A napkő fénye - I. rész - 4.

Sanyi kinyitotta a szemét. Fogalma se volt, hol van, mi történt vele. Csak azt tudta, hogy minden porcikája sajog, mintha agyba-főbe verték volna.
Erőt véve magán felült. A homokban feküdt, ott, ahol legurult Villámról. A feje nagyon fájt, szédült, és félelem fogta el. A kardja az oldalán lifegett, a pajzs kirepülhetett a kezéből, mert a földön hevert. Dia sehol. Villám úgyszintén.
Sanyi egyszerre mindent megértett. Dia a lovon maradt!

Dia megkapaszkodott egy fatörzsben, így meg tudta állítani Villámot. Nagy nehezen visszaült, kiszabadította a lábát, a kantárt odakötözte egy fához, és leugrott az állatról. Villám dühösen kapált, de Dia nem törődött vele.
- Maradj csendben, Villám! – suttogta. – Nem engedhetlek el! – ellépett Villámtól, és körülnézett.
Már este volt; az égen ragyogtak a csillagok, valahol bagoly huhogott. A tücskök vidáman zenéltek a fűben. A lány fázni kezdett. A talárját valahol a tartályos teremben hagyta, így csak az inge a nyakkendőjével és egy farmer volt rajta. Még a varázspálcáját se találta. Egyedül volt, mélyen egy sötét erdőben, ráadásul éjjel. Mi van, ha rátámad valami… vagy valaki?
Mintha erre a válaszra várt volna, megreccsent egy ág. Dia összerezzent. A szíve majd kiugrott a helyéről; reszketett, mint a nyárfalevél. Sürgősen el kell tűnnie innen. Villámot se hagyhatja itt. Mit csináljon?
Fenyegető morgás hangzott fel. Dia zihálni kezdett. Átfogta Villám nyakát, felszállt rá, elkötötte.
- Gyí, Villám!
A ló elindult – és igen sebesen. Dia balra rántotta a kantárt, és közben azért fohászkodott, hogy ne azzal a morgós valamivel fussanak össze. Hiszen hogy tudná megmenteni magát vagy az állatot?
Villám átvágtatott az erdőn, és Dia egyszercsak egy tisztáson találta magát. Egy kis ház állt ott nem messze tőlük, de elhagyatottnak látszott.
Mellette egy erős tölgy állt. Dia megállította Villámot, kikötötte a fához, és belesett a házikó piszkos ablaktábláján. Sötétségen kívül semmit se látott. Pár pillanatig hallgatózott, aztán óvatosan benyitott.

Első látásra a ház egy romos kamrának tűnt – de aztán a lány felfedezett egy ágyat az ablak alatt, egy faasztalt, rajta egy csonka gyertyával és egy doboz gyufával. Dia meggyújtotta a gyertyát, és körbevilágította vele a szobát.
Megállapította, hogy itt nyugodtan maradhat éjszakára. Van itt ágy, fény, sőt, még egy kandallót is felfedezett. Elhatározta, hogy hoz fát az erdőből tüzelőnek, de eszébe jutott, hogy éjszaka van, és az a morgós valami (bizonyára egy farkas), simán elintézhetné mindkettőjüket. A farkasok nem hagyják el hamar az otthonukat…
Dia tehát lefeküdt az ágyra, betakarózott a koszos pokrócokba, és szinte nyomban elaludt.

Arra riadt, hogy kinyílik az ajtó. Dia felsikoltott. Egy alak lépett be rajta, de megtorpant a hangra, és felé fordult.
Aztán oldalra billentette a fejét. Haja kócosan állt, és alig volt magasabb Diánál. A lány félelmében a sarokba húzódott. Te jó ég, ki lehet ez?
Egy vándor? Egy rabló? Vagy egy torzszülött?
Az alak ott állt pár pillanatig, aztán tapogatózva az asztalhoz ment.
Úgy ment, mint egy ember, de mintha sántított volna. Dia megdörzsölte a szemét. Lehet, hogy hallucinál. Lehet, hogy mindezt csak álmodja…
Az alak közben a gyufásdobozzal matatott. Nagy nehezen kinyitotta, és kivett egy szálat. Megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasából (talán mégis ember?), és meggyújtotta a gyertyát. Dia nem mert a torzszülöttre nézni. Bedugta a pokróc alá a fejét.
- Segítség… segíts, Istenem… valaki segítsen… segítsen már valaki…
Érezte, ahogy az ágy matracainak rugói megnyikordulnak – az alak leült az ágyra. Dia még kisebbre húzta össze magát.
A gyertya melegét egyre jobban érezte. Az alak tehát odahajolt hozzá, és hirtelen lehúzta a lány fejéről a takarót.
Dia felkiáltott, és rémülten a hámló falhoz tapadt. Nem mert a torzszülöttre nézni.
- Kérem… hagyjon békén engem… nem csináltam semmit… nincs pénzem…
- Dia? – hallatszott egy rekedt hang.
- Honnan tudja a nevem? – visított fel a lány.
- Te tényleg Dia vagy! – mondta a torzszülött, továbbra is félelmetesen rekedt hangon.
- Ki maga?
A torzszülött megfogta Dia karját, és elhúzta a lány arca elől. Hunyorogva ránézett a gyertya fényénél.
Dia, mikor meglátta az arcát, még jobban megrémült. Egy véres, horzsolásoktól hemzsegő arc nézett vissza rá – egy véres orr, és egy zölden csillogó szempár.
- Miért bujkálsz? – kérdezte az idegen.
- Hagyjon békén!
- Hogy kerültél ide?
- Azt mondtam, hagyjon békén!
- Az ördögbe! – szitkozódott az idegen. Két kezébe fogta Dia arcát, hogy a lány végre a szemébe nézzen. – Ilyen ijesztő lennék? Nem ismersz fel?
- Nem! Hagyjon már! Nem ismerem magát!
- Dia, az istenért! Én vagyok az!
- Ki?
- Hát Sanyi, ki más?!
Dia felsikoltott. Sanyi még mindig az arcát fogta.
- A frászt hoztad rám, azt hittem, valami csavargóval van dolgom – sóhajtotta a fiú. A gyertya mellette állt az ágyon. Dia elkínzottan zihált.
- A jó isten áldjon meg, miért vágsz ilyen hülye képet? – kérdezte Sanyi. Végre elengedte Dia arcát. – Mi a frászt keresel itt? Villám ott fagyoskodik kint. Bevittem az erdőbe. Ma már nincs rá szükségünk. Elég hideg van. Meddig keresgéltem, hogy hol lehetsz… de nem volt annyira nehéz, mert csak követtem Villám nyomait.
Összetalálkoztam egy farkassal is, harcoltunk, de mivel nálam volt a kard, én győztem. Jaj, ne vágj már ilyen képet! Én vagyok az!
Dia nehezen nyugodott meg.
Egész testében remegett, és rázta a hideg. Homlokán verejtékcseppek ültek.
- Fázol? – kérdezte a fiú.
- Igen… meg nem…
- Lázas vagy?
- Nem tudom…
Sanyi rátette a kezét a homlokára.
- Elég meleg a fejed – állapította meg. – Lehet, hogy beteg vagy, de nem tudok veled mit csinálni. – Dia már úgy reszketett, hogy Sanyi végül magához ölelte, és gondosan betakarta a takaróval.
- Jól van… nincs semmi baj. Biztos nagyon kikészültél ettől az éjszakától. Semmi baj.

