovaknak. Ezért ide költöztek. Ám amikor elérték a völgyet, észrevették, hogy a csoport egyes tagjai éjszaka eltűnnek és hamarosan hullák jelennek meg a parton. Azt mondták, hogy ez a tó egy olyan szörny lakhelye, amelyhez hasonlók elől a népek északra menekültek. Ezért elhagyták a völgyet, és üzenetet hagytak, itt, hogy aki ebben a völgyben ver tanyát az nem éli túl az éjszakát.

- Érdekes történet. – válaszolta a lány. – De miféle üzenetet hagytak azok a népek?
- Néhány ősi követ a tóparton.
- Meg tudná mutatni őket?
- Nem tesz le, arról hogy megfejtse a tó titkát. Igaz?
- Nem. Hiszen ezért jöttem.
- Jobban tenné, ha most rögtön hazamenne. De legyen.
- Köszönöm. – mosolyodott el Victoria és ismét a tavat bámulta.

Fél óra múlva kinn álltak a tó partján. Gyönyörű vidék volt. Mintha csak a jégkorszakban jártak volna. Kopár sziklák, alacsony növésű fenyők ritkásan elszórva és sűrű köd. A tó partján hatalmas sziklák meredtek ki a földből, amelyeket mint mindent a völgyben belepett a moha és az alga.
- Ezek lennének azok. – mondta Vanson és a kezét egy két és fél méteres sziklára tette.
Victoria odalépett és levakarta a mohát a szikláról. Lassacskán kopott jelek tűntek elő a moha alól. Kacifántos jelek melyeket mintha még az itt élt előemberek véstek volna a kövekbe.
- Kelta. – mondta a lány halkan.
- El tudja olvasni? – kérdezte a férfi meglepetten.
- Nem… De ismerek valakit, aki igen. Tudják, mi van ezekre írva?
- Nem. Csak azt tudjuk, hogy valami a tó állítólagos szörnyéről.
- Rendben. – mondta Victoria elégedetten és elindult a fogadó felé.
- Felhívom a barátomat.
- Hallgasson rám kisasszony! Menjen haza, amíg még teheti. Nem biztonságos ez magának.
- Már nagylány vagyok. – horkant fel Victoria. – Tudok magamra vigyázni. És ne szólítson kisasszonynak! A nevem Victoria Daniels.
- Rendben, ahogy gondolja. Victoria. – válaszolta gúnyosan Vanson.

Amíg Victoria telefonált a férfi leült a pulthoz és egy kupa bor mellett elgondolkodott, azon hogy mit akarhat valójában ez a lány itt az Isten háta mögött.
- Megvan. – ült mellé Victoria egy tíz perc múlva. – Holnap reggelre itt lesz.
- És ki ez a titokzatos barát, ha megkérdezhetem? – nézett rá Vanson.
- A neve Edward Holmes. Történész és kiváló geológus. Ezen felül a legendák megszállottja. Akárcsak én.
- És hol lakik?
- Én vagy ő?
- Mindketten.
- Én New Yorkban ő pedig ott, ahol van munkája. Mostanában Londonban él és a British Museumnak dolgozik.
- És honnan ismerik egymást?
- Együtt jártunk gimibe és később egyetemre is. És ugyanabban a városban is laktunk, amíg ő el nem kezdett utazgatni.
- Aha. – jegyezte meg a férfi és nagyot húzott az előtte heverő korsó sörből.

Másnap reggel Victoria megviselten ébredt. Egész éjszaka rémálmok gyötörték. Lement a földszintre. Vanson már a pultnál ült és reggelizett. Victoria rendelt magának egy tál tojást és egy pohár kávét és enni kezdett.
- Ááá Miss. Daniels! – mondta a fogadós, mikor odaadta a reggelijét. - Az éjjel egy fiatalember kereste. Amikor elmondtam, hogy már alszik kért egy szobát.
- Hogy hívták azt az embert? – kérdezte Victoria.
- Edward azt hiszem.
- Edward Holmes? – emelte fel a fejét a lány.
- Igen.
- Hányas szoba az övé? – pattant fel a székből.
- A 8-as. De nem találja ott. Úgy egy órája kiment a tóhoz. Azt üzeni, hogy ott keresse meg.
- Rendben. – mondta Victoria és felrohant az emeletre.
Pár perc múlva jött csak le a kezében egy jegyzetfüzettel és egy fényképezőgéppel.
- Velem tart Mr. McConnel?
- Menjen csak előre majd én is, megyek. – válaszolta a férfi unottan.
- OK! – válaszolta a lány és elrobogott.

