A múlt követei

Az idős emberek azok, akik lelkükben még mindig ott hordják a múlt hibáit, a sebeket és a betegséget, amit ők maguk sem tudtak, vagy nem akartak megfékezni. Egyesek dicsőségben tértek haza, mások betegen és sérülten, egyesek pedig sehogy. Ez volt a múlt század; harc és remény. Majd harc a reményért. Harc az életben maradásért. Remény az életben maradásra.
Szeretnék megosztani veletek egy történetet, egy idős asszony történetét, aki mai napig itt él köztünk, kapálgatja kicsiny, de csodálatra méltó kertjét, miközben az öregség annyira magába zárta, hogy már nem is hallja, amikor a 60 kilós kutyája teli torokból ugat.
A kedves öreg néni, aki megkért, hogy Rózsika helyett szólítsam Rózsának, merthogy az a becses neve, görnyedten ül régi, szúrágta székében. Ölében ott pihen a félvak kandúr, akit évekkel ezelőtt fogadott be, s minden évben megtépázza a kiscsirkéit, mégsem kergeti el. Szemben ülök vele, velük, és próbálom megfogalmazni magamban a kérdéseket, amelyeket fel szeretnék tenni, anélkül, hogy megbántanám az idős nénit, aki gyerekként vékony, sárgavesszővel súhított rám (mert az jobban csíp), amikor felmásztam a diófájára (amiről aztán nem tudtam lemászni).
– Rengeteg év sorakozik fel ön mögött, s még több eseményt élt át úgy, ahogy sokan nem. Olyan történések szemtanúja volt, amelyek befolyásolták Románia, Magyarország és Európa jövőjét. Kérem, mesélje el, hogyan is élte Ön ezt meg?
– Mindig azt mondták nekem, hogy egy nagyon szerencsés, ám boldogtalanságra ítélt ember vagyok. Nem vagyok különleges, mert akkor születtem, amikor; egy háború közepén. Sokan születtünk akkor. De szerencsés vagyok, mert túléltem. Idesanyám nagyon vigyázott rám. Ő árvaleány volt- legalábbis mindig ezt mondta. Pedig az öreg, az idesapja még akkor is élt, amikor ő már meghalt. Idesapám volt az, aki a mindenséget jelentette számára. Miután elment harcolni, vagy ki tudja hová, s hosszú ideig nem jött haza, senki nem hallott semmit róla, csak én maradtam számára. Én voltam a lelke és a szíve, lángoló szerelmének élő bizonyítéka. A szellőtől is védett, miközben más falusi gyermekek sorra haltak bele a torokgyíkba, tüdőgyulladásba, fertőzésekbe. De egy árvalány, aki egyedül neveli gyermekét hamar szemet szúrt a falunak. Megfenyegették, megverték, fűt-fát ígértek neki, míg végül hozzáment a mostohaapámhoz, azt hivén, hogy apám már meghalt. Mostohaapámhoz költöztünk, ahol együtt lakott az ő anyjával és húgával. Nem volt nehéz életem, engem soha nem bántottak, mintha ott sem lettem volna. Átnéztek rajtam. De idest minden nap elverték; néha mostohám, amikor mérgesen jött haza a kocsmából, máskor az anyósa és a sógórnője, akik kíméletlenül cibálták a haját vagy seprűvel ütötték. Úgy nevezték idest, hogy szégyellem elmondani, pedig ő rengetegszer hallotta és tűrte. Tűrt mindent. Sokszor egyedül küldték a mezőre, málét kapálni, esőben, szélben, ennivaló nélkül. Esténként, amikor csendben zokogott, vele zokogtam én is, pedig engem senki nem bántott. Eegyszer terhes maradt a mostohaapámtól. Mindketten azt hittük, hogy egy ajándék a Jóistentől, hogy végre a család igazi tagja lehessen.Hjajj, de nagyot tévedtünk! Már kerekedett a pocakja, amikor az anyósa egyedül küldte anyámat kapálni. Azt hiszem, megfázhatott, megkaphatta a szél, vagy nem tudom, de amikor hazaért, a