Dia bólintott, és tovább reszketett. Hideg esőcseppek verték az ablakot, az ég dörögni kezdett, és villám cikázott át az égbolton. Sanyi magához szorította a didergő lányt, a vállát fogta, nyugtató szavakat súgott neki.
- Nyugodj meg. Nem lesz baj. Ha lázas is vagy, alszol majd egyet. Lehet, hogy a méreg utóhatása. Remélem, azért nem kaptál tüdőgyulladást. Voltál vízben?
- N… nem…
- Akkor simán lázas vagy.
Dia, kicsit bátortalanul bár, de nekidöntötte a fejét Sanyi állának. A fiú nem mozdult, nem lökte el magától. Fejét lehajtotta, és a padlóra meredt.
- Grumék már rég elmentek – sóhajtotta. – Soha nem fogjuk őket utolérni. – kicsit megemelte a fejét, Diára nézett. – Dia?
A lány nem válaszolt – már békésen szundikált.
- Jól van – sóhajtotta Sanyi megadóan. Átkarolta Dia mellkasát, és fejét nekitámasztotta a lányénak. – Akkor maradj itt. Ülve is tudok aludni.

Másnap reggelre elállt a vihar. Sanyi ébredt fel először. Dia még mindig nyugodtan aludt, a mellkasára hajtva a fejét. Sanyi nem tudta, mit csináljon. Felébreszteni nem akarta barátját, de a lába nagyon elzsibbadt, és kényelmetlen volt félig ülni egész éjjel.
- Dia… öhm… Dia! Dia, ébredj!
- Öh? – Dia összerándult. Pislogott. Döbbenten tapasztalta, hogy majdhogynem Sanyi karjai közt fekszik.
Gyorsan felült.
- Mi történt? – kérdezte rémülten.
Sanyi jóleső sóhajjal kinyújtotta a lábát.
- Tegnap este lázas voltál – mondta. – És azt hitted, rabló vagyok. – rámosolygott. – De úgy látom, ma már jobban érzed magad.
- Méghogy jobban?! – Dia felpattant az ágyról. – Uram isten, nekünk már rég a toronyba kéne lennünk!
Sanyi is felállt.
- Nyugi! Grumék csak ma estére tervezik az akciójukat.
- Akkor is! Sietni kell…
Sanyi összevonta a szemöldökét. Dia kicsit furcsán viselkedett. De miért?
A fiú végül úgy döntött, nem foglalkozik a dologgal. Odalépett az ajtóhoz, és kisétált rajta.
- Hova mész? – kérdezte Dia.
Sanyi visszafordult.
- Villámhoz – felelte, és folytatta útját.
Dia addig nézett utána, amíg a fiú el nem tűnt az erdő fái között. Akkor leroskadt az ágyra, és tenyerébe temette az arcát.
Te jó isten, az éjjel Sanyi magához ölelte… ott aludt mellette… úristen! Bár ez baráti vigasztalás volt, Dia nem tudta elhinni. Sanyi magához ölelte!
Nemsokára Sanyi visszatért:
- Elkóborolhatott, mert nem találom sehol. Na mindegy. – Diára nézett, aki láthatólag nem is hallotta, mit mond.
Sanyi kissé meglepődött, a fejét vakarta. Fogalma se volt, mi üthetett a lányba.
- Öhm… amúgy figyelsz rám?
- Höh? – Dia összerezzent. Mikor meglátta Sanyit, kicsit elpirult, de szerencsére Sanyi nem vette észre a dolgot. – Tovább kéne mennünk. Jól érzed magad?
- Hm? Ja, igen. – bólogatott Dia, és felállt. – Felőlem… mehetünk!
Zavartan elnevette magát. Sanyi felvonta a szemöldökét. Végül bólintott, és kiment. Dia követte.

- Tudod merre van a Kyrre torony? – kérdezte Sanyi.
- Északra – felelte Dia.
- Honnan veszed?
- Megkérdeztem Larax-tól. Eredetileg arra kerestelek volna.
- Kösz. Északra. Ezzel sokat érünk. – Sanyi bosszúsan horkantott. – Északra rengeteg dolog van, Dia!
- Lehet, de Larax azt mondta, arra csak a napkő van.
- Honnan tudjuk, hogy most éppen merre megyünk?
- Nézd a napot – morogta a lány, és megszaporázta lépteit.
Sanyi a napra nézett, a fejét csóválta, de végül követte a lányt.

Körülbelül dél volt, mikor elértek egy hatalmas toronyhoz – Kyrre tornyához. Két őr rostokolt a kapunál. A két gyerek láttára előreszegezték lándzsájukat.
- Tilos a bemenet – jelentette ki az egyik.
Sanyi felvonta a szemöldökét.
- Megtudhatnám, miért?
- Nem.
- Hát jól van! – Sanyi nevetett. A két őr összenézett. Sanyi vigyora vicsorrá változott, előrántotta a kardját, és rátámadt az egyikre. A lándzsát könnyedén kiütötte a kezéből. Az őr elesett. Sanyi a kardját fürgén beleszúrta az őr testébe.
Az őr levegő után kapkodott. Az oldalára fordult, és ott vergődött tovább.
- Ne… ez… fááj… neee…
Sanyi felállt. Dia odaguggolt a haldokló őrhöz, és az ölébe fektette a férfi fejét.
- Nyugalom. Nem lesz semmi baj.
A másik őr megszólalt:
- Persze, meg akarsz minket nyugtatni? Akkor se engedne be benneteket, ha megmentenétek az életét! Árpád, ne hidd, hogy ezek segíteni fognak! Csak be akarnak jutni. De én nem engedem! – lándzsájával rátámadt Sanyira. A fegyver Sanyi vállát érte, és jó darabon felszakította a bőrét.