- Türelmetlenek ezek az amerikaiak. – mondta a fogadós miközben a pultot, törülgette.
- Az már igaz. – felelte Vanson. – Nem ismerik a mondást: „Lassan járj, tovább érsz!”
- Csakhogy ők nem érnek sehová.
- Ezt miből gondolja.
- Ez a tó már több mint kétezer éve megfejtetlen rejtély. Csak nem gondolja, hogy két fiatal amerikai csak úgy megfejtheti?
- Igaza van. – fejezte be a beszélgetést Vanson. Felhörpintette a kávéját és kilépett az ajtón. – De azért én szemmel tartom őket.

A tó partján hatalmas köd volt. Victoria alig látott valamit. Lassan botorkált a parton és figyelte hogy nem lát-e valamit. Hirtelen egy éles hang ütötte meg a fülét. Mintha valaki a nevét kiabálta volna. Megfordult és egy halvány fényfoltot látott közeledni.
- Ned? – kérdezte a lány és rohanni kezdett a fény felé. A köd lassan szertefoszlott és ő alig bírt megállni a tó fölé nyúló szikla szélén. Körbe nézett. Sehol senki. Ám amikor jobban megnézte a tó partján, a vésetes szikláknál mintha két ember állt volna. Futva elindult feléjük.
- Ned! – kiáltotta már messziről.
- Victoria! – hallatszott a válasz.

A ködből egy magas, vékony férfi bontakozott ki. Hosszú bőrkabátot és keménykalapot és bőrcsizmát viselt. A kezében nagyító volt. Victoria odarohant és átölelte a férfit.
- Régen nem találkoztunk.
- Igen. – felelte Holmes.
- Apropó ő itt a húgom Katie. – folytatta mikor Victoria elengedte.
Egy Victoriánál valamivel alacsonyabb, hosszú, sötétbarna hajú lány állt a férfi mellett. Dzsekit, sportcipőt és farmernadrágot viselt.
- Katie! – kiáltott fel Victoria. – Hogy megnőttél.
Azzal átölelte a lányt is.
- Azóta felnőttem. – felelte a lány.
- Nos! – kezdte Edward. – Megvizsgáltam ezeket a feliratokat. Valamikor Kr. e. 300 és Kr. u. 200 között keletkezhettek.
- Pontosabbat nem tudsz? – kérdezte Victoria.
- Nem. Túlságosan elkoptak a kövek, ahhoz hogy a korukat meg lehessen határozni, de csak ebben az időszakban írtak ilyen jelekkel. Eddig csak a balti államokban és Skandináviában találtunk ilyen feliratokat.

- És tudod már hogy mit jelent?
- Nem igazán. Valami furcsa tájnyelvet használnak. Az a gyanúm, hogy azok a népek, akik ezeket a köveket itt hagyták legalább kétszáz évvel ezek készülte előtt elvándoroltak a hazájukból.
- Vajon miért?
- Fogalmam sincs.
- És eddig mit derítettél ki?
- Nos. Ezen a kövön ez áll: „Ez a völgy a gonosz lakhelye. Aki ide jön az halál fia. A tó szelleme mindenkit megöl.”
- Ahogy mondtam. – hallatszott egy hang a hátuk mögül.
Mind a négyen megfordultak és Vansont látták egy fának támaszkodva állni tőlük mintegy tíz méterre.
- De más is lehet írva ezekre a kövekre. – kiáltott fel Victoria.
- Ami azt illeti. – mondta Edward lassan – Itt említ valamit, ami nem teljesen tiszta. Azt írja:

„Mikor Gerendus lebukik a mélybe a hegyek között szellemek jelennek meg és gyanútlan áldozataikat Diarus birodalmába, csalják”. A tó szelleme mely a régmúltból maradt itt bosszút áll az embereken.”
- Ez csak egy egyszerű legenda. – mondta Vanson. – A fele sem igaz. Valószínűleg az emberek éjszaka nem veszik észre a szikla szélét, beleesnek a vízbe és összetörik magukat a sziklákon.
- Igen? És mivel magyarázza a harapás nyomokat?
- A halaknak is kell enniük…
- Mi az ott? – kiáltott fel Katie egy a tó felszínén úszó testre mutatva.
A víz lassan vitte a testet a part felé, míg végül kidobta a sziklás talajra. Amint odaértek elborzadva látták hogy a test egy ember hullája. A hullát hosszában hatalmas sebek tarkították melyeken, vastagon állt a fekete, megalvadt vér. Katie felsikított. Victoria remegve tett egy lépést hátra.
- Mi az? Félnek egy embertől, akit megettek a halak? – kérdezte nevetve Vanson.
- Ez nem hal volt. – válaszolta Edward. – Egy halnak sincs ekkora foga. Az a fog, ami ekkora sebet tud vágni egy ember testébe legalább tíz centisnek, kell lennie. És ez a fog visszahajlik. A halak foga pedig köztudottan tűszerű.

- Mi az átment biológusba? – gúnyolódott Vanson.
- Biológiából és történelemből diplomáztam az egyetemen. Csak felismerek egy hal harapást és ez nem az.
- Hát akkor mi?
- Hmm. – mélyedt el a férfi a gondolataiban. – Egy ekkora tóban és főleg ilyen vízben nem él meg vidránál nagyobb emlős. A medve és a farkas megeszi áldozatát, és nem hagyja ott úgy, hogy alig evett belőle valamit. Olyan madár nem él ezen a vidéken, ami le tudna győzni egy embert, és így helyben elintézni. Sőt tudomásom szerint egyáltalán nincs olyan ragadozó madár, ami ilyet tenne. Bár ritkaságszámba mennek errefelé és azok sem nőnek meg méteresnél nagyobbra, azt mondanám, hogy valami hüllő volt.
- Ugyan már. – legyintett Vanson. – Csak nem képzeli, hogy ezt elhiszem?
- Katie! – szólt hátra Edward. - Légyszives hozd ide a táskámat!
Katie egy perc múlva visszatért a táskával. A bátyja egy csipeszt vett ki belőle és turkálni kezdett a hullában.
- Megvan! – kiáltott fel diadalmasan és egy fogdarabot húzott ki a testből.
- Ez akármi lehet. – mondta gúnyosan Vanson.
- Türelem Mr.! Inkább menjen é szóljon a falusiaknak az ügyről! Mi addig elmegyünk megvizsgálni ezt a fogat.
- Ahogy parancsolja… uram. – felelte gúnyosan Vanson és elindult a falu felé.

- Na mire jutottál Ned? – lépett be a szobába Victoria.
- Fogalmam sincs, mi lehet ez. De ha figyelembe vesszük a fog szerkezetét, akkor megállapíthatjuk, hogy egy olyan lénnyel állunk szemben, aminek 8-10 centis foga van. A formájából ítélve valamilyen hüllőé. A fehér cápa foga hasonló de az a hosszához képest szélesebb és jóval kisebb. Ha jók a számításaim egy több mint húsz méteres szörnyeteggel állunk szemben.
- Ez lehetetlen. – mondta Katie és egy helyi térképre nézett. - Ez a tó túl kicsi, ahhoz hogy egy ekkora lény éljen benne.
- Márpedig nincs más értelmes magyarázat.
Ekkor Vanson lépett be a szobába.
- Mit tudott meg? – kérdezte Edward.
- A halott a polgármester lánya volt. És magukat okolja a haláláért. Azt mondja, hogy maguk hozták a bajt a városra. A tó már három hónapja nem követelt áldozatot. Nem áll túl jól a szénájuk annyi szent.

Folytatása következik!!!