A templom előtti várakozásról

Hál’Istennek nem értem. Tényleg nem. De jobb is így, hogy nem elemezgetem, mert a végén még kiokoskodnám, hogy az a valami, - ami kétség kívül emel az egekig és ugyanakkor dönt nyomorba akár egy percen belül - , talán nem is valami. Talán csak semmi. Valami semmiség. Szóval kiokoskodnám, hogy nincs valami, csak a semmi, és tovatűnne akkor az, ami kétség kívül emel az egekig, és ugyanakkor dönt nyomorba akár egy percen belül. Jobb ez így, hogy a szív működése fel nem fogható. Jobb ez így, hogy nem tudom megfogalmazni, nem tudom megfejteni, miért van úgy, hogy közel húszéves szemeim könnybe lábadnak, amikor arról beszél, hogy ma a barátjánál alszik. Faszául kész vagyok – mondaná a suhanc, akinek nincsenek a repertoárjában olyan szavak, mint: „rezignáció” , „hév” (nem az a zöld, ami megy a síneken), „szívfájdalom”.

Egy suhanc nem tud ilyet mondani: „nem marad nekem más, csak a rezignáció, bár mardos a hév, s minden perc egy újabb szívfájdalom”. Nem, egy suhanc csak faszául kész tud lenni. Suhanc vagyok, amúgy. Azok közül is olyan, aki tömör és velős, ha kifejezni vágyja azt, amit kifejezni nem lehet. Szóval azt mondom: „áááááá”! Hát igen. Vártam ott, a templom előtt, mint valami suhanc, akinek nincs jobb dolga hajnali fél háromkor, de több voltam akkor, én, mint holmi „áááááá”. Magam voltam az ábécé minden betűje, s minden szó, ami az ábécé betűivel kifejezhető. Kurva hideg volt. Hajamon némi zselé, némi hab (válogasson majd, melyik tincs kell neki), állam alatt parfümillat. Soul – ez a neve. Úgy, mint: lélek. Hát, lelkem, az van. Hajnali fél háromkor kimenni a templom elé…

Tudtam egyébként, hogy nem fog jönni. Túl szép lett volna – csakhogy ne legyek közhelytől mentes. És ugye, milyen érdekes, hogy a romantikától csak egy hajszál a röhej? Mi a szart kerestem én hajnali fél háromkor a templom előtt? Utálom a templomokat. Sok idióta azt hiszi, jó lesz neki, ha meghal, csak azért, mert fagyoskodik egy olyan helyen, ahol – bizony előfordul- reverendás uraságok kisfiúkat ültetnek ölükbe. Na mindegy. Hajnali fél három volt, és faszául kész voltam. Igen, már akkor is. Néztem fölfelé. Na, nem az égbe, onnan ritkán jön megváltás, fölfele alatt azt értem, hogy az utca emelkedett, és ő onnan volt várható. Kár hogy nem volt több, csupán: várható. Hű, pedig faszául készek lettünk volna. Jó volt egyébként akkor, ott, suhancnak lenni. Romantikus idiótának. Jó volt. És most sem szűnök meg az lenni. Jó így. S hogy mi is az: „így”, nem kutatom, nem elemezgetem, mert a végén még kiokoskodnám, hogy az a valami, - ami kétség kívül emel az egekig, és ugyanakkor dönt nyomorba akár egy percen belül - , talán nem is valami. Talán csak semmi. Valami semmiség. Jó így, jó így, jó így.