A MaiFair-től a Park Lane-ig I. Fejezet Nessun Dorma - Senki sem

1900 Július 15 kedd, London

Forró, júliusi éjszaka volt. Az éghajlathoz képest, szokatlan módon hetek óta egy csepp eső sem esett Dél-Anglia felett. London olyan volt, mint egy felhevített katlan. A magas házak között megrekedt a por, a forró levegő, a korom, a füst sok szenvedést okozva a derék londoniaknak. A hőség, akárcsak az 1666-os nagy londoni pestisjárvány egyenlővé tette az embereket, akik ugyanúgy szenvedtek a Buckhingam vagy a Kensington palotában, a Maifair vagy a Mall villáiban, Tottenham, Fulham vagy a Highgate kertvárosaiban, mint az East End és a Withechapel nyomornegyedeiben. Az emberek izzadtak, fulladoztak a hivatalokban, a gyárakban, az üzletekben, a City bankjaiban és irodáiban, a villamoson és az omnibuszon, de még a tavaly átadott földalatti vasúton is. Nem érdekelte, hogy az ember nemes vagy csak egy lovag, a miniszterelnök, a király, vagy a fűszeres a King’s Street-ről, vagy az a fura fickó, aki dohányt árult a Charring Cross pályaudvaron, mindenkit megkínzott, mindenki szenvedett, azaz majdnem mindenki.

Sir Arnold Brown otthonában a személyzet leleményességének, illetve a ház rendkívül előnyös fekvésének köszönhetően kellemes hőmérséklet uralkodott. Sir Arnold fontos ember volt, a külügyminisztérium közigazgatási államtitkáraként, vagyis a minisztérium tényleges vezetőjeként, komoly esélye volt rá, hogy Sir Henry Loyd, a kabinet titkárának, vagyis az egész közigazgatási apparátus első emberének nyugdíjazása után átvegye a helyét, és így ő legyen a birodalom több tízezer fős köztisztviselői karának feje.

Sir Arnold és népes családja London belvárosában, a Maifair-en, egy elegáns, hófehér négyemeletes villában, a Milford House-ban lakott, a Park Lane és a Curson Street sarkán, a Hyde Park mellett. A család az egész első két emeletet elfoglalta. Sir Arnold-nak és feleségének Lady Jane-nek, harminc év házasság alatt, nyolc gyermeke született, ebből a legidősebb Peter már házas volt, a feleségével Betsy-sel a Nothing Hill-en, a Ketschbruk Street-en laktak. Brown-ék két kisfia Bernard és George még kisgyermekként, az 1880-as nagy influenza idején haltak meg, így a nyolcból öt gyerek élt velük, Ronald, az ikrek Humphrey és Mildred, Abigail és a legifjabb Brown, a tíz éves Florence.
A három lány egy tágas szobában aludt, aminek az ablakai a parkra néztek. Mivel a meleg miatt éjjelre nyitva hagyták az ablakokat, a szoba megtelt a ház előtt álló cseresznyefák, és a park akác és juharfa virágainak, valamint a levendulaolaj, a jázmin éjjelikrém és a frissen mosott ágynemű illatával.

A három lány közül egyedül Mildred nem tudott aludni, túlságosan is feldühítették az aznap délutáni események. Jópáran éreztek még hasonlóképpen ezen a csendes júliusi éjszakán a Park Lane 15-ös számú házának első emeletén.
Mildred 16 éves volt, magas, vékony lány, arca és alakja még inkább egy gyereklányé, mint egy fiatal hölgyé, azonban mandulavágású, sötét, kék szemei és hosszú vöröses szőke haja, mégis vonzóvá tették. A húga Abigail egy évvel volt fiatalabb, nővérével ellentétben gyönyörű, szép arcú lány volt, tökéletes alakkal, gömbölyű csipővel, fenékkel és keblekkel, hatalmas, koromfekete szemekkel, rozsdabarna hajjal. Mildred leginább anyjára hasonlított, Lady Jane sudár termetét és hűvös, nyugodt természetét örökölte, míg Abigail alacsony volt és heves, mint az apja.

