A lény éjszakája

Félhomály volt. Az erdőben már majdnem sötét. A távolból a cserkészek vidám zsivaja hallatszott. Alig nyolcszáz méterre voltak a táborhelytől, kezükben lóbálva a haltartó szákot, vállukon a merítő hálóval, mikor közvetlenül mellettük, benn az erdőben megreccsent egy ág. Nem ritka eset, az erdőben élő kisebb testű állatok, vagy kóbor kutyák és macskák óhatatlanul is rátaposnak a lehullott, száraz ágakra, mégis megtorpantak egy pillanatra.
Mintha lenne ott valami. Vagy… akármi is, most elindult. Léptei surrogva hallatszottak a száraz avaron. Akár egy ember léptei.
„Valaki jár az erdőben.” – gondolták, de azért vártak tovább. „Ha valamelyik srác a tiltás ellenére bement az erdőbe, és ötszáz kullanccsal tért vissza, nagyon rá fog fázni.”
- Hé, van ott valaki? – szólt az egyik.
Csend. Majd a léptek ismét hallatszódtak, de már sokkal óvatosabban, mintha az a valaki lopakodva járna.
- Na, akkor most visszamegyünk, megnézzük, hogy ki hiányzik, úgyhogy jobb, ha előttünk érsz vissza!
Csend. Majd, mintegy perc után ismét jól hallhatóak voltak a léptek.
- Gyere elő! – kiáltott az egyik. – Szétcsípnek a szúnyogok.
Ismét csend. Valahol egy motor zúgott a távolban, de semmi más nem hallatszott.
Tovább mentek, de alig néhány méter után a léptek ismét ott hallatszódtak. Az a valaki most futott.
- Na jó, nem érünk rá – szólt a másik. – Később visszajövünk.
- Majd te visszajössz, ha akarsz! – szólt a társa. – Az egyik gyerek szórakozik, én meg már fáradt vagyok.
 
Amikor meglátták, hogy a gyerekek hiánytalanul ott ülnek a tűz körül, nem szóltak, csak némán összenéztek. Amit akkor éreztek, nem félelem volt. Az csak később következett.
- Vissza kéne menni – szólt az egyik.
- Ketten? Hülye vagy?
Négyen indultak vissza, szinte üres kézzel. Az úton talált vastagabb ágakkal felfegyverzett csapatot már egészen eltakarták a fák. Már a tűz körüli zajt sem hallották, de a léptek megint hallatszódtak, ezúttal azonban a hátuk mögül. Tudták, hogy ha felkapcsolják az elemlámpát, könnyű célponttá válhatnak. Sötétben tapogatóztak tovább.
- Hová mentek? – suttogta egy hang közvetlenül a hátuk mögött.
Hirtelen megfordultak. A botok lesújtani készültek, de a suttogó hang felöl egy fénycsóva villant, ami teljesen elvakította őket.
- Hülyék, csak én vagyok, agyon ne üssetek! – méltatlankodott az elemlámpás alak, akiben végül felismerték az egyik gyereket.
- Te szórakoztál az előbb? – kérdezték tőle szinte egyszerre.
- Mi van? Most jöttem utánatok.
- Ne baromkodj! Te csoszogtál a fák között?
- Minden srác megvolt az előbb, mikor visszamentünk – bökte oldalba társát a másik.
- De akkor… mi a tosz?
Valaki futott az erdőben, a sűrű fák és bokrok között. A zaj egyre közelebbről hallatszódott, és vele együtt egyre erősödő, döglött hal szagára emlékeztető bűz áradt.
- Kapcsold le az elemlámpát! – visította az egyikük. – Meglátott!
Az a valami már egészen közel járt. Az egyikük vaktában elhajította a botját a közeledő zaj irányába, majd egy csattanás hallatszott, és egy fékcsikorgásszerű visítás.
A lábaik nem akartak engedelmeskedni, de az agyuk tudta, hogy most futni kell. Mintha minden csak álmukban történne: tagjaik nehezen mozdultak, fejükben lüktetett a vér, és komoly erőfeszítésükbe került, hogy levegőt vegyenek.
Megint hallották, hogy az a valami fut, és a halszagot is érezték, egyre közelebbről. Nem voltak biztosak abban, hogy mi is ez, és abban sem, hogy még időben elérik a tábort. Nem merték újra felkapcsolni a lámpát, így a sötétben ágak tépték meg őket, és a következő pillanatban az egyikük hangos csattanással elvágódott. Egyet nyikkant, aztán utánuk kiáltott:
- Fussatok tovább!
A többiek nem hallgattak rá. Az a valami már egészen közel járt, de mégis kockáztattak. Az elemlámpa esés közben elgurult, de az egyiküknél volt egy doboz gyufa. Mikor az első szál fellobbant, megpillantották a földön fekvő társukat. A második szál fényénél már az a valami is ott volt.
Emberszerű volt. Két lábon járt, de a karjai hosszúak voltak, és hajlékonyak, mintha nem lenne bennük csont. A feje kopasz volt, rendellenesen nagy, és csontos. A bőre majdnem áttetsző fehér. Meztelen volt, de nem lehetett volna megállapítani a nemét. A szemei feketék voltak, nem volt orra, csak két orrlyuka, a füle pedig nem emlékeztetett egyik ismert faj fülére sem.
Közben a földön fekvő társuk feltápászkodott, de a lény már közel járt. Tűhegyes fogak villantak a szájában, ahogy kitátotta, hogy valami földön túli hangot adjon ki, ami sokkal inkább fékcsikorgás volt, mint kiáltás. Érezték, hogy pillanatokon belül elkaphatja őket, üres kézzel, fegyvertelenül pedig nem harcolhatnak ellene. A végső, kétségbeesett pillanatban az egyikük meggyújtotta a gyufásdobozt, és a lény felé dobta. 
„Most már úgyis mindegy.” – gondolta.
A gyufavégek pattogva szikrázni kezdtek, és ekkor újabb fékcsikorgás szerű hang tört elő a lény szélesre tátott száján. Az a valami megtorpant.
Eszeveszett, néma rohanás vette kezdetét. A sötétben csak remélték, hogy jó irányba futnak. Az életükért futottak, most már tudták. Egy idő után ismét hallották a lény lépteit. Követte őket, de lemaradt. Ők nem mertek hátra nézni.
- El kell érnünk a tüzet! – szólt az egyik. – A tűz elriasztotta.
- Már, ha egyáltalán jó irányba haladunk – szuszogta a másik.
Az erdő fái ritkulni kezdtek, és már hallották a többiek hangját a tábortűz mellől. 
 