Dia közben megpróbálta életben tartani Árpádot. Kibújtatta a férfit a köpenyéből, és rászorította a mellkasán tátongó sebre, amiből ömlött a vér.
Árpád szemei kerekre nyíltak.
- Ne… nem… aka…r... ok… meg… meghalni… - suttogta.
- Nem is fog – nyugtatta Dia.
- Csa… csalá… dom… va… n… - felmutatta két ujját. - … gyere… kem… ki… öl meg…?
Dia sóhajtott.
- Nem öl meg, de a neve Lawren Sándor. Ma el akarják lopni a napkövet. Így is, úgy is meg kéne halnia.
Árpád mély levegőt vett. Erőt véve magán felült.
- Feküdjön vissza! – rémüldözött Dia.
- Ne… fel… állni… - A férfi nagy nehezen feltápászkodott.
Elindult Sanyi felé, aki épp a másik őrrel kardozott.
- Mire készül? – kérdezte Dia gyanakodva. Árpád nem felelt. Kezébe vette a lándzsáját, odaállt Sanyi elé, és utolsó erejével belevágta Sanyi jobb vállába.

Egyszerre mindenki megdermedt. Sanyi felüvöltött a fájdalomtól, és hirtelen hanyattvágódott. Árpád megkönnyebbülten elmosolyodott, de aztán holtan esett össze. Sanyi mellette fetrengett, és ordított.
Dia a fiúhoz rohant.
- Sanyi! – kiáltott fel elcsukló hangon. – Sanyi, válaszolj!
Jó időbe telt, mire Sanyi meg tudott szólalni.
- Semmi gond – zihálta. Dia a vállát fogta, szemében soha nem látott aggodalom csillant.
Sanyi észrevette ezt.
- Semmi baj – ismételte. – Csak egy kis szúrás.
Dia tekintete Sanyi másik vállára vándorolt.
- Vérzel! – sikított fel. Sanyi a vállára pillantott, aztán kezével letörölt egy vércseppet. – Ugyan, ez csak egy kis vér – nyugtatta a lányt. Nagy nehezen felült. – Én gyilkoltam, meg van a büntetésem. – egyrecsak a vért törölgette az ingéről.
Aztán elsápadt. Antigon Bence, a másik őr lándzsáját nekik szegezte.
Dia felpillantott.
- Ne mozduljatok – sziszegte Bence. – Vagy Árpád sorsára juttok!
- Na ne mondja – nézett rá Sanyi gúnyosan. Megragadta a lándzsa végét, és oldalra rántotta. Másik kezével a vállát fogta, ami újra sajogni kezdett.. – Szurkáljon másutt, jó?
Bence ettől vérszemet kapott. Dia elvette Sanyi elejtett kardját.
- Fordult a kocka – jelentette ki. – Ha maga megöl minket, esküszöm, hogy magammal viszem!
- Na és hogy?

Dia erre megsuhintotta a kardot, de rögtön kiejtette a kezéből.
Nem bírta el.
Bence nevetett.
- Úgy látom, mégis én leszek a győztes…
- Nem biztos – szólt közbe Sanyi. Elengedte a vállát, felvette a kardot, és Bence szívének szegezte. – Én elbírom a kardot, és harcolok is vele!
Bence hátrahőkölt.
- Mozgás – biztatta a fiú. Feltápászkodott. Ruháján még mindig fénylett pár csepp vér, de nem törődött vele. – Álljon föl, és engedjen be a toronyba!
- Sajnálom, de nem tehetem – vágta rá a férfi. Lándzsája nekifeszült Sanyi kardjának. A fiú felemelte a kardot, és lesújtott vele a férfi kezére.
Bence felordított; megcsonkított csuklóját markolta, és hitetlenkedve meredt Sanyira.
- Álljon félre, vagy durvább leszek! – mordult rá Sanyi. Közben a karjánál fogva talpra állította Diát is, és a bejárat felé terelte. – Sokat vártam, hogy bejöhessek ide, fogytán a türelmem! Az egész bolygó sorsa a kezemben van! ÁLLJON FÉLRE!
Bence végül engedelmeskedett.
- Jól van. Mostantól ne engedjen be senkit. Ja, és ezt elvesztette – azzal a férfi kezébe lökte a lándzsát. – Vigyázzon, nehogy elveszítse! Gyerünk, Dia.

Mikor Kyrre torony kapuja döngve bezárult mögöttük, egy csigalépcső előtt találták magukat.
Sanyi körülnézett.
- Úgy látom, csak egy út van. Gyerünk!
Futva elindultak a csigalépcsőn. Néha megálltak pihenni.
- Nem… nem tudtam… hogy… ennyire… hosszú… az… út – zihálta Dia az oldalát szorongatva.
- Én sem, de mit csináljak? – kérdezte Sanyi. – Vedd egyenletesen a levegőt!
- Próbálom!
Egy újabb pihenőnél Dia megszólalt:
- És… ha feljutunk… mi lesz? Grumék… még… nem értek… ide!
- Őrizzük a napkövet! – felelte Sanyi. Előrehajolt, két kezét a térdén nyugtatta. – Mást nagyon úgyse tudunk tenni.
- Remek – morogta Dia bosszúsan. – Csak magadra számíthatsz.
- Miért?
Dia széttárta a karját.
- Nincs itt a pálcám.
Sanyi bosszúsan felnézett.
- De pálca nélkül is tudsz varázsolni, nem? – kérdezte végül.
Dia habozott.
- Talán.
- Na, akkor ezt meg is beszéltük. – Sanyi újra elindult. Egyszeriben visszatért vasakarata. Még azzal se törődött, hogy a válla megint vérzett. – Nincs már sok hátra. Ma éjjel vége szakad az egésznek. És visszamehetünk a suliba.
- Csak a sors is így akarja – sóhajtotta a lány, és nekiállt a többi lépcsőnek.

