A tároló

- Gyerünk, nyisd ki! Nem nagy ügy, csak bedugod a kulcsot a zárba, aztán elfordítod - biztatta magát Ed, de most sem tudta egyszerűen csak kinyitni az épület alatti tároló ajtaját. Rendszerint csak állt előtte és gyűjtötte az erőt, mint egy kezdő jedi harcos, aki még nem tudja, hogyan kell elhárítani a gonosz sith lovagok őrjöngő támadását. Pedig villámokkal nem igazán kellett szembenéznie. Nem. Odalent ennél sokkal félelmetesebb dolog várta. A sötétség. A tároló egy hosszú L alakú folyosó volt. Körülbelül tizenöt, talán húsz méter hosszú is lehetett. A szűk helyen két ember nehézkesen fért volna el egymás mellett, ám pechére erre rendszerint nem került sor. Így a legtöbb esetben egyedül kellett bemennie. A tároló folyosója, lévén az a négyemeletes épület alatt volt, még a legvilágosabb nyári napon is olyan sötétségbe burkolózott, hogy villanyt kellett kapcsolni ahhoz, hogy egyáltalán ellásson a végéig. Szörnyű rémek lakozhatnak odabent, amik csak arra várnak, hogy Ed átlépje a küszöböt.

- Meg tudod csinálni -suttogta magának a tizennyolc éves fiú és a kulcsot markolta- csak be kell dugni, pont mint tegnap este Suzie-nak.

Ez a hasonlat éppen arra volt elég, hogy egy másodpercre leküzdje minden mást felülmúló félelmét és miközben halvány mosolyra húzódott a szája, már el is fordította a kulcsot a zárban. A súlyos vasajtó hangtalanul és gyorsan tárult ki előtte. A betonfalnak csapódott. Hatalmasat csattant, Ed pedig összerezzent ijedtében. Nyilván a legtöbb házbéli így nyitotta ki a barna ajtót, hiszen az évtizedek alatt a kilincs, amit már többször ki kellett cserélni éppen emiatt, lyukat ütött a falba. Napközben a tároló ajtajának csapódását nem lehetett hallani, elnyomta az utca zaja. Néha azonban egy-egy éjszakán felfigyeltek a lakók, főleg az első és a második emeleten élők az éles zajra. Nem foglalkoztak vele. Biztos csak az egyik szomszéd ment le egy üveg befőttért, vagy lekvárért, gondolhatták. Így aztán másnap reggelre ezt rendre el is felejtették.

Ed kifújta magát, és megpróbálta elfelejteni az ajtó hirtelen csattanását. Erőt merített már rég nem létező bátorságából és átlépte a küszöböt.

- Biztos most fog becsukódni az ajtó, mint a klisés horrorfilmekben. – gondolta magában, de ez nem történt meg. Kettőt lépett előre és a villanykapcsoló felé nyúlt. Szemmagasságban volt. Felkattintotta a lámpát és a kettő negyvenes izzó erőlködve próbálta beragyogni a sötét folyosót. A kanyar előtti utolsó, néhány négyzetméteres tároló volt az övéké. Miközben sétált, bekukkantott egyik másik lakás lomtárába, azokat ugyanis egyszerű drótkerítéshez hasonló rácsos ajtó választotta el a folyosótól. Turnerék lomtárában nagy rend volt. Néha a szüleivel átmentek lejátszani egy pókerpartit, vagy kibeszélni az új szomszédokat. Akkor látta, hogy a lakásban makulátlan tisztaság és katonás rend uralkodott. Mr. Turner nem tűrte a rumlit. Hasonló rend volt a pincében is. A biciklik a falhoz állítva, és mindent egymásra rendezett, gondosan feliratozott dobozokban tartottak. Mr. Woodnál azonban ez a rend már nem annyira volt jellemző. A szerszámok hányaveti módra dobálva a földön, egy csípőfogó szára pedig kilógott az ajtó alatt. Ed már túl volt a folyosó felén, mikor az első lámpa vibrálni kezdett. Hátra fordult, de már csak azt láthatta, hogy az izzó még néhányat pislant, majd kialszik. Szerencsére a másik lámpa épp a fordulóban van, így nem csak az ő tárolójukat világítja meg, hanem az L alak rövidebb részét is.

Mikor oda ért a lakásukhoz tartozó pincerészhez, döbbenten szemlélte, hogy a lámpa nem világít be a rácsokon. Mintha a fény számára áthatolhatatlan fal állna ott. Megrázkódott félelmében. Egy újabb kulcsot keresett meg a karikán, mely a rácsos ajtón lévő lakatot nyitja. Reszketett a keze.
– Gyerünk már Ed! Egy akadályt ma már legyőztél, kinyitottad a pince ajtaját. –mormolta magában. Ennyire még sosem félt. A sötétség volt az egyik legnagyobb ellensége. Még elalváskor is egy kicsi sólámpa világít az ágya mellett. Most azonban nem elég, hogy az első lámpa kialudt, a tárolóban olyan sötét van, hogy nem meri kinyitni a lakatot, ráadásul még a vasajtó egyre messzebb van. Mintha láthatatlan gépek folyamatosan nyújtanák a folyosót.

