A lélek sötétsége 1.fejezet

Az összes kalandozó legenda vagy történet egy kocsmából indul. Sosem értettem, miért. Persze a válasz egyszerű: mert általában ott lehet bort vagy sört kapni, lehet mulatni és elszórni a pénzt mindennemű idiótaságra. Sogron látja lelkemet, én nem akarom ezt. Nem akarok kalandozó lenni. De ha Ordanból el akarok jutni az egyik jelentősebb Kahre melletti szentélybe, hát így a legbiztosabb.
De hát mégis, miért kellett pont egy Főnix? Őszintén szólva elég lenne egy Lángőr is nem, sőt ez az ő feladatuk lenne. Mondjuk, az ügy furcsa a maga módján. A szentélyből éjszakánként papok tűnnek el? Ráadásul észrevétlenül? Azt mondtam apámnak, hogy ez kissé úgy tűnik, ez a szentély igen rosszul válogatja meg a felszentelni kívánt papjait, valamint Sogron már rég elégette az eltűnt papok lelkeit. Ekkor apám, aki mellesleg a Tűz Letéteményesei közé tartozik, egy alkarcsontot mutatott nekem, rajta egy igen különös páncéldarabbal, vagy alkarvédővel.Nem szokványos páncél volt. Mármint...nem volt semmi különös az alakjában, a mintázatban, nem voltak rajta mágikus jelek, s mint kiderült, nem is volt benne mágia. Az egyedüli szokatlan dolog az az anyaga volt. Feketén fénylett mint a csiszolt obszidián, de keményebb volt az acélnál is. Mint fegyverkutató és szakértő, feketeacélra gondoltam volna, de nem voltak meg a rá utaló jelek. Hatott rá a mágia, és nem éreztem semmi különlegeset a közelében, legfeljebb azt, hogy te jó ég, megint mibe visznek bele a család és a fegyverek s páncélok iránt érzett elkötelezettségem és kíváncsiságomnál fogva...
Gondoltam gyorsan lerendezem s igyekszem vissza Ordanba a családomhoz. De az úton három Rablóbandába és két kocsmai verekedésbe futottam bele. Persze, amint felfedtem paplovagi kilétemet a legtöbb megfutamodott, a maradékot pedig már Sogron tüzei emésztik.
Azt hinné az ember, hogy itt Kahréban, az ész és a tudomány fellegvárában, nincsenek ész nélküli, részeges, erős, kötekedő helyi ,,bikák'', akiknek kényszeres bizonyítási vágya van, főleg ha nagyobb tömeg van a kocsmában.
És már jön is felém. Én igyekeztem elkerülni az ilyen helyzeteket, ezért is jöttem egy nagyobb szobányi kocsmába, ahol jó ha tíz ember elfért. De még itt is rám találnak az ilyenek! Lehet, hogy az alkatommal van a baj? Túlságosan erősnek látszom? Mindig köpenyt hordok, hogy ne legyen feltűnő, s hogy a páncélom alapján ne ismerjék fel származásomat. Ervül tökéletesen beszélek, bár némi akcentusom van, de nem igazán észrevehető. És már meg is állt mögöttem. Csak azért sem törődök vele, mert már kezd éledezni a düh bennem hogy nem képesek az ilyen idióta, részeges, istentelen...
-Hé! A kedvenc helyemen ülsz! Takarodj odébb vagy úgy nyakon váglak, hogy eltörik a nyakad!
-Vadbarmok békén hagyni.-fejeztem be hangosan a gondolatmenetemet. Hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam: a mögöttem lévő fickó vigyorogni kezd, néhány kocsmatölteléknek elkerekedik a szeme, a maradék pedig kíváncsian felpillant, hogy na, ebből mi lesz?
-Mit mondtál?-kérdezte a mögöttem lévő fickó.
Kezdődik.
-Tudod...-fordultam hátra, hogy szemügyre vegyem, de az ökle megakadályozott ebben. Nem mondom, ritkán kaptam eddig ilyen erejű ütést. Szerencsére az ereje mellé nem társult tudás, ezért nem kábított el az ütés, de a nyoma akkor is megmarad. Gyorsan feleszméltem s a második ütés elől könnyűszerrel elhajoltam, majd megragadtam az inas nyakát és vasmarokkal megszorítottam. Elkerekedtek a szemei, mikor megérezte a köztünk lévő erőkülönbséget. S én végre, befejezhettem a mondatomat:
-...nem szeretem az ilyen alakokat mint te, mert csak az időmet rabolják, és idegesítetek is. mellesleg, illetlen dolog másokat félbeszakítani beszéd közben.