Fél óra lépcsőzés után mindketten úgy érezték, leszakad a lábuk.
De elérték a torony tetejét, és ez a lényeg!
Kyrre torony felső része alapjában véve egy szoba volt, körbe-körbe könyvespolcokkal. A szoba közepén egy íróasztal állt, rajta egy papír. Sanyi odalépett az asztal mögé, és kezébe vette a papírt. Kardja az oldalán lógott.
- Mi az?
- Nem tudom. Egy darab papír – vonogatta a vállát Sanyi.
- Nincs rá valami írva?
- Nincs.
- És hova vezet az a lépcső? – mutatott a sarokba Dia.
Sanyi letette a papírt, és a lépcső felé pillantott.
- Nem tudom, de nézzük meg!
Felmentek a lépcsőn, és feljutottak Kyrre tornyának tetejére.
Középen egy kis dobozban ott fénylett a napkő. Fölötte a nap magaslott. Diának elég melege lett – majd’ megsült, pedig az inge rövid ujjú volt. A nyakkendőjéhez nyúlt, kikötötte.
- Megsülök! – morogta.
- Én is – bólintott csüggedten Sanyi, nadrágjába törölgetve izzadt tenyerét. – Elég meleg van idefent.
Dia a torony korlátjához lépett, és lenézett a mélybe. Elszörnyedve tántorodott vissza.
- Mi az, csak nem tériszonyod van? – kérdezte Sanyi meglepetten.
- Nem – hazudta a lány, és szemügyre vette a napkövet.
- Milyen érdekes, hogy egy kis kő mennyire fontos lehet egy bolygó számára…
- Hány óra?
Dia az órájára nézett.
- Fél tizenkettő. Éhes vagyok. Napok óta nem ettem.
- Én is, de nem tudok kaját szerezni.
- Most estig itt fogunk rostokolni?
- Hát… - Sanyi fogta magát, és letelepedett a földre. – …lehet…
Dia csípőre tette a kezét, és nézte, ahogy Sanyi eltünteti a vérét.
- Jó, hogy mondod!
Sanyi felnézett.
Dia elfordult, a korlátra tette a kezét.
- Én aztán nem fogok ölbe tett kézzel ücsörögni – jelentette ki.
- Van más választásunk? Mert ha igen, akkor közöld velem is, légyszives!
A lány nem felelt.
- Lehet, hogy Lagerfeltben már tanítanak… - kezdte lassan.
Sanyi felnevetett.
- Legalább van egy haszna ennek az egésznek: nem kell tanulni.
- Mégis jobb, mint harcolni az életünkért!
Sanyi felállt, és odalépett mellé.
- Mi bajod?
- Nekem? – nézett rá Dia kicsit gúnyosan. – Semmi az égvilágon!
- Azt látom.
Dia a távolba meredt.
- Hova mehettek Grumék, ha tegnap indultak el?
- Jót kérdezel. Nem tudom.
Egy ideig mindketten hallgattak. Végül Sanyi visszament, leült, és a tenyerébe támasztotta a fejét.

Már délután is elmúlt. Dia úgy érezte, mintha egy perc egy év lenne, és még mindig nem történt semmi.
Alkonyodni kezdett. Dia visszakötötte a nyakkendőjét, Sanyi pedig birkákat számolt.
- …tízezer-egy, tízezer-kettő, tízezer-három…
- Abbahagynád végre?! – csattant fel Dia. – Kicsit már idegesítő!
- Jó’ van na – morogta Sanyi. Elhallgatott, aztán újra megszólalt:
- Barchobázunk?
- Tőlem… csak ne sokáig.
- Jó. – Sanyi megnyalta a száját. – Tárgyra gondoltam.
- Itt van?
- Igen.
- Napkő.
- Eltaláltad. Mondok még egyet. Állat.
- Itt van?
- Látsz itt állatot?
- Nem. Őserdőben él?
- Igen.
- Nem tudom. Szabad a gazda.
- Krokodil.
Dia megcsóválta a fejét.
- Hülyeség, ne barchobázzunk, így is elég ideges vagyok.
- Miért vagy ideges? – kérdezte Sanyi.
Dia ránézett.
- Fogalmam sincs, hogy tudod ennyire megőrizni a hidegvéredet!
- Nem tudom megőrizni, de ki sem mutatom.
- Sanyi, este végünk van! Grumék idejönnek, érted?! El fogják lopni a követ!
- Egyvalamit elfelejtettél. Mi itt vagyunk.
- És? Grum simán félresöpör minket! Azzal, hogy itt ücsörgünk, a végzetünket várjuk! Segítség kell!
- Dehogy kell – intette le bosszúsan a fiú. – Kettő kettő ellen. Így igazságos. Különben is, jusson eszedbe, hogy senki se tud erről az egészről. Még az ostoba se lenne annyira hülye, hogy idejöjjön meghalni.
- Kösz!
- Miért, mi van?
- Ezzel azt mondtad ki, hogy mi is meghalunk. Kösz.
- Jó, akkor mi fogunk győzni. Így most jó?
Dia válaszul csak mordult egyet.
Sanyi legyintett:
- Túl sokat parázol. Fogadok, nem lesz semmi baj. Majd meglátod!
- Sötétedik, már alig látok. Hideg is van!
- Kérted volna vissza a köpenyed. Akkor jobban lennél.
- Miért, te nem fázol?
- Képzeld! Egyáltalán nem fázom!
- Na ja, mert te nem rövid ujjúban vagy.
Ezután csendben várták az éjszakát. Dia lekuporodott a sarokba, felhúzta mindkét térdét, és szemét meresztgetve bámulta a kis dobozt.
Sanyi a korláthoz lépett, és az utat kémlelte, bár nem sokat látott, annyira sötét volt.
- Hány óra? – kérdezte a fiú.
Dia a hold felé fordult, és a sápadt fény felé tartotta a karját.
- Úgy látom, nemsokára éjfél.
- Pontosabban?
- Öt perc.
Megint hallgattak.
Dia végül újra megszólalt:
- Látsz valakit?
- Nem is tudom… - morogta Sanyi. Végül Dia felé fordult, és lekuporodott mellé.
- Igen – mondta fojtott hangon. Keze a kardjára siklott.
Odalentről hangos ordítás hallatszott. Bence valószínűleg épp Grumékkal hadakozott.
- Nem engedem be magukat! Tilos a…

BAMM.
Egy elhaló nyögés, tompa puffanás, aztán csend lett.
- Sanyi…
- Cssss! – a fiú a lány szájára tapasztotta a kezét. Dia intett, hogy eressze el. Sanyi bólintott, engedelmeskedett. Aztán hasra ereszkedett, és kúszva a napkő felé indult.
- Mi csinálsz?! – sziszegte Dia.
- Cssssssss!
Halk léptek indultak el a lépcsőn, amik egyre hangosabbak voltak…
Sanyi lélegzet-visszafojtva figyelt. Dia odakúszott a másik oldalra.
Pár perc feszült várakozás következett. A két gyerek támadásra készen hasalt a földön, a kis dobozka két oldalán. A hold fénye a korlátra esett.
Két férfi alakja bontakozott ki a sötétből. Grum és Davius odaléptek a napkő elé. Davius már felemelte volna a doboz tetejét, amikor Dia hirtelen megragadta a bokáját, és meghúzta. Sanyi közben felpattant, kezében már villant a kard. Grum hátralépett, pálcát húzott elő.
- Lohan!

Sanyi pengéje azonban kongva elnyelte a feléje röppenő fénynyalábot.
Davius kardot rántott elő, és azon mesterkedett, hogy levágja Dia fejét. A lány előreszegezte a kezét:
- Eldart!
Az átok nem talált. Dia félreugrott Davius kardja elől, és minden átkot, ami csak eszébe jutott, a férfira szórt.
- A lányt én ölöm meg! – Grum félrelökte Daviust, és párbajozni kezdett Diával, Sanyi és Davius pedig heves kardozásba kezdtek.
A két harcos elszántan küzdött egymással. Sanyi minden tudását bevetette, amire szert tett az elmúlt hónapokban. Alapjában véve jó harcosnak számított, de Grum nála jóval öregebb és tapasztaltabb volt. Profiként forgatta a kardját, kivédte Sanyi támadásait, pörgött és forgott -úgy látszott, nem is fog tudni elfáradni – ellentétben a fiúval. Sanyi egyre-másra halmozta a hibákat, és már jó pár vágás éktelenkedett a lábán és a karján. Teljesen beleizzadt az ingébe, haja össze-vissza állt, és kipirult a sok ugrálástól.
Aztán Grum kibillentette Sanyit az egyensúlyából és egy erőteljes rúgással koronázta meg támadását. Sanyi a rúgástól átbukfencezett a korlát oldalára. Grum vigyorogva követte, és mikor Sanyi feltápászkodott, már újból támadott.
Sanyi tudta, hogy ellenfele jóval képzettebb, mint ő – nem is becsülte le Grum erejét, azonban eddigi lelkesedése elapadt. Tudta, hogy itt a vég.