-Csak 15-20 méter. Gyorsan kiveszed azt a vackot, amit apa kért és már futsz is kifelé. A lakatot nem kell visszarakni. Majd valamit kitalálsz, hogy miért felejtetted el, csak gyerünk már! –próbálta magát ösztönözni a fiú és már azzal sem törődött, hogy a gondolatait valóban kimondja.

Végre megtalálta a kulcsot és gyorsan belecsúsztatta a lakatba. Hangosat kattant a csendes folyosón a retesz, mikor megszűnt a zárnyelv szorítása. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Ed belépett a sötétségbe és hirtelen olyan csend vette körül, amilyet még sosem tapasztalt azelőtt. Lehajolt, hogy kitapogassa a sövénynyírót. Hideg volt a beton, ide nem jutott be a nyár forrósága. Kis keresgélés után megtalálta és mikor megfordult, hogy kimenjen az ajtón, eluralkodott rajta a pánik. Nem látta a folyosón világító villanykörtét. A fal mentén tapogatózva próbálta megtalálni a kijáratot. Legalább háromszor ment körbe, de az ajtó mintha eltűnt volna.

A tároló némaságát egyszerre halk neszezés lengte be, de Ed az irányát nem tudta megállapítani. A vaksötétben a tájékozódó képességét is elveszítette, pedig csak egy alig néhány négyzetméteres lukban volt.

-Segítség! –kiáltotta. –Segítsen valaki! –ordította torkaszakadtából. Válasz azonban nem törte meg az űri csendet, csak a neszezés erősödött fel némiképp.

-Ki vagy? Van ott valaki?

-Ssss … csak én. –suttogta egy kellemes hang és próbálta csendre inteni a fiút. –Nem kell félni.

Ed csupasz vádliját valami gyengéden megsimította, a fiú azonban hangosan felsikított és hátrahőkölt, fejét beverte a falon lévő polc sarkába.

-Ssss … így már jó … ssssokkal jobb.



Ed a ház előtti virágoskertben ébredt. Kicsit kába volt, de csak arra emlékezett, hogy alig merte kinyitni a tároló vasajtaját. Elindult vissza az épületbe. A bejárati ajtó tárva nyitva, amin épp a negyedik emeleti Mrs. Cooper jött ki. Lehajtotta a fejét és könnyeit törölgette.

-Csókolom. –de Mrs. Cooper nem válaszolt, még csak fel sem nézett. Ed tovább sétált, be a lépcsőházba, onnan pedig a barna vasajtóhoz. Ez is nyitva. Bent, a tároló folyosóján három ember beszélget a második még világító lámpa gyenge fényében. –Kik lehetnek?- gondolta, de a választ nem tudhatta és úgy döntött nem megy oda, hogy megkérdezze. Leült a második lépcsőfokra és várt, nagyon fáradt volt, mintha előző nap órákon át futott volna megállás nélkül. A társasházra fura csönd telepedett, senki nem kiabált a gyerekkel, hogy ne rosszalkodjanak, senki nem jött be és nem ment ki a házból jó 25 percig. Ed ekkor elaludt a lépcsőkön. Mikor felébredt már kezdett sötétedni. –Hogyhogy senki nem ébresztett fel? –de magában feltett kérdésére megint nem kapott választ. Feltápászkodott a lépcsőről és a barnára festett ajtóhoz lépett. A tároló ajtaja rögtön kinyílt, ahogy a kilincshez nyúlt. A férfiak már nem voltak bent. Ed óvatosan besétált, hátra a saját lomkamrájukhoz. A lakat eltűnt, az ajtót egy pecsétes matrica pedig nem tarthatta zárva a kíváncsi szemek elől. Feltépte és besétált. Szörnyű látvány fogadta. Vérfoltok mindenütt, a padlón, a falakon, a fali szekrény sarkán pedig kis hajcsomó éktelenkedett. Ed majdnem elhányta magát, de a szemét nem tudta becsukni. A beton falon véres karmolás nyomok, alattuk a földön leszakadt körmök és feltépett ujjbegyek. Undorító, gyomorforgató a látvány. Egy szétfolyt szemgolyó hevert az egyik vértócsában, mellette egy leharapott nyelvdarab és összezúzott fogak. Ed nem bírta tovább, megfordult, hogy kirohanjon a tárolóból, mikor a biztonságot nyújtó villanykörte fénye hirtelen kialudt és a fiú egy falba ütközött az ajtó helyén. Vak sötétség és mély némaság ült a lomkamrára. Ekkor minden eszébe jutott, ami előző nap történt. Ordítani kezdett, segítségért kiáltozott, de hangját már rég nem hallhatta senki.



-Ssss … Újra itt? … Ne kiabálj …