A két lány természete, akárcsak külseje is lényegesen különbözött. Mildred éles elméjű, koránál jóval bölcsebb és érettebb volt, valamint kíváncsi mint egy vénasszony, állandóan fülelt és soha nem felejtett el semmit. Egy olyan világban, ahol a nők tanulhattak, Mildredre nagy jövő várt volna, 1900-ban, Angliában azonban az volt a sorsa, hogy férjhez menjen, gyerekeket szüljön, felnevelje őket, aztán meghaljon. A furcsa az, hogy mindezzel teljes mértékben tisztában volt, és ami még furcsább, tökéletesen elégedett volt a sorsával. Bár anyjuk meglehetősen liberális szellemben nevelte őket, Mildredben ez pont az ellentétes hatást fejtette ki. Olvasmányai, amikkel anyja afelé próbálta terelni, hogy széles látókörű, szabadon gondolkodó nő váljék belőle, valamint a háló, dolgozószoba és a dohányzószalon kulcslyukánál eltöltött, roppant hasznos órák, csak megerősítették abban a meggyőződésében, hogy minden baj a forrása a változás. Minden úgy jó, ahogy van, a változás káosz, anarchia, az állandóság viszont biztonság és stabilitás. Ez teljesen érthető lett volna, egy sokat látott és tapasztalt idős embertől, azonban egy tizenhat éves kamaszlánynál ez a gondolkodás inkább ijesztő volt.

Abigai-lel nem voltak hasonló problémák, jó természetű, udvarias, lány volt, szépen kézimunkázott, tűrhetően zongorázott, tudott akvarellt festeni, de nagyjából ezzel ki is merültek az erényei. Abigail korának megfelelően nem volt túl eszes lány, az érdeklődése sajnos megrekedt a lányregényeknél, a kutyáknál és a Harrods katalógusnál. Halvány sejtései voltak saját korlátait illetően, ennél fogva mindig arra vágyott, hogy valaki vezesse, hogy megmondják mit csináljon, mit gondoljon, mit érezzen, feltétlen bizalommal fordult mindenkihez, legyen szó az anyjáról, a nővéréről, a sógornőjéről, a bátyja menyasszonyáról, akit egyébként utált, a tejes emberről vagy az eladónőről a Fortnum and Mason áruház női fehérnemű osztályáról, ha azt mondták neki ugorjon a kútba, ő ugrott. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, a gondok ott kezdődtek amikor olyanoktól fogadott el tanácsot, akiktől nem feltétlen kellett volna, ami gyakran előfordult, vagy amikor nagy ritkán önállóan próbált dönteni fontos kérdésekben, de az is előfordult, mint ma délután is, hogy megpróbálta kombinálni a kettőt.

A gondok pár hete kezdődtek. Abigail, a szülők határozott nyomására felbontotta az eljegyzését egy elbűvölő fiatalemberrel, egy dragonyos tisztel, akivel nem volt semmi baj, azon kívül, hogy részeges volt, erőszakos, egészségtelen érdeklődést mutatott a lovak és az agárversenyek iránt, és Abigail-nél, csak Sir Arnold pénze és befolyása érdekelte jobban. Ez nem volt ritka, mindegyik gazdag vagy befolyásos család körül voltak sakálok, rövid úton megszabadultak tőle, az eljegyzést felbontották, Sir Arnold, pedig elintézte, hogy a fiút áthelyezzék a birodalom egy oly távoli pontjára, ahonnan nem igazán szokás, egészségesen, két lábbal vagy két karral, vagy éppen ép elmével visszatérni. Nem sokkal ezután működésbe lépett a család, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek precíz és kifinomult gépezete, melyet egy cél hajtott, új, lehetőleg előnyösebb vőlegényt szerezni a lehető legrövidebb idő alatt.

Úgy egy hete, egy kedd délelőttön beállított a Park Lane 15-be Sir Arnold öccse, Andrew és a felesége Dianne. Zárt ajtók mögött, elég nyomott, feszült hangulatban tárgyaltak a mamával, vagyis Lady Jane-nel. Állítólag sikerült egy gazdag, jó családból származó, szép, civil karrier előtt álló rendes, társasági fiatalembert találniuk. A mama, mivel utálta Andrew-t és a feleségét is, először hallani sem akart a dologról, ismerve Andrew-t és barátait, meg volt győződve, hogy a jelöltje csak borzalmas lehet. Mint később kiderült a mamának ismét igaza lett. Végül sikerült rábeszélniük, hogy hívják meg ma délutánra a fiút teára. Mildred nem tudta, hogy sikerült Andrew-nak ezt elérnie, sajnos nem tudta végighallgatni a beszélgetést.