felső és az alsó szoknyája is vérrel volt átáztatva. A gyermek még azelőtt meghalt, hogy megszülethetett volna. Sok ideig betegeskedett, a szépszobába bezárkózva. Nem akart enni vagy inni. És egy nap hazatért az én igazi idesapám. A háború alatt fogságba esett, épp hogy túlélte, de hazajött. Ez történhetett talán ’23-ban vagy ’24-ben, nem emlékszem pontosan. Nem tehettünk semmit. Anyám újra férjhez ment, nem tudta elhagyni a férjét. Apám szülei a magyarországi oldalon  rekedtek a háború után- hozzájuk tért haza apám. Magával akart vinni, de megszakadt volna a szívem, ha az én drága édesanyámat elhagytam volna. Így én is ittrekedtem. Azt hiszem, szerencsés voltam, mert így együtt tölthettem vele életének utolsó két hónapjában. Az idő telt, ides is kezdett helyrejönni- már nem is verte senki a családból. A mostohám úgy megverte egyszer részegen az anyját és a húgát, hogy a templomban hetekig erről beszéltek, mert azt mondta, az ő hibájuk, hogy az asszonya elvesztette a gyermeket és a fehérnép ezentúl vigyázzon egymásra a házában, vagy nincs mit ott kajtassanak! Kis idő múlva nagy örömhív érkezett: jönnek a magyarok! A falu népe epekedve várta őket, idessel együtt, szállást, ételt és népdalokkal fogadva testvéreinket. Azon a napon, amikor megérkeztek, a falu asszonyai egy hídon várták őket, énekelve, néha dobbantva egyet-egyet. Egyesek azt mondják, a románok elfűrészelték a hídlábakat, amiatt dőlt össze a híd. Nem volt magas a híd, csak egy csordogáló patakocska felett nyúlott, s inkább volt rosszindulat, mint gyilkossági kísérlet a románok részéről. És mégis… Egy szög beleszaladt anyám fejébe. Még napokig élt, üveges szemmel nézett rám és mindenki másra, de soha többé nem beszélt már. Nem evett és nem ivott. A mostohaapám megpróbálta megmenteni, gyógyszereket, orvost hozatott hozzá. Hiába. Amikor az orvos kihúzta a fejéből az a vastag, rozsdás szöget, halk sóhajjal távozott ides közülünk, búcsú nélkül, csendesen. Ekkor maradtam én a világ árvája.- Rózsa néni is lágyan sóhajt. Szinte érzem a fájdalmát, mely épp, hogy csak elkezdődött. Gondolatban már számolgattam is.
– Ha jól számolom, akkoriban lehetett 7-8 éves. Miféle sors várt egy Önhöz hasonló, árva gyerekre?
– Tíz éves koromig nevelt a mostohaapám. Már ha azt nevelésnek nevezhetjük. Inkább voltam a ház cselédje, aki azokat a munkákat végezte el, amikre senki nem volt hajlandó.-halkan kuncog- Bizony.  mai gyerekek húzzák az orrukat, amikor falun,  a nagyszülőknél a kinti budit kell használniuk, és bele sem gondolnak abba, hogy bizony az csak egy lyuk, amit időnként takarítani kell. Évekig ragadt az orromban mások piszkának a bűze… Aztán, hála a jó égnek, 10 éves koromban Kolozsvárra küldtek cselédkedni. Volt a családban egy távoli rokon, egy butuska fiú, Ferenc, őt is velem együtt kóldték el. Szegény, nagyon szeretett engem, mert szépen beszéltem vele, pedig én is mindig becsaptam a pénzzel. Sosem tudott számolni, nem is ismerte a pénz értékét. Elcsaltam az ő fizetését is, elköltöttem mind egy szálig és vagy hoztam neki is valamit,vagy nem.- rövid csönd, míg fellélegzik, de sóhajba fordul át az emlékek hatására- Mindennek nagyon örült… Egyszer vettem neki egy kék pántlikát. Egy olcsó, kék pántlikát… Ő mégis ujjongva örült neki. Azután is csuklóján hordta, hogy teljesen elfeketedett a kosztól.
