A kiszáradt fák tövében

Hatalmas köd ült le a kisvárosra. Folytogató sűrű köd volt ez, ahol ez ember az orráig sem lát el. Egyre esteledett, a villanyok sorra gyulladtak fel a házakban. Léna elindult hazafelé, de az esze még mindig az erdőben járt, ahol néhány fa körben kiszáradt. Gyakran járt oda, sötétedésig kint feküdt a földön és nézte ahogy a feje fölött az ég felé kacskaringóznak a száradt ágak. Nem tudta, hogy az erdőnek miért pont ez a része vonzza, amikor annyi más szépség van az erdőben. 
 
   Hazaérvén anyja fogadta. Már jóideje nem kérdezte, merre van és miért ilyen sokáig. Csak ült a tv előtt, és odaköszönt a lányának. Léna apja rég elment, nem is igazán emlékezett rá ,csak az illata maradt meg neki. Ez is csak azért, mert elrakott magának egyet a kölnijéből és néha megszagolta. Már nem teljesen olyan volt az illata, mint régen, de mégis felidézett benne néhány kellemes emléket, és csak ez számított. Bebújt az ágyába a takarója alá, és várta, hogy végre elaludjon. 
 
   Kinyitotta a szemét, körbenézett és látta maga körül a kiszáradt fákat, feltekintett és látta a csillagokat, úgy érezte hazaért. Tudta, hogy álmodik, mint minden éjjel erről a helyről már hónapok óta. Az árnyakról az erdőben, akiknek a hangja melegséget árasztott, suttogásuk megnyugtatta. Annyira a rabjává vált a helynek, hogy ébren is ezt a helyet kereste az erdőben. Érezte, hogy valahol az erdő mélyén megtalálja. Egy kellemes érzés húzta magával, ami elvezette oda, boldogságot érzett, habár rájött, hogy ébren nem olyan, mint az álmaiban, de így sem tudott elszakadni tőle. 
 
   Álmában most is hallotta a hangokat az árnyak felől. Kedves szavakat suttogtak. Leült egy kidőlt elkorhadt fára, a szemét lehunyta, és élvezte a szétáradó békét.
 
   Rémes rikoltás hangjára felpattant a szeme, körbe- körbe forgatta a fejét, kissé megijedt, de érezte, hogy a nyugalom visszaerőlteti rá magát. Újabb rikoltást hallott és mocorgást látott egy távolabbi bokorban. Feszültséget érzett, de tudta, hogy ez csak egy álom, így hát elindult a hang irányába. Ahogy közeledett ismét hallotta, de messzebbről. Gyalogolt a fák között, már rég elhagyta a kiszáradt fákat. Megint hallotta a hangot, és ugyan csak távolodott. Összehúzta a szemöldökét: - Valamelyik játszik velem....-gondolta. Léna észrevette, hogy a kisváros irányába tart, még soha nem volt erre példa. A rikoltások felerősödtek, hörgéssel társultak és ordibálással. Nem tudta mi vár rá, csak azt az egyet, hogyha itt hajnalodik ő felébred az ágyában, és ez kissé megnyugtatta. Egyre közelebb és közelebb ért a kisváros határához, a köd egyre sűrűsödött. Ahogy kiért az erdőből embereket látott rohanni az utcákot, fekete árnyalakok üldözték őket, fogaikkal tépték a húsukat. Megdöbbentette ez a látvány, a megmaradt halovány békéje eltűnt és nagyon aprónak érezte magát. Nem szokott rémeket álmodni. Arra gondolt megkeresi a házukat, ösztönösen elkerülve a menekülő embereket és árnyakat. A házukhoz érve ráordítottak hátulról: - Rohanj a házba azonnal!- Hátra fordult és két férfit látott ,akik egy harmadikat hoznak. Nimród volt az, az egyik volt osztálytársa. Az egyik lába nem volt meg, ahogy az egyik keze sem.
 
   Nimród épp hazafelé tartott a barátnőjétől. Összevesztek, bár tudta, hogy náluk sosem tart sokáig az ilyesmi, nem akart náluk aludni, így az éjszaka közepén hazaindult. Még mindig volt köd, de már nem olyan sűrű, mint egész nap. Lefelé bámult és nézte, ahogy a nyirkos betonon megcsillannak az utcai lámpák fényei. Teljesen elmerült a gondolataiban, amikor gyors dobogó lépteket hallott maga mögött, majdnem felborította valami bunkó. Nimród ahogy káromkodásra nyitotta volna a száját, sikolyokat hallott és jajveszékelést. Több ember is rohanni kezdett, akkor látta meg mik elől futnak. Sötétek voltak és árnyszerűek, némelyik rikoltó hangot adott ki, némelyik morgott. Nimród ekkor látta meg, ahogy a barátnőjét tépik. Elindult, hogy segítsen rajta, de ekkor őt is elkapta az egyik. Elképesztő fájdalmat érzett, majd elájult. A nagybáttya és az egyik barátja talált rá. Megpróbálták elvonszolni a legközelebbi házhoz, ahol védve lehetnek, legalábbis úgy gondolták. Akkor látták meg Lénát, aki úgy sétált befelé, mintha nem tudná mi történik körülötte.
 
   Mégegyszer ráordítottak Lénára, mire magához tért a döbbenettől. Léna a házukba érve látta, hogy anyja az asztal alatt zokog. A szomszéd néni, a fia Dénes és három másik idegen kuporgott egy fal mögött rémülten. Nimródot felfektették egy másik asztalra, ekkor látta, hogy a hasa is fel van vágva. Léna gyomra görcsbe rándult. Elég volt, fel akart ébredni, így nem bírja ki hajnalig. Nem tudta hogy keltse fel saját magát, hihetetlenül megrémült. Az emberek körbeállták Nimródot, már nem is látta. Megkérdezte őket, hogy életben fog-e maradni. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nem reagáltak, majd egyszerre fordultak meg és mosolyogva mondták neki, hogy semmi baja sincs. Léna ekkor egy pillanatra meglátta Nimród arcát, tátott szájjal és üveges szemekkel bámulta a falat, már nem pislogott, tudta, hogy már nem is lélegzik. Az anyja, a szomszédok és az idegenek egyszerre bámulták Lénát és mosolyogtak rá. Ő csak arra gondolt, hogy semmi baj; hamarosan úgy is eljön a hajnal és ha addig nem tud felébredni, akkor majd úgy is sikerül, mint mindig. Az anyja mosolyogva kérdezte tőle:- Léna kincsem, nem akarsz mostmár lefeküdni aludni?- Léna arra gondolt talán ez sikerülhet, és ha itt elalszik, a valóságban fog felkelni. Felment a szobájába, lefeküdt az ágyába és lehunyta a szemét. Elaludt.
 
   Fölpattant a szeme, kavarogtak a gondoltatok a fejében, hirtelen nem tudta, hol is van. Ahogy lefelé dobogott a képcsőn, minden emlék előjött az éjszakáról. Leérve