Ma délután négykor a család a hátsó udvara nyíló erkélyen gyűlt össze. A mama, Betsy, Abigail, Mildred, Florence, Humphrey, Ronald és a családban közutálatnak örvendő menyasszonya Nell, Harold bácsi és Doris néni,, valamint két kutya Cecil, egy spániel és egy boxer bájosan csúnya és esetlen gyermeke és Goldie, Doris néni francia buldogja, aki nevével ellentétben fekete volt, ronda, gonosz és leginkább egy tasmániai ördögre hasonlított, egy nagy asztal körül, kényelmes gyékény fotelekben és kanapékon helyezkedtek el, a kert gesztenyefáinak árnyékában, apró kék, virágokkal díszített csészékből teát ittak, a tálalók, kínálók tele voltak süteményekkel, szendvicsekkel, hideg sültekkel, egyszóval minden adott volt, hogy eltöltsenek együtt pár, önfeledt, nyugodt, kellemes órát. Az idillt egyedül Doris néni zavarta meg, aki megállás nélkül, borzalmas, sipító fejhangon kerepelt a kutyájáról, miközben a férje, Harold bácsi igyekezett úgy tenni, mintha nem ismerné ezt a rettenetes asszonyt, akinek förtelmes természete, leginkább a Zulu háborúra hasonlított.
Aztán egyszer csak beütött a krach. Megérkezett Andrew a jelöltjével. Nos a mamának ezúttal sem kellett csalódnia a sógorában.

Thomas Baliol gazdag, skót családból származott, az apjának hatalmas cukornád, dohány, tea és kávé ültetvényei voltak a gyarmatokon. Ennyi. Mindössze ennyi volt igaz, abból, amit Andrew összehordott róla. Magas, nagydarab fiatalember volt, aránytalanul hosszú karjai és lábai ennek ellenére kifejezetten esetlenné tették. Az arca, hatalmas krumpli orra, ronda bőre és buta, apró, mélyen ülő szemei miatt kifejezetten visszataszító volt. A mamát kísértetiesen emlékeztette a helyzet a saját ifjúságára, amikor egy hasonló nyári napon, Brighton-ban, egy közkedvelt tengerparti nyaralóhelyen bemutatták, egy nála jóval alacsonyabb, sovány, csúnya férfinak, aki akkoriban egy egyszerű ügyintéző volt Lord Granville, az akkori külügyminiszter titkárságán, majd Paulette nagymama közölte vele, hogy ez az ember lesz a férjed. A két férfi azonban összehasonlíthatatlan volt. Sir Arnold pillanatok alatt le tudta venni a lábáról, mind az anyósát, mind a leendő feleségét, udvarias volt, remekül bókolt, gyönyörű leveleket írt, megértő volt, kedves, egy igazi, vérbeli gentleman.

Harminc év alatt, kevés konfliktusuk volt, ami mindkettőjük végtelenül békés természetüknek volt köszönhető. Erről a szerencsétlen Thomas-ról, az ember első pillantásra azt gondolhatta, hogy egy ostoba, durva, faragatlan tökfej, de ha jobban megismerte, rájöhetett, hogy mindezek mellett unalmas és felszínes is. Miután beszürcsölt egy csésze teát, magába tömött két tonhalas szendvicset, Andrew erős unszolására elmorogta, hogy mik is a szándékai Abigail-lal, hogy tulajdonképpen feleségül akarja venni, a teraszra, a házra, sőt az egész Maifair-re egy perc néma csend telepedett.

A mama kezében, annak ellenére, hogy felvolt erre készülve, megállt a csésze, Mildred félrenyelt egy darab süteményt és görcsösen köhögni kezdett. Humphrey, hogy segítsen a húgán, felugrott, odarohant hozzá és ütni kezdte a hátát, közben sajnos feldöntött egy zsúrkocsit, a CrownDerby porcelán teáskészlet darabokra tört, az addig kellemesen szundikáló Ronald felriadt és véletlenül kiverte Nell kezéből a csészéjét, ami Andrew bácsi nadrágján landolt, aki miután megérezte a forró teát az ágyékán (megjegyzem egy angolhoz teljesen méltatlan módon) a nadrágját csapkodva, ordítozva elkezdett fel le rohangálni a teraszon. Goldie, aki nem volt hozzászokva a hasonló jelenetekhez, hogy hangot adjon nemtetszésének, kiugrott Doris néni öléből és belemart Andrew bokájába. Újabb edények törtek össze. Harold úgy döntött itt az idő, hogy közbelépjen, és hogy oldja a feszültséget, megpróbált szóba elegyedni Thomas-szal
- Nos Thomas - fordult a fiú felé. - Te ugyebár skót vagy?
- Ööh, én izé, öö igen - motyogta Thomas.
- Remek - csapott a térdére boldogan Harold - Éppen kapóra jössz nekem! Mindig is meg akartam kérdezni egy skóttól, tulajdonképpen miből készítitek a Haggist?