Valahogy Dia is így lehetett. Davius elég jó varázsló volt; sokszor a lány csak kis híján tudta kivédeni az átkokat. Azonban Davius nem volt legyőzhetetlen. Dia egyrecsak a gyenge pontját kereste, és hamarosan meg is találta. Egy kábító átkot lőtt a férfi füle felé, és amikor eltalálta, Davius összeesett. Pálcája kiesett a kezéből. Dia felkapta, és nyomban Grum felé fordult. Grum a korlát felé kényszerítette Sanyit – erőteljes támadásait a fiú alig bírta kivédeni.
Sanyi észrevette Diát, és odakiáltott neki:
- Segíts!
- Lohan!
Grum felugrott a levegőbe, szaltózott egyet, aztán Dia mögött ért földet. Hirtelen hátulról megragadta Diát, és kardját a lány nyakához szorította.
Sanyi el akart indulni a lány felé, de Grum ráförmedt:
- Ne mozdulj! Vagy hagyod, hogy elvigyem a követ, vagy megölöm a csajt! Válassz!
Sanyi rámeredt. Tanácstalan volt. Tudta, hogy a bolygó sorsa múlik rajta, de most már Dia élete is. A kettő közül kéne választania, de mindkettő fontos a számára: Dia is, és Mardigo is.
Ha megmozdul, Diának vége.

Sanyi csak állt, ajkát beharapva, és Grumra meredt. Dia rémülten a nyaka előtt levő csillogó pengére meredt, ami vörös volt Sanyi vérétől.
- Sanyi… ne hagyd, hogy elvigye a követ! – nyögte. – Engem megölhet, de a kő… a kő miatt jöttünk, vigyáznunk kell rá! Lehet, hogy nem szeretnék meghalni, de az a sok mardigói.. a barátaink… Lagerfelt… sokkal fontosabb!
Sanyi szája kiszáradt.
- Nem… - suttogta. A hideg éjszakai szél szétfújta a haját. – Nem… nem lehet… nem halhatsz meg!
- De nincs más választásunk, Sanyi! Meg kell halnom!
- NEM!
- Sanyi… ne csinálj ostobaságot!
- NEM! – a fiú egyrecsak ezt üvöltötte. Grum várakozón nézett rá; kitartóan Dia nyaka előtt tartva kardját.
Sanyi rádöbbent, mennyire fontos neki a legjobb barátja. Hirtelen ötlettel Grumhoz fordult:
- Megölelhetném… utoljára? A legjobb barátom. Hiányozni fog!
- Nem dőlök be neked, Lawren! – mordult rá Grum. – HÉ!
Sanyi megforgatta a kardját, célzott, és elhajította a kardját, ami pontosan Grum oldalába állt. A férfi felhördült, kardja kiesett a kezéből. Eltántorodott Diától. Sanyi odarohant a lányhoz, és magához szorította.
Mindketten Grumra meredtek, aki levegőért kapkodott, hörgött, fulladozott. Kihúzta Sanyi kardját a testéből, összerogyott – összerogyott, s nem mozdult többet.

Dia megkönnyebbülten felsóhajtott. Sanyi felnevetett, és boldogan eltartotta a lányt magától.
- Vége van – suttogta. – Vége az egésznek!
Dia válaszolni akart, de egy halk zaj Daviusra irányította a figyelmét.
A férfi időközben magához tért. Kezét Diára szegezte, de utolsó ereje is elhagyta.
- Ezért… ezért még fizetni fogtok! Iboz nem adja fel!
Azzal köddé vált. Sanyi, aki a kezét Dia karján nyugtatta, kicsit elkomorodott. Ibozról el is feledkezett.
- Iboz… ő még él. Még nincs vége. Ibozt meg kell keresnünk.
Dia is elkomorodott.
- Igen… tudom. – elnézett Sanyi füle mellett. – Igen.

A torony aljához érve megtalálták Bence holttestét. Az őr kezét-lábát szétvetve hevert a földön. Sanyi lehajolt hozzá, és lándzsáját a halott mellkasára tette.
- Teljesítetted küldetésed. Köszönöm. – ellépett Bencétől, és sóhajtva Diához fordult.
- Hova menjünk? Hol lehet Iboz?
- Talán a kastélyában? – tippelt Dia.
- Nem… nem hiszem. Egy… űrállomás! Hát persze!
- Űrállomás?!
- Onnan megy el a bolygóról! Nem emlékszel? Mondta is! Az űrállomás! Lefogadom, hogy épített magának egyet, ami a kastélya közelében van! Gyerünk!

Mire elérték a kastélyt, hajnalodott. Visszamentek abba a terembe, ahol Iboz harcolt Sanyival.
- Iboz nincs itt – jegyezte meg csüggedten Sanyi. –Ezt jól elszúrtuk.
- Nem feltétlenül – felelte Dia. – Azt mondtad, lehet, hogy a közelben van az űrállomás. Akkor miért nem keressük meg?
A fiú ránézett.
- Nincs sok kedvem hozzá – morogta -, de azért menjünk, keressük meg.