Eközben a fickó egyre erősebben kapálózott, a szemei egyre vadabb táncot jártak, s talán még egy halk segítségkérés is elhagyta a száját. Kicsit még hagytam, hadd fulladozzon, majd mikor már kezdett gyengülni, elengedtem. Levegőért kapkodva rogyott össze. Vádlón a társai felé nézett, erre egy jól irányzott rúgással arra fele tessékeltem. Pár perc szenvedés után a megalázott fickó felkelt, majd az egész társaság távozott, s én nyugodtan folytathattam tovább az elmélkedésemet. Egyszerűen az az anyag nem hagyott nyugodni. Persze, a csont sem, de az legalább természetes volt. Valamennyire. Belegondolva, nem volt sem földes, sem egyéb, ami azt mutatta volna, hogy egy sírból került elő. Inkább fényes volt, mintha valaki napi szinten tisztítaná...Hogy nem tűnt fel?! Persze, lekötött a különös anyagú páncéldarab rejtélye. S így már világos miért nem egy egyszerű Lángőrt küldtek, hanem egy Főnixet. élőholtak ellen legjobb a papi mágia vagy a nekromancia. Mivel utóbbit ,,nyilvánosan'' csak Doranban űzhetik, ezért kellett egy papi mágiában jártas ember, aki higgadtabb is mint egy Lángőr, de legalább olyan jó kardforgató is. S hogy miért én? Nem én vagyok a legjobb harcos, nem is a legjobb Főnix, még csak okos se vagyok, mint kiderült abból, hogy nem vettem észre a csontos dolgot. Mondhatnám, hogy a tapasztalatom miatt, az alkalmazkodó képességem vagy csak azért, mert apám az egyik feljebb valóm, nagyapám pedig egy Feketeláng volt...A családomba kicsit nagyok az elvárások, s ezért kaptam én ezt a küldetést. Kis noszogatás, de csak a feljebb jutásom megsegítése érdekében. Fele annyi tehetségem sincs mint apámnak, hát nagyapámról meg nem is szólok, mert ő meg egy istenséggel kötött egyességet...
Lassan rám esteledett. A bor is kifogyott a mellettem álló kancsóból, s mivel elég izgatott állapotban voltam, úgy döntöttem, meglepem a szentély vezetőit azzal, hogy éjfél körül odaérek. Kifizettem a kocsmárosnak ami jár neki, majd elindultam.
utamon senki nem zavart meg, sem a városban, sem kint a szentély felé vezető úton. Így nyugodtan gondolkozhattam tovább a küldetésemen. Küldetésem célja, hogy megtudjam: hová tűnnek a papok s miért? A hovára általában egyszerűbb választ kapni mint a miértre. Sok kérdés már az ide való utamon felvetődött bennem: egyrészt a hová s miért, meg az, hogy kinek áll ez érdekében? Mihez kezd valaki néhány alacsonyabb rangú Sogron pappal? S hogy jönnek ehez az élőholtak? Mi az a furcsa páncél, mely legjobb tudásom szerint is legalább ötszáz évvel ezelőtti? Miért pont itt fent északon, egy kisebb szentéllyel történik mindez? Miért nem egy nagyobbal, ahol fontosabb emberek vannak?
A térkép szerint, amit még Ordanban kaptam, már csak alig másfél mérföld választ el a szentélytől.Gondoltam utamnak eme befejező szakasza végre nyugalmas lesz, de Sogronnak más terve volt velem azon az éjszakán.
Először a lovam kezdett furcsán viselkedni. prüszkölt, horkantgatott, kis idő múlva megállt, s a fülét hátra fele hegyezte és semmilyen noszogatásra nem reagált. A furcsaságok tárházát gyarapította, hogy egy csapat veréb is a fejem felett szállt el. Napközben vagy ha éjszakai állatok lennének, nem furcsálnám, így még az én gyanúmat is felkeltették.
Mivel a szentély Kahrétól keletre van, a madarak pedig az út jobb oldala felől, tehát délről, jöttek, ezért gondoltam megnézem mi miatt repülnek ezek a verebek az éjszaka kellős közepén.