Sajnos arra már nem kapott választ, hogy miből készül a skótok roppant gusztustalan nemzeti étele, mert sógornője és felesége gyilkos és lesújtó tekintete beléfojtották a szót. A mama úgy döntött, hogy véget vet a teadélutánnak. Andrew-t, miután lefejtették a lábáról Goldie-t, betámogatták a szalonba, Harold töltött magának egy nagy pohár Brandy-t, Doris válogatott szidalmakat vágott Andrew fejéhez, amiért lelketlen, aljas és megengedhetetlen módon megijesztette szegény kutyáját, Ronald hazakísérte Nell-t, Abigail pedig sétálni indult a Hyde Parkba Thomassal, persze felügyelet mellett, ahogy az illem megkövetelte, Betsy, Mildred, Florence és Humphry tisztes távolból követték őket. Körbe sétálták a tavat, majd az Albert herceg emlékműnél elbúcsúztak, Thomas a Kensington Road-on a belvárosfelé indult, Abigail pedig a testvéreivel és a sógornőjével, a parkon keresztül haza.

Abigail a legbölcsebben akkor cselekedett volna, ha ezután a rémes délután után inkább csendben marad, de nem ezt tette! Úgy döntött, hogy megpróbálja a maga rémesen ügyetlen, buta módján kipuhatolni, vajon milyen véleménnyel vannak szerettei Thomas-ról.
- Nos Humphy - próbálkozott a bátyjánál - Mit szólnál ahhoz, ha vőfély lehetnél Thomas esküvőjén?
- Azt hiszem, inkább lennék örömanya a szőke tehén (Nell) és Ronald esküvőjén - mondta Humphrey
- Én még vendég sem lennék ennek a hülyének a lakodalmán - tette hozzá Mildred
- Múltkor találkoztam az anyjával a Swan színházban - szólt közbe Betsy - Rémesen kínos jelenetet produkált. Az Antonius és Cleopátrát játszották, mikor Cleopátra ledöfte magát, az egész nézőtéren csend volt, az a nevetséges trampli meg elkiáltotta magát a színpad feletti páholyban: Nahát kedvesem, mennyire más ez, mint a mi drága Viktória királynőnk családi élete. Borzasztó volt.
- Még Nell-nek sem kívánok hasonló anyóst - csóválta a fejét Mildred
- Szerintem kedves volt
- Hallgass Florence! - torkollták le egyszerre hárman szegény lányt.

Abigail még mindig nem érezte, hogy pihentetnie kellene ezt a Thomas ügyet, ellenkezőleg újsütetű lovagja védelmére kelt. Kikérte magának, hogy szívszerelmét ökörnek, szamárnak, majomnak, tökfejnek hívják, testvéreit felszínesnek és szűklátókörűnek nevezte, a sógornőjét pedig önteltnek, aki lenézi Thomast ezt a remek fickót. Humphry erre vaknak és ostobának titulálta Abigail-t, aki erre a töketlen hülye jelzővel illette a bátyját. Mildred és Betsy erőteljes közbelépésének köszönhetően nem lett verekedés a dologból.
A vacsora hasonló hangulatban zajlott le, akik részt vettek a délutáni teán némán ülték körül a hatalmas ebédlőasztalt, és egy szó nélkül ették végig az esti menüt. Sir Arnold hat körül érkezett haza a Whitehall-on álló minisztériumból. Látszólag minden rendben volt otthon, a komornyik elvette a kabátját, a kalapját és a botját, a lakáj felsegítette a köntösét, a pipája és a Brandy-je is elő volt készítve, az összes gyereke otthon, még Peter is átjött estére. A vacsora fenséges volt, Mrs Potter igazán kitett magáért. Hideg uborkaleves, vesés pite, gyümölcstorta, hozzá vörösbor, 1867-es Villard Noir, békés csend, senki nem locsog csodálatos. Az ugyan kicsit gyanús volt, hogy a család elég közömbösen fogadta, szenzációs bejelentését, miszerint a miniszterelnök, Lord Salisbury, családostól meghívta a hétvégre, Dornie-i kastélyába. Vacsora után Sir Arnold és Lady Jane visszavonultak. Teltek múltak az órák, lassan mindenki nyugovóra tért.