Megkeresték a főbejáratot, és elindultak a kihalt utcán.
- Szerinted milyen messze lehetünk Lagerfelttől? – kérdezte Sanyi.
- Nem tudom, de remélem, hamar oda fogunk érni. Nézd csak! Bokrok!
Sanyi keserűen elnevette magát.
- Bokrok! Mi van velük? Soha nem láttál bokrot? Tudod így néznek ki, van gyökerük is meg minden…
- Nem úgy értem – intette le türelmetlenül a lány. – Lehet, hogy a bokrok mögött van az űrállomás!
- Hülyeség! – Sanyi széthajtotta az egyik bokor ágait. – Nincs itt semmi…
Ekkor távoli jajveszékelést hallottak meg.
A két gyerek egymásra nézett.
- Onnan jön – mutatott a bokrok mögött levő rétre Sanyi.
- Ühüm. Lássuk, ki az!
Átverekedték magukat a bokrok ágai közt, és kiértek egy rövid füvű tisztásra.
- Segítség! Valaki! Itt vagyok!
Sanyi körülnézett, és hangosan visszakiáltott:
- Hol van, ki maga?
- Hrekap!
- Hrekap!? – Sanyi a lányra nézett. – Őt nem sikerült Gruméknak megölni! – visszafordult: - Hallottunk magáról! Hol van?
- A fán!
- Fán? – Sanyi észrevett egy nagy bükköst. Felnézett.
- Ott van?
- Igen! Segítsetek!
- Egy pillanat! – Sanyi előhúzta a kardját, és Dia kezébe nyomta:
- Vigyázz rá, amíg felmászom!
- Jó – nyögte Dia.
Sanyi rögtön nekiállt megmászni a fát. A legfelső ágon egy öregember volt kikötözve – ő volt Hrekap. Mikor meglátta a közeledő fiút, fáradt mosoly terült szét ráncos arcán.
- Hála az égnek… Már attól féltem, soha nem kerülök le innét.
Sanyi rájött, hogy szüksége lenne a kardjára. Lekiáltott Diának:
- Dia! Mégis kell a kard! Föl tudod hozni?
A lány bólintott, és nemsokára ott kuporgott Sanyi mellett az öreg alatti ágon. Sanyi elvette tőle a kardot, és szétvágta Harkat köteleit.
- Le tud jönni?
- Le, le, persze – motyogta Hrekap. A két gyerek ennek ellenére egyszerre ragadta meg a két karját, és lesegítették.
- Köszönöm… - Hrekap előregörnyedve tett pár lépést, a derekát fájlalta.
Sanyi és Dia félszegen állva nézték. Végül Sanyi szólalt meg:
- Uram! Én Lawren Sanyi vagyok, Iboz öccse. Iboz el akarta lopni a…
- Igen, tudok róla. Én készítettem a napkövet.
Sanyi eltátotta a száját.
- Tényleg?
- Igen, a fene egye meg! Iboz azért fogatott el, hogy nehogy több napkövet készítsek! Meg akart öletni, csak nem sikerült. Végül a két cinkosa rámtalált, és idekötözött. Aztán azt mondták, Iboz most nem ér rá velem foglalkozni, mert két ember bekavart neki. Ti volnátok?
- Igen, és szerencsére meg tudtuk ölni Grumot is – bólintott Dia. – Most Ibozt keressük.
- Ibozt? Hát, azt már kereshetitek!
- Miért?
- Iboz halott.
- Meghalt? Mikor…?
- Én öltem meg. – közölte Hrekap.
- De hát maga…
Hrekap felnevetett.
- Ugyan, édes fiam, csak nem gondolod? A két fickó akkor kapott el, amikor bombát helyeztem el Iboz hajóján! Hallottam a robbanást is. Annak már csak a csontvázát találjátok. Higgyétek el nekem. – Hrekapon látszott, hogy elmenni készül. – Szervusztok. Nekem mennem kell. Hálás vagyok a segítségért. – azzal elbicegett. Sanyiék megbabonázva meredtek utána.


Fél tizenkettőkor érték el Lagerfeltet. Az iskola sokkal jobb állapotban volt, mint mikor Dia elment, minden békés volt. Mikor beléptek a kapun, rögtön Torda Orsi futott oda hozzájuk.
- Dia! És… Sanyi!? Ti éltek?!
- Miért ne élnénk? – Sanyi a karjánál fogva eltolta Diát, hogy lássa Orsit. – Élünk és virulunk, Iboz halott, és a napkő biztonságban van. Csak Davius él… vagy ő se. Mindegy. A lényeg: megjöttünk.
Orsi kérdő pillantást vetett Diára. Sanyi elkapta a pillantását.
- Mi van? Úgy meredsz Diára, mintha… - Sanyi nem fejezte be a mondatot. Tekintete Orsiról Dia vörös arcára vándorolt; szeme elkerekedett. Kezdte felfogni a helyzetet.
- Na ne – nyögte.
Orsi nyelt egyet. Gyorsan másfelé próbálta irányítani Sanyi figyelmét. Dia félt, hogy Sanyi esetleg arra jött rá. Mindenesetre a fiú többet nem foglalkozott a dologgal, amit Dia őszinte megkönnyebbüléssel fogadott.
- Ú, Larax nagyot kapott Eleshartól, amikor megtudta, hogy elengedte Diát – mesélte Orsi. – Na nem baj…
Sanyi megköszörülte a torkát.
- Öhm… tényleg, Orsi, mondani akarok valamit! – szólt vidáman. – Dia, megbocsátasz?
Mire Dia válaszolhatott volna, Sanyi és Orsi már ott se volt.