- Ne hagyjátok kialudni a tüzet! – szólt az egyik lélekszakadva, mikor már végre szólni tudott. – Láttunk valamit.
- Ne ijesztgesd a többieket a fantáziád szüleményeivel! – förmedt rá az egyik vezető társuk. – Ez most nem az a tábor, ahol halálra rémítheted az embereket, aztán majd jót röhögsz otthon az egészen. Nincs itt semmi. Bejártuk az erdőt, senkivel és semmivel nem találkoztunk. 
- Mert fényes nappal volt, most meg éjszaka van!
- Az mindegy! Amivel nappal nem találkoztam, azzal éjszaka sem fogok.
- Nekem mindegy, de mi reggel elhúzunk innen - szögezte le a társa.
Ők öten egy pillanatra sem tudtak elaludni. Némán ültek a tűz mellett, és folyamatosan dobálták a fát a lángok közé, hogy minél nagyobb lánggal égjen. Hallgattak. Nem tudtak még a dologról egymás között sem beszélni. A hasonló történetek jártak a fejükben, amiken elcsodálkoztak, vagy nevettek is néha, mert nem hitték, hogy valóság lehet. Most pedig benne voltak a saját történetükben, és most nem volt rá lehetőségük, hogy ne higgyék el.
Reggel szó nélkül összecsomagoltak, sátrat bontottak, és elhagyták a tábort. Világos volt. Az erdőben megtalálták az elemlámpáikat ott, ahol a lény rájuk támadt. Most csend volt. Semmi gyanúsat nem észleltek.
- Az nem lehet, hogy csak képzelődtünk – mondta az egyik. – Láttuk mindannyian.
- Igen, láttuk – felelt a társa.
- És a többiekkel mi lesz?
- Nem tudom. 
 
A rendőrséget a szülők értesítették, miután másfél napig hiába várták haza a gyerekeiket, és rádión sem kaptak semmi információt a táborozókról.
A járőrök, akik először a helyszínre érkeztek, később azt nyilatkozták, hogy még horrorfilmben sem láttak hasonlót. A tábor látszólag érintetlen volt, de mikor közelebb mentek, mindenütt szétszórt emberi darabokat láttak. Egyetlen ép testet sem sikerült találniuk.
A halottkém szerint már legalább három-négy napja halott lehetett a teljes tábor.
A jegyzőkönyvbe állattámadást írtak be, de valahogy mindenki kétkedve állt afölött az elképzelés fölött, hogy Európa egyik jelentéktelen kis erdejében egy állat ilyen mértékű mészárlást legyen képes elkövetni. Legalább egy csapat grizlinek kellett volna rátámadnia harmincöt fiatalra, hogy mindez megtörténhessen. Európában pedig nem él grizli. Ebben az erdőben legfeljebb mókusok élnek.
 
Ők öten a tévé előtt ültek, és némán nézték a híradót. A rendkívüli hírek miatt megszakították a Sunset Beach soron következő epizódját, és a hírolvasó sokkos állapotban mondta be, hogy a közeli erdőben harminc cserkész és öt vezető borzalmas állattámadás áldozata lett, túlélők nincsenek.
- Csak mi – suttogta az egyik. – És ha megkeresnek bennünket, és megkérdezik, hogy mi miért jöttünk haza? Mi a francot mondunk? Nem mesélhetjük el a rendőrségnek, hogy egyszer csak hopp, szembe találtuk magunkat valami lénnyel!
- Ne hisztizz! – szólt rá a másik. – Senki sem fogja megkérdezni.
- De ha elindulnak, és le akarják vadászni azokat az állatokat, amik őszerintük megölték a többieket, és elkapja őket a lény? 
- Nem tudom, nem akarok ezen gondolkodni! – tiltakozott. – Egy biztos.
- Mi?
- Végezni kell vele.
- De csak a tűz…
 
Két hét múlva:
Hírolvasó:
- Rendkívüli hírek miatt megszakítjuk adásunkat. Most érkezett a hír, hogy az erdő, ahol nemrégiben harmincöt cserkész lelte tragikus halálát, lángokban áll. A tűzoltók késve tudták csak megkezdeni a lángok megfékezését egy téves riasztás miatt, mely szerint a városi kórház alagsora kigyulladt. A tűzoltóság szóvivője azt nyilatkozta, hogy az erdőt már nem tudják megmenteni, így arra összpontosítanak, hogy a tűz ne terjedhessen át a közeli legelőkre, és így a lakott területekre. Erős a gyanú, hogy szándékos gyújtogatás történt.