Derék lovamat kikötöttem nagy nehézségek árán egy erősebb fához az út szélén. Miután sikerült pár szóval rávennem, hogy maradjon csendben és feküdjön le(csata illetve utazásra való lovaknak megtanítják ezeket), magamhoz vettem kardomat, s óvatosan elindultam a bozótos belseje felé.
Az eszem azt súgta, vágtassak minél előbb a szentélybe, s várjam meg a hajnalt. Ezzel csak az volt a baj, hogy Sogron túlzott kíváncsiságot oltott a szívembe, melyre próbáltam áldásként tekinteni. Nem mindig sikerült.
Ahogy egyre beljebb jutottam, annál inkább hatalmába kerített, valamilyen ismeretlen érzés. Nem, nem a félelem egyre növekvő gombócára, vagy a kíváncsiság őrületbe taszító érzése volt ez. Még csak nem si izgatottság. Inkább olyasféle érzés volt, mikor az ember úgy megy haza, hogy tudja, baj van, pedig kívülről minden rendben. Rossz előérzet? Talán. Kicsit másabb, de hasonlít. Mikor kezdett elviselhetetlen lenni, megálltam egy fánál, kezembe vettem a kobrát formázó nyakláncomat, egyben szent szimbólumomat, s elrebegtem egy imát Sogronhoz, és könyörögtem, hogy segítsen utamon.
Az ima lelket öntött belém, és most már céltudatosan törtem előre a bozótosban. Figyelmem nem kerülte el, hogy egyetlen bagoly huhogást sem hallok, pedig a kahreiek szerint itt az az egyik leggyakoribb ragadozó a róka után. Sőt, mintha a csillagos éjszaka ellenére egyre sötétebb is lenne...
De lehet csak képzelem. Viszont a bozótosnak hirtelen vége szakad, s egy kis tisztásra jutok. Az ismeretlen érzés itt már elnyom minden mást, oly erősségű volt. A tisztás közepét egy kis patak szelte keresztül, mely lassan hömpölygött nyugat felé. A tisztás közepétől kicsit lejjebb, a patak mentén egy nagyobb boróka bokor volt. Elindultam arra fele, nem is tudom miért. Majdnem ott voltam, mikor a tisztás déli végétől egy ág reccsenését hallottam. A síri csendben ez a hang felért egy sikollyal is. Engedve ösztöneimnek, gyorsan a bokor mögé bújtam, s legyűrve ijedtségemet, kilestem a bokor mögül. Meglepetésemre két ember közeledett a patak felé, fekete kámzsában, halkan beszélgetve valamiről. Ahogy közeledtek, úgy tudtam egyre jobban kivenni alakjukat és egyre több szót is értettem. A pyaroni közöst használták, némi északi akcentussal. Az egyik magasabb volt, talán hat és fél láb körül, a másik fél fejjel is alacsonyabb lehetett, bár a sötétben nem igazán tudtam pontosan meghatározni. Odaértek a patakhoz, aggódva vártam, mikor vesznek észre, de Sogron hála, nem történt meg.
Talán az ijedelemtől, meg a hirtelen megújuló kíváncsiságom lehetett az oka annak, hogy az ismeretlen érzést nem éreztem egy darabig. Viszont mikor a magasabbik kámzsás alak odaért a patak mellé s rá néztem, újult erővel csapott le rám, de most erős émelygéssel kísérve. Az érzést egyértelműen a magasabbik alak váltotta ki belőlem. De még mielőtt végig gondolhattam volna, az alacsonyabbik hangja ütötte meg a fülemet:
-Nagyuram, itt már beszélhetünk. Remélem kedvedre sikerült tennem ma is?
Biztos biztonságban érzik magukat, hogy így a lényegre tértek, gondoltam.
-Igen, az áldozat elfogadható volt.
Őszintén szólva, ha nem vagyok egy rendkívül fegyelmezett paplovag, több mint tíz évnyi szörnyű kalanddal a hátam mögött, akkor ott helyben összecsinálom magam.
A hangja annyira távol állt minden emberinek nevezhetőtől, mint a Sheral legmagasabb csúcsa a legmélyebb barlangtól. Vérfagyasztóan túlvilági volt.
Az alacsonyabbik is összerezzent, de őt nem döbbentette meg annyira a hang mint engem. tehát már nem először hallja ezt a hangot.
-Bár ez a pap a tervemhez édes kevés. Ettől jóval több kell.-szinte sziszegte a mondanivalóját a magasabbik, mint valami kígyó.
-Már intézkedtem nagyuram.-hebegte alázatosan a kisebbik.-Nem sokára megkapod, amire vágysz!
-A csapat készen áll?
-I-I-Igen na-agyuram!
Az ismeretlen érzés egyre erősebb hányingerbe váltott át s a hovára megvan a válasz.
-Jó most menj! El kell végeznem még a mai rituálét!
Az alacsonyabbik gyorsan meghajolt, majd sietve távozott kelet felé. Pontosan a szentély irányába. Eközben a túlvilági hangú leült, lábait az ölébe vette és valamilyen szöveg halk kántálásába kezdett. Számomra teljesen idegen volt, de már maguk a szavak is túlviláginak hatottak. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez nem is emberi nyelv, sőt nem is evilági...
Az alak abbahagyta a kántálást, összecsapta a tenyerét, s abban a pillanatban előtte felizzott egy ismeretlen írással tarkított varázskör, melynek közepén egy ember feküdt. A kámzsás ekkor felállt, odalépett a földön fekvő, mozdulatlan emberhez, aki ekkor alig hallhatóan felnyögött. Csak most vettem észre, hogy azért mozdulatlan mert, mert gúzsba van kötve teljesen, a száját pedig felpeckelték. A kámzsás letérdelt, kezét a fekvő homlokára helyezte, s valamit motyogott az ismeretlen nyelven. A megkötözött alak egyre jobban nyöszörgött, próbált szabadulni. Már készítettem elő a kardom, hogy megmentsem a szegény papot, mert most már világossá vált előttem, hogy ő is minden bizonnyal közéjük tartozik. Ekkor azonban, olyan dolog történt, mely keresztül húzta minden számításomat, és ma is gyötrelmes éjszakákat okoz nekem.
A kámzsás fickó a csuklyájához nyúlt s lassan hátrahúzta. Ha a hangja s az általa beszélt furcsa nyelv azt az érzést keltette bennem, hogy nem ember, a feje egyenesen nyilvánvalóvá tette. Emberszerű volt, de már látszódtak az átalakulása jelei. Arccsontjai szögletesek lettek, szemöldöke felett apró dudorok jelentek meg, bőre halványvörös volt, mintha mindig ki lenne pirulva, a szemei vérvörösben izzottak, s a fogai tűhegyesek voltak.
Ledöbbentem. Hallottam, hogy egyes emberek démonokkal szövetkeznek, de életemben először láttam ilyen szerafistát. Valószínűleg így lehetett a földön fekvő pap is, mert ezután már nem nyöszörgött. A szerafista ekkor kitátota a száját, sokkal nagyobbra, mint azt egy ember tudná, s egyben leharapta a gúzsba kötött pap fejét. Gusztustalan csámcsogás, koponyacsont és nyakcsigolya ropogás közepette megette a fejet, majd folytatta a test többi részével. Egyre nagyobb darabokat harapott, az arcán patakokban folyt a vér már, de szemmel láthatóan élvezte.
Én pedig végig néztem. A híres bátorságom és lélekjelenlétem itt csak annyira volt jó, hogy mozdulatlan,tiszta alsóneműjű maradjak s hogy ne hányjam el magam.
Szerencsére hamar végzett, pedig minden egyes porcikáját szerencsétlennek felfalta. A varázskört az vés után eltűntette, majd ő is kámforrá vált.
Én közel egy percig még ott maradtam, csak azután mertem felállni, s szégyellem bevallani, de rohanni kezdtem visszafele, az út felé, a lovam felé, hogy minél hamarabb Sogron szentélyébe érjek.
út felénél talán aztán meg kellett állnom hányni. Öklendezni kezdtem, de nem sok minden jött ki belőlem. Gyorsan indultam tovább de a levelek egyfolytában ezt súgták a fülembe, mintha csak biztatnának a sötétségben:
-Fusssss,fussssss,fusssss...ha tudssssszzzz, haaa tudssszzz....
Igyekeztem megfogadni tanácsukat, ezért gyorsan a szentélybe vágtattam miután megtaláltam a lovamat. A szentély főpapja kissé meglepődve, de örömmel fogadott, s nem kérdezősködött zilált állapotom felől. Megmutatta a szállásomat. Lefekvés előtt egy pár hála imát elrebegtem Sogronhoz, majd az oldalamra fordulva két dolgot jegyeztem meg magamban. Hogy megvan a válasz a miértre is, a másik hogy itt biztonságban vagyok itt Sogron szentélyébe.
Egyelőre.