– Milyen volt a család, ahol dolgozott?
– Ihaj, úri egy népség volt az. Nnagyon tudták  a rongyot rázni. Az asszonyomnak mindig fájt a feje, ha a háztartásban valamit el kellett intézni, mégcsak egy levest sem tudott megfőzni szeretett ura számára! Bezzeg mindig kibeszélt minket, a szolgálókat, mindig talált valamit, ami nem volt tetszésére. Pedig annyit dolgoztunk, mint az igáslovak! A férj jóember volt. Szerény. Néha, amikor hosszú útról tért haza, hozott nekem és Ferinek egy kis ajándékot, miről persze nem szólhattunk a naccságának, mert ő aztán a levegőt is sajnálta tőlünk. Imádtam a dunakavicsot. Sokáig tartottam a számban, míg lassan szétolvadt, s csak a csupasz mogyoró maradt. Sokáig dolgoztam ott. Megtanultam, hogyan legyek jó szólgáló. Mintha csak arra készítettek volna fel, ami a házasságban várt rám. 16 éves koromban jöttem el onnan.
– Miért ment el, ha jó dolga volt?- bukik ki a számon, de már meg is bánom. Ő csak mosolyog, lassan iszik egy korty langyos vizet fehérpöttyös, barna csészéjéből, amiről itt-ott már lekopott a zománc, majd folytatja:
– Nem azért mentem el, mert én úgy szerettem volna. A mostohaapám hívatott haza. Férjet talált számomra. Nem akartam senki felesége lenni, főleg nem Viktoré! Öreg volt, jóval idősebb nálam. És csúnya, mint az ördög. De háza volt és földje, ez pedig elegendő volt a mostohaapámnak. Pedig, volt egy szeretőm Kolozsváron… Győzködött, hogy szökjünk meg együtt, de ő úri fiú volt, nem akartam tönkretenni a jövőjét és nem akartam így megszégyeníteni a családomat sem. Férjhez mentem. Viktor furcsa férfi volt. Megvert, ha nem volt hús a levesében, de pénzt nem adott, mindenét alkoholra költötte. Azt hiszem, a kocsmában egyezkedett a mostohaapámmal rólam is. Mégis, ő volt az, aki megtanított engem írni és olvasni. Rengeteg könyv volt a házban, szerteszéjjel; a padláson, egy zsáknyi a pajtában, a pincében, a földön, hogy a papír felitassa a nedvességet. Nem volt az én uram kultúrember, csak a házzal együtt örökölte a könyveket az apjától, aki tanító volt, az ő apja pedig pap. Imádtam olvasni, ám mégis, 17 éves korom körül úgy éreztem, nem bírom tovább. Felálltam egy székre és készen álltam rá, hogy felakasszam magam. De késő volt. Terhes lettem. Gondolkodás nélkül megöltem volna magamat, de azt az apró, mocorgó valamit a pocakomban képtelen voltam. Így helyére raktam a széket, a kötelet visszavittem a pajtába és megfőztem Viktor vacsoráját.
– Emlékszik, ez milyen periódusban történt?