A Westminster apátság tornyában éjfélt harangoztak, Mildred még mindig álmatlanul hánykolódott. Melege volt, lerúgta magáról a paplant, akkor meg fázott. Felült az ágyban, az éjjeli szekrényen volt egy vizes kanna, belemártotta a zsebkendőjét, majd hanyattfeküdt és a nedves kendőt a mellkasához szorította. A hideg vízcseppek lassan, végigfolytak a hasán, apró mellei között a köldökéig, ez valamennyire ellazította, de továbbra sem jött álom a szemére. Végül úgy döntött lemegy a szalonba és iszik egy pohár Gin-t, attól majd csak sikerül elaludnia. A könyvtárszobából fény szűrődött ki, óvatosan benyitott. A mama ült a kandalló előtt, hálóköntösben, a vállán egy kötött kendővel, hosszú, barna haját éjjelre egy fehér vászonkendőbe bújtatta. Lady Jane 45 éves volt, egykor tökéletes alakján alapos nyomokat hagyott a kor és a nyolc szülés, az egykor, Mildredhez hasonlóan magas és vékony lány, mára igencsak termetes, tekintélyt parancsoló, határozott, borzasztóan kemény asszony lett, aki férjén kívül semmilyen tekintélyt nem ismert el maga felett.
Már éppen sikerült elszundítania, amikor felriadt lánya beléptére.
- Ki van ott? - fordította a lámpát az ajtó felé - Ki vagy?
- Én vagyok az mama, a lánya, Mildred
- Hány óra van?
- Elmúlt éjfél, fél egy van.
- Miért nem alszol? Feküdj vissza, késő van
- A mama sem tud aludni. Mi a baj? Hátha tudok segíteni.
- Gyere lányom, ülj le ide - mutatott a lábánál levő, alacsonyabb puffra - Beszélnünk kell. Mi történt ma délután a parkban?
- Tulajdonképpen semmi szokatlan. Körbesétálták a tavat, egymásba karoltak, sugdolóztak, nevetgéltek, ahogy a szerelmesek szoktak
- Szerelmesek? Jaj nekem - sóhajtott a mama és töltött magának még egy pohárral - Még csak az hiányzik, hogy az a tökéletlen lány beleszeressen.
- Pedig úgy látszik Abigail szerelmes. Mit szándékozik tenni?
- Holnap reggel beszélek vele, amint apád elment. Megtiltom ezt a kapcsolatot, többet nem akarom a házamban látni ezt a semmirekellőt. Abigail bele fog nyugodni.
- Abigail hozzá akar menni. Ha hallotta volna a parkban hazafelé menet, milyen vehemensen védte Thomast, amikor Humphy megjegyzéseket tett rá. Nem lesz könnyű.
- Márpedig muszáj lesz - mondta a mama határozottan - Abigail azt teszi amit mondok neki. Nem engedem meg, hogy hozzámenjen. Micsoda ötlet! Még egyáltalán nincs itt az ideje, hogy férjhez menjen.