- Orsi! – Sanyi becsukta az üres tanterem ajtaját, és komor arccal a lány felé fordult. – Mondd, ugye rosszul vettem észre, és Dia nem… ugye nem?
- Attól függ, mire gondolsz – sóhajtotta Orsi.
- Pontosan arra, hogy Dia nem a barátjának tekint engem!
Orsi becsukta a szemét.
- Honnan veszed? – kérdezte pár perc hallgatás után.
- Minden erre utal! – Sanyi szinte ordított. Teljesen ki volt akadva. – Folyton elvörösödik, amikor látogatóba voltam nála, akkor is kérte, hogy maradjak ott…
- Szerintem képzelődsz – legyintett Orsi. Nehezére esett hazudni, de nem akarta elárulni Dia titkát.
Sanyi megragadta a vállánál fogva, és megrázta:
- Orsi! Mondd meg az igazat! Ugye igazam van?! Mondd már el!
- Felesleges ilyenekkel törni magad, Sanyi. Képzelődsz!
- Nem képzelődöm! Ugye, hogy igazam van?!
Sanyi arca vörös volt az ordítástól. Orsi mélyen beszívta a levegőt.
Némán fürkészte Sanyi arcát, végül pedig nyugalmat erőltetve magára, így szólt:
- Jól van, megmondom az igazat. Igen, Dia tényleg nem tekint a barátjának…
- Akkor minek tekint, he?!
Orsi sóhajtott.
- Figyelj ide, Sanyi. Remélem, nem fogsz nekirontani, de… de szerintem.. fülig belédesett.
Sanyi elszörnyedve meredt rá.
- Szerinted? Miért csak szerinted?
- Nem vallotta be nekem se, de… de mondtam neki, hogy szerintem észrevetted, és erre elvörösödött…
Sanyi leroskadt egy székre, és a tenyerébe temette az arcát.
- A legjobb barátom… ez nem lehet igaz! Most mi a fenét csináljak?!
Orsi nem válaszolt.
Sanyi nemsokára felemelte a fejét.
- Jól van. – megpróbálta összeszedni magát. – Segítened kell. Ábrándítsd ki belőlem!
A lány rámeredt.
- Mi…?
- Mondom: segíts abban, hogy kiábrándítod belőlem! Nem akarok neki fájdalmat okozni, és így minden kellemetlenség elkerülhető. Jó, olyanokat persze ne mondjál, hogy alvás közben csurog a nyálam, vagy szőrös a talpam vagy mit tudom én…
Orsiból kitört a nevetés.
- … de valamit találj ki! Én szeretem őt, de nem úgy, ahogy ő engem! Ez simán tönkretehet egy barátságot! Hallottam ilyenről.
- Ne dramatizáld túl a dolgot, felesleges! Dia szerelmes beléd – na és? Nem omlik össze a világ ettől! Amúgy pedig megmondanád, mivel ábrándítsam ki belőled? Te vagy az egyik legjobb pasi a suliban, a lányok 95 százaléka odavan érted, okos vagy, profi harcos, magas, jóképű, jó tanuló. Ritka, ha terem ilyen fiú a világon, mint te. Sokan kedvelnek, tele vagy jó tulajdonságokkal. Akkor meg hogy csináljam?!
Sanyi rámeredt.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kedvelnek!
Orsi sóhajtott.
- Jaj nekem! Hogyan próbáljam megértetni veled a lányok érzéseit és gondolkodását?
- Sehogy – vágta rá Sanyi.
Orsi azonban úgy döntött, mégiscsak megpróbálkozik a dologgal.
- Minden lány ilyen srácról álmodik – magyarázta. - Persze, tudom, hogy a lányok előbb kezdenek el futni a srácok után, és téged a lányok még nem érdekelnek…
Sanyi felhorkant, de a lány zavartalanul folytatta:
- … de ha egy lány beleesik egy cuki pasiba…
- Cuki?!
- … akkor nehezen mond le róla. Ahány vetélytársa van, annyira jó a pasi maga. Ilyenkor jó küzdeni érte!
Sanyi undorodva nézett rá.
- Komolyan, lehetetlen megérteni a csajokat – állapította meg.
- Csak hiszed.
- Nem csak hiszem, tudom is! De mit csináljak akkor Diával? Nekem nem tetszik egy csaj se, de fájdalmat se akarok neki okozni.
- Látod, ez is ritka a fiúknál. Szerintem ezért is esett beléd. Tudod mit? Ne csinálj semmit. Viselkedj úgy, mint eddig!
- Nehéz lesz.
- Próbáld meg. Mert ha megtudja a dolgot, teljesen össze fog omlani. Csak bátran! – azzal vállon veregette a fiút, és kinyitotta az ajtót.

- Na végre – sóhajtott fel Dia, mikor meglátta Sanyit. – Mi tartott ennyi ideig?
- Semmi. - Sanyi jóízű nevetést produkált. – Orsi elmesélte, mekkora felfordulás volt. Tényleg azt hitték, hogy földobtam a talpam?
Maga Orsi is elámult, Sanyi milyen jól kezeli a helyzetet. Diának hamar elszállt a gyanúja.
- És most – fordult Sanyi Orsihoz -, szünet van?
- Igen – felelte Orsi. – Most csöngettek ki.
- Honnan tudtad, hogy jövünk?
- Megsúgták az ösztöneim – suttogta Orsi nevetve. Aztán elkomorult. – Tényleg, még az igazgató is beszélni fog veletek. Legjobb lesz, ha fel is mentek hozzá.
Sanyi kicsit megrémült.
- Csak nem leszidnak?!
- Nem hiszem. De siessetek! Talán be tudtok ugrani Varázstanra.

Eleshar nem örült túlságosan a két gyerek szökésének, de értékelni tudta Sanyi és Dia bátorságát.
- Megmentettétek az iskolátokat, a bolygót, sőt, minden embert. Nagyon okosan kinyomoztátok a napkő ellopásának tervét, és persze Harkat is segített a főgonosz kézre kerítésében. Mindketten különdíjat kaptok, és ha találkozom Hrekappal, neki is megköszönöm a segítségét.
Sanyi Diára nézett. A lány a cipőjét bámulta, de szélesen mosolygott.
- Viszont a tananyaggal jócskán lemaradtatok, ezért a nyáron tanáraitok korrepetelnak titeket. Még egyszer köszönöm. Most elmehettek.
Sanyi már a kilincs után nyúlt, de Eleshar újra megszólalt:
- Ó, és még valami! Gondolom, ti sem szeretnétek lemaradni a tanév végén rendeződő buliról.
Dia és Sanyi összenéztek.
- Buli? – ismételte a fiú értetlenül.
- Igen. Lagerfelt vezetősége rendez egy iskola-bulit, és persze minden évben.
- Mikor lesz pontosan? – érdeklődött Dia.
- Június utolsó hetében, vagyis 29-én, hét órától lesz este fél tízig. Tényleg, Lawren Sándor, kit fogsz meghívni?
Sanyit váratlanul érte ez a kérdés.
- H-hogy én? – kérdezte dadogva.
- Igen, te – bólintott az igazgató.
Sanyi verítékezni kezdett.
- N-nem tudom... miért, el kell hívni valakit?
- Egy fiúnak illene, nem?
- Öö... – Sanyi egy szót se tudott kinyögni. – Biztosan igaza van, igazgató úr...
Eleshar kíváncsian szemlélte őt, de Sanyi nem tudott mit felelni.
Dia úgy állt mellette, mint egy szobor; az ő arcára is ráfagyott a mosoly.
- Biztosan van olyan lány, aki szívesen elmenne veled – folytatta Eleshar.
Ez vajon nekem szólt? – morfondírozott Dia.
Sanyi a fejét vakarta.
- Öö... igen...
Szeme sarkából látta, hogy barátja rámered.
- Megtudhatom, ki a szerencsés?
Sanyinak végleg elege volt a témából.
- Csak egy lány – mondta gyorsan. – Köszönjük a tájékoztatót. – azzal felrántotta az ajtót, és kirohant.

Varázstanon éppen elküldték Halas Józsefet egy Próbára. Sanyi az ajkát harapdálva ült a helyén. Kit hívjon el? Diát? De hát hogy nézne ki! egy barát táncoljon a másikkal? Ez olyan kínos!
Más lányt alig ismer. Odaszólt az előtte ülő Jeles Katinak.
- Hallottatok már a buliról?
- Igen – fordult hátra Kati jókedvűen. – Már mindenkinek van párja... Én Janival megyek, Kinga Petivel megy, Leila Dáviddal, Timi Józsival, Tomi Orsival, Máté meg a többiek meg más lányok után néznek. Nektek meg van már, kivel mentek?
- Hát... még... még nincs – nyögte ki Sanyi.
- Sanyi, neked tudok ajánlani egy lányt! – lelkendezett Kati. – Van egy jó barátnőm, akinek még nincs párja! Dia, te pedig mehetnél Dewlik Mátéval!
- Nem túl jó ötlet – fintorgott Dia.
- Vagy Katona Balázzsal...
- Azzal a vadállattal?! Na azt már nem! Velem megy! – jelentette ki Sanyi hirtelen. Dia is, és Kati is egyaránt döbbenten néztek rá.
- Így ésszerű – folytatta Sanyi. – Egyikünknek sincs párja, miért ne mehetnénk együtt?
Utolsó mondata hallatán Orsi is odanézett, és érdeklődve hallgatta a párbeszédet.
Sanyi Dia felé fordult, aki kigúvadt szemekkel nézett rá.
- Dia, jössz velem a bulira?
Orsi felvihogott. Kati is a mosolyával viaskodott.
- Hát... – Dia döbbenten tátogott, de végül mély levegőt vett.
- Megyek!
- Na, az ügy le van vajazva – vont vállat Sanyi lazán, és visszatért könyveihez.