– Azt hiszem, a Második Világháború előtt. Ha azt hittem, az ördöghöz mentem feleségül és folytonos rémálomban élek, még nem tudtam, mit tartogat számomra a háború. A vén kecske pedig hamar megszabadult, esze ágában sem volt még egy nagy háborút végigszenvedni. Alig a háború megkezdése után a mája vitte el. Ott maradtam, férj nélkül, egyedül a nagy háborúban. Istenem… nem is értem, hogyan sikerült átélnem, átvészelnem azokat a hosszú, hideg teleket, bújkálva és tüdőgyulladással küszködve! Amikor katonák jöttek a faluba, a nőket és a gyermekeket a padlásokon rejtették el. Nem számított, hogy német, magyar, orosz vagy román katonák voltak-e, mindegyik szörnyetegként viselkedett, és tombolt, ha nem tettek kedvére. A falubeliek, akik “szabadon” járkáltak a faluban, csempésztek fel ételt, melegvizet, teját a padlásokra. Néha, amikor nem voltak elég figyelmesek, a katonák észrevették a csalafintaságot és feldúlták a padlásokat. Olyankor a padlás egy olyan mélyedésében bújkáltam Erzsikével, a lányommal, amit szalma fedett. Sokszor, órákig ott maradtak, cigarettáztak, nevettek vagy felrúgták a tányérokat és őrjöngtek. Ha valakit megtaláltak a padláson bújkálva, elhorcolták, akkor is, ha nem volt zsidó, vagy cigány. Egyszer azonban, egy különösen hideg téli időszakban Erzsike nagyon megfázott. Attól féltem, tüdőgyulladást kapott, s már semmim sem volt, amivel jobban felmelegíthettem volna. Jobban féltettem a gyermekemet, mint amennyire rettegtem a katonáktól, ezért lesurrantam a padlásról, hogy orvost vagy valami ahhoz hasonlót keressek. Tudtam, hogy a pap ismeri a gyógyszereket, volt is néhány rejtett fiolája, amivel mindig megszánt minket, így őt akartam megtalálni. Mielőtt, azonban, messze juthattam volna, néhány katona elkapott. Nem értettem, milyen nyelven beszéltek, ők pedig egyre dühösebbek lettek emiatt, ordítottak és ráncigáltak. Mostmár tudom, németek voltak.  Nem voltam fiatal, de még öreg sem, csúnya pedig semmiképp. Gondolom, az egyiküknek megtetszhettem, ezért elráncigált a többiektől, akiknek ez nem tetszett, de végül elengedtek. Rettegtem. Nem attól, hogy megerőszakol, vagy megöl, hanem attól, hogy nem tudom a gyermekemet megmenteni, s ő egyedül fog meghalni egy poros, koszos padláson, amit senki észre sem fog venni, mert a ház üres. És én már előre sirattam, miközben mégis megpróbáltam kirántani a karomat a katona markából. Nem engedett szabadon. Egyre erősebben fogott. Románul próbált beszélni hozzám, de én nem tudtam még köszönni sem. És a németet sem értettem. Észrevétlenül hagyta, hogy arra cibatoljam, amerre az öreg pap lakott. Néhány üvegcsét és pokrócot kaptam az öreg paptól, aki megígérte, hogy mihamarabb eljön megnézni a gyermekem. Majd a katona szó nélkül hazakísért. Másnap ismét eljött, én pedig megijedtem, hogy előző nap csak kileste, hogy hol bújkálok, de tévedtem. Ennivalót hozott. Friss, gőzölgő húst. Egy hétig minden nap jött, gyógyszereket és élelmet hozva. Majd a német katonák szó nélkül elmentek és jöttek mások.
– Találkozott még a katonával?- kérdeztem reménykedve, szinte éhezve egy szép szerelmi történetre.
– Soha. Néha még gondolok rá. A jóságára. De akkoriban háború dúlt, és a legszentebb emberből is előbb-utóbb előbújt a vérengző szörnyeteg.
– A háború után, hogyan volt képes ismét felállni, leporolni magát és folytatni az életét?
– Nem volt könnyű. Tudtam, hogy a gyermekemnek csak akkor lehet esélye, ha iskolába járhat, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy mindene meglegyen, semmivel se legyen alávalóbb, mint a többiek. Főztem, mostam, takarítottam, műveltem a megmaradt földet, varrtam másoknak és takarítottam egy gyárban is. Nem… Nem volt könnyű.
– Nem gondolt arra, hogy ismét családot alapítson egy új férj mellett?
– Előbb ástam volna meg a saját sírom! Volt már családom, ami pedig a férjet illeti… Láttam, mi történt idessel. Inkább kínlódtam egyedül, mint valaki helyett!