- Akkor miért hívta meg teára? - vágott közbe a lány
- Ne szólj közbe - rivallt rá a mama Mildredre - A jó férjről időben gondoskodni kell. Tíz éves voltam, amikor a nagyanyám és a szüleim letárgyalták az apád családjával a házasságunkat. Tizennégy voltam, amikor Brighton-ban bemutatták, egy évvel később összeházasodtunk. Előtte még kiházasították a két nővéremet is, nem mehettem előttük férjhez. A sorrendet tartani kell. Nem tudom, hogy képzeli mindezt Abigail, előbb a te házasságodat kell elintéznünk. Aztán Ronaldét, bár az még ráér.
- Ronald-nak már van menyasszonya - mondta a lány halkan
- Mondtam már, hogy ne szólj közbe - torkollta le újra - Még nem jegyezte el azt a szőke tramplit. És nem is fogja.
- Megtiltja neki?
- Természetesen nem. Ugyan, hogy is tehetném. Az apád nagyon kedveli azt a macskát. Jó család, nagy vagyon, előnyös kapcsolatok, látszólag minden tökéletes. Majd találunk jobbat. Az a nőszemély egy kígyó, a fiamból egy tehetetlen hülyét csinál. Nem vetted még észre? Lesi minden kívánságát, bármit mond, a fiam bólogat, micsoda dolog ez? Ha egy férfiról kitudódik, hogy egy papucs, márpedig ezt nem lehet titokban tartani, a társaság kiközösíti, elássa magát egy életre. Egy férfi, hogy ha guzsaly egy nő kezében, nagyobb szégyen, mint egy teherben maradt lány.
- De hát a mama mindig arra tanított, hogy a nő feladata, hogy irányítsa a családot.
- Igen gyermekem, de ezt csendben és hatalmas tapintattal kell tenni. A férjednek és a külvilágnak nem szabad tudomást szereznie erről. Ez a világ rendje.
- Értem - bólintott a lány - De ha nem tiltja meg neki, akkor hogyan akarja megakadályozni?
- Én sehogy - mosolyodott el a mama - Te fogod megakadályozni. Na ne nézz ilyen ártatlanul! Ha valaki szét tudja intrikálni ezt a kapcsolatot, az te vagy
- Na de mama
- Semmi na de mama, előttem felesleges játszanod, ismerlek kis áspiskígyóm. Én még emlékszem Christine-re és Nicole-ra, a bátyád mindkettőjüket szerette és te mindkettőt elmartad mellőle
- Én is emlékszem mindkettőt a mama utasítására tettem.
- A felelősség most is az enyém. Ez egyelőre még várhat. Most a legfontosabb, hogy ez a Baliol eltűnjön. Veszélyt jelent a családra. Különösen rád nézve aggasztó a jelenléte
- Nekem ártalmatlannak tűnt. Nem értem miért bántana engem.
- Azért mert ostoba vagy - fojtotta belé a szót - Emlékszel még apád tett egy bejelentést a vacsoránál. A hétvégén Skóciába utazunk, Dornie-ba, Lord Salisbury kastélyba. Mit gondolsz te szerencsétlen miért hívott meg mindannyiunkat?
- Hogy együtt élvezzük a csodás tájat?
- Hülye - mondta a mama lesújtóan. - A fia Hugh megfogja kérni a kezed. Fel tudod fogni mit jelent ez?
- Igen, azt hogy hozzámegyek egy rettenetesen unalmas fickóhoz.
- Azt jelenti kis butám, hogy a miniszterelnök menye leszel. A gyerekeitek főnemesek lesznek, a férjed egy báró, még az is lehet, hogy egy nap ő követi az apját a miniszterelnöki székben. Aztán gondolj a bátyáid karrierjére. Ronald politikai pályára készül, hihetetlen előny lenne a számára, ha maga mögött tudhatná a Salisbury családod. Humphrey az apád nyomdokaiba fog lépni, neki is sokat segíthetnek. Gondolom, tudod, hogy Lord Salisbury nem fogad el akárkit menyéül. Sokat dolgoztunk ezen a házasságon. A család minden egyes tagja számít nekik, nem lehet gyenge láncszem a mi kis gépünkben. Ez a Baliol egy senki, egy újgazdag. Betsy elmesélt pár dolgot a családjáról, sokat ártana nekünk, ha összeházasodnának. Még az is lehet, sőt biztos, ha beengedjünk magunk közé ezeket a jöttmenteket, Lord Salisbury visszalépne a házasságtól. Megaztán Abigail ostoba. A család jóhíre Andrew nagybátyád nőügyei miatt roppant törékeny, egy botrány tönkretenne mindent.

- Miféle botrány?
- Egy felcsinált lány te ostoba!
- Jaj istenem
- Na látod. Abigail nyílván megpróbál majd kijátszani, titokban találkozni Thomas-sal, leveleket küld, még az is lehet, hogy megpróbál megszökni vele. Hál istennek ostoba, és híján van minden szervező készségnek. Valószínű, hogy megpróbál majd segítőket keresni magának, téged, vagy valamelyik cselédet. Ebben a házban semmi nem történhet anélkül, hogy én tudnék róla. Tartsd nyitva a szemed és a füled, létfontosságú, hogy ne történjen semmi baj. Legalábbis addig ne, amíg férjhez nem mész Lord Hugh-hoz. Onnantól kezdve minden egyszerűbb lesz. Na jól van lányom, legyen elég mára ennyi, menj, feküdj le gyermekem. Tényleg késő van
- Jó éjszakát mama.
- Jó éjt drágám - mondta Lady Jane és homlokon csókolta Mildred-et.
A lány visszament a szobájába és hamarosan mély álomba merült. Lady Jane még ivott egy pohár konyakot, majd csendben visszafeküdt, a békésen hortyogó, a család felett gyülekező sötét, komor felhőkről mit sem sejtő Sir Arnold mellé, de ő továbbra sem tudott aludni.