A sötétből

A sötétből kiált felém, folyton csak hív, csalogat, de szavára nem felelek. Ellen állok, de figyelmenkívül hagyni nem tudom. Hallom hangját, Hallom minden percben. Hallom érzéki suttogását a fényben, s a sötétben. Velem van szinte minden pillanatban. Mit tegyek? Itt nem segítenek a keresztek. Nincs olyan pap az egész világon, ki megmenthetne. Magamra maradtam, másra nem számíthatok.
Félek. Olykor reszketve ébredek álmomból, mikor látom Őt. De nem azért, mert rémisztő vagy annyira kegyetlen velem, nem. Hanem mert rettegek, hogy elgyengülök, és nem mondok Neki többé nemet. Istenem, ne engedd!
A sötétből nyúl felém olykor. Éjszakánként látom égő szemeit. Az irántam érzett szenvedélye tüze, mely nem hagy nyugodni és mely nem viszonzatlan. Kívánom Őt. Néha azért fohászkodok, hogy megkaphassam, hogy a karjai közé bújjak. Érezni akarom bőre illatát, simogatását, ajkait... Nem, nem! Nem lehet!
Suttogása selymes leheletként simítja végig testemet és növeli vágyamat. De nem engedhetek Neki, nem lehetek az Övé, se Ő az enyém. Soha nem nézhetek őszinte szerelemmel a szemébe, nem érezhetem törődését, nem élvezhetem érintését. Nem adhatom magamat Neki. Soha. Soha. Mi nem lehetünk egymáséi, mert más világhoz tartozunk. Más oldalhoz. Én ember vagyok, Ő viszont nem. A sötétből termett. Ott él, onnan szólongat. A sötétből. A sötétből...

2005.04.12.