Úgy tűnt, rohan az idő, hogy minnél előbb június 29-e legyen. Dia még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Sanyi lesz a párja. Ahogy tudta, kerülte a bulis témát, de az osztályban minden lány arról akart vele beszélni.
- Juj, de jó neked, hogy mehetsz Sanyival!
- Örülsz neki?
- Várod a bulit? Sanyi biztos jó táncos...
Ezzel a lányok könnyedén elérték, hogy Diának végleg elege legyen.
Akárhogy is, a buli napja megállíthatatlanul közeledett.
És mire Dia észbe kapott, máris eljött az a szörnyű nap.

Dia erre a napra megpróbált könnyedén öltözni. Felvett egy farmert és egy topfélét, megfésülködött, aztán indult az étkezőbe, ahol a bulit tartották. Ahogy az ajtó felé indult, már kihallatszott a hangos zene. Aztán hirtelen valaki eléugrott.
- Hellóóóóó! Hogy s mint?
Sanyi volt az, és láthatólag vidám kedvében volt. Dia meglepődött, mennyire ügyelt a formaságokra: Sanyi egy fekete nyakkendőt viselt kék inggel és fekete öltönnyel. Sötét nadrágján és cipőjét semmi kosz vagy por nem látszott. Haját baloldalon félrefésülte.
„Irtó jól néz ki” – gondolta Dia szorongva. „Bezzeg én nem öltöztem ki ennyire!”
- Ó... jól nézel ki – nyögte.
- Kösz. Te is. – Sanyi meglepetten tapasztalta, hogy elmúlt múltkori zavartsága. Elvégre ő jól táncolt, és miért kéne szégyenkeznie? Zsebre dugta egyik kezét.
- Megyünk?
Dia bólintott, pedig úgy érezte, térdei menten felmondják a szolgálatot. Beléptek az étkezőbe. Rengeteg gyerek forgolódott körülöttük. Sanyi bevezette Diát a tömegbe. A reflektorfény rávilágított az arcára.
A lány behunyta a szemét borzalmában.
- Nyugi! – nevetett bele a fülébe Sanyi. – Jól tudsz táncolni?
- Nem nagyon...
- Sebaj! Majd akkor megtanulsz! – azzal a fiú megfogta a kezét és megforgatta.
Dia gyomrában a gombóc egyre csak nőtt. Meddig fogja ezt bírni?
Kicsit remegve helyezte kezét Sanyi vállára.
Sanyi elnevette magát elkínzott ábrázatán.
- Úgy csinálsz, mintha épp most akarnálak felfalni!
Belülről fel is falsz – gondolta Dia idegesen.
A szám végére már majdnem elhányta magát az idegességtől.
És ekkor, nagy szerencsétlenségére, egy lassú számba kezdtek.
Jézus, most...
Dia lassan botladozott Sanyi körül. A fiú végig a szemébe meredt, de Dia nem viszonozta a pillantását. Ehelyett a többi lagerfeltest szemlélte. Látott egy szerelmespárt is, akik összebújva lassúztak.
Az is biztos, hogy ők nem lesznek ilyenek!
Azonban rádöbbent, hogy ők közben lassúznak, pedig észre se vette. Legszívesebben azonnal kirohant volna az étkezőből.
De nem, ehelyett elviselte a srác közelségét, sőt, még a vállának is támasztotta az állát, amikor nem is akarta.
Ezután egy gyors, ütemes szám következett. Dia szorongása lassan elmúlt. Sanyi elengedte a kezét, és az ütemre ugrándozni kezdett. Dia elnevette magát, majd észrevette, Sanyi lába milyen gyorsan mozog.
- Próbáld meg ezt! – kiáltotta Sanyi.
Dia mosolygott, majd lopva körülnézett. Megnyugodva látta, hogy sokan, Sanyihoz hasonló táncot járnak. Nem lesz feltűnő tehát, ha ők ketten ugrándoznak.
Dia csakhamar azt is tapasztalta, milyen könnyű úgy mozogni, ahogyan társa. Sanyi hirtelen elkapta a derekát és megforgatta. A lámpák fényében idősebbnek tűnt, mint amennyi volt, és férfiasabbnak látszott.
A lányon átrohant a forróság, és megmaradt a gyomra környékén.
Vajon meddig kell itt szenvednie?
Megint egy lassú szám követte az ütemes számot. Sanyi közelebb hajolt hozzá, és szemügyre vette Dia verítéktől csillogó arcát.
Dia megfeszítette az állkapcsát, és a szemébe nézett. Sanyi megmagyarázhatatlan módon elmosolyodott, és halkan megkérdezte:
- Ideges vagy?
A lány megrázta a fejét.
- Akkor jó. – Sanyin látszott, hogy nem hitt neki, de mindenesetre nem ejtett több szót. Olyan közel volt Diához, hogy Dia alig kapott levegőt. Valósággal megkönnyebbült, amikor a bulinak vége lett, és mindenki ágyba bújhatott. Diának sokáig nem jött álom a szemére, és kínzó gondolatai nem hagyták nyugodni. A szobája mennyezetére meredt, amit megvilágított a hold. Aztán a szemére lassan álom ereszkedett.

***

Attól a naptól kezdve Dia nem akart többet a buliról hallani. Mindenki nevetve emlegette a bulit, még Sanyi is. A srác leginkább abban a dicsőségben fürdött, amit akkor kaptak, mikor az újságban megjelent a cikk a Napkő fényének védelmezéséről.
Nem telt bele sok idő, és már mindenki tudott a sztoriról. Diát és Sanyit mindenki hősnek tekintette, még a felsőbbévesek is. Mert hőseink mindenkit megmentettek, legyőzték a gonoszt, tanuságot tettek bátorságukról és erejükről. Hálásak voltak nekik, ők viszont Baebarnak és Calistarnak mondtak hálát. Ha nem tanították volna meg őket ilyen jól – hát, lehet, hogy nem itt tartanának…

Vége

Folytatása következik: Dia és Sanyi kalandjai – 2. rész: A Zombik Völgye