– Történt-e bármi, ami könnyebbé tette a helyzetet?- szomorúság cseng a hangomban. Teljes szívből sajnálom az asszonyt, akit addig zsémbes, rosszindulatú szomszédnak tartottam. És hirtelen eszembe jut, hogy mégis, mikor kicsi voltam, adott nekem lerben sült krumplit, néha pedig tejbegrízt. Szeretném megölelni, de képtelen vagyok rá. Azzal összetörném.
– Történhetett volna… Apám küldött néhány levele, majd meg is látogatott. Már rég nem volt ugyanaz a férfi, aki évekkel ezelőtt könnyes búcsút vett tőlem. Sajnált engem, láttam a szemén. Magával akart vinni, hogy lakjak vele és a feleségével. Lelkesen mesélt a gyermekeiről. A mostohám már meghalt. Csak én maradtam és a gyermekem. Elfogadtam a meghívást, hogy Budapestre költözzek, de kértem néhány hetet, hogy lezárhassam az itteni dolgaimat. És lám, ez a fölt nem hagyott. Aznap, amikor indulnom kellett volna, nagyon rosszul lettem. Napokig nem tudtam felállni az ágyból. Üzenetet küldtünk, hogy megyünk, de késni fogunk. A válasz hamarabb érkezett, mint számítottuk, de nem volt kedvező: Pesten kitört a forradalom. Azután sem apámtól, sem a családjától nem kaptunk egyetlen levelet sem.
– Ön mégsem adta fel. A kommunizmus hirtelen csapott le az országra, egy olyan érát indítva, melyet a hiány, a kontroll és a terror határozott meg.
– Nem igazán gondolkodtam, csak tettem a dolgom. Néha a többi asszonnyal a mezőn dolgoztam,máskor a gyárban kínlódtam napokig. A városba ingáztunk, sokszor pedig gyalog jöttem haza, mert a buszra már nem fértem fel. A gyermek is megnőtt. Vitte hűségesen a csarnokba a tejet, hogy segítsen nekem, de már a családalapításon gondolkodott. Egy-kettőre férjhez ment és a városba költöztek egy egyszobás lakásba, amit az államtól kaptak. Közben a faluban zajlott az élet. A vallásóráról hazatartó gyerekeket maszkos alakok riógatták. Besúgók és rosszindulatú hazudozó lehetett bárki. A falu önmaga ellen fordult. Azt hiszem, a sok ellenőrzésnek és büntetésnek ez is volt a célja: hogy ne bízzunk senkiben.
– A kommunizmus eltűnése után országunk fejlődésnek indult. Szabadság, egyenlőség, az EU-ba való belépés, szabad határok és egy új korszak… Hogyan látja Ön ezt az új világot?
– Én már nem vagyok része ennek a világnak. Körülöttem történik és nem velem. EU? Szabad határok? Egész életemben itt éltem, soha át nem léptem egy országhatárt sem, azok mozogtak körülöttem. Látom, hogy a világ fejlődött, és látom, hogy veszít is valamit. De én már csak nézem a fejlődést, nem értem.
– Megváltoztatna valamit a múltjában?
– Talán. De mi értelme ilyet kérdezni, hiszen nem lehetséges. Fölösleges szívfájdalom.
Látom rajta, hogy próbálja értelmezni a világot, miközben ő régi házában még mindig kemencével fűt és azzal a dunyhával takarózik, amit a saját libái tollával tömött meg. A szag, ami terjeng, amit sokan “öregszagnak” neveznek, nem az öregség, hanem a múlt illata. Magába szívta a falon lógó falvédő, a kézzel készített fésűtartó, s a házat is már csak ez az eszme tartja össze. Nemsokára elhullik majd még egy a múlt követei közül, de az ő történetét meghallgattam. Tanuljunk belőle, mert szükségünk lesz mindarra, amit ez a törékeny, idős néni majd egy évszázadon ált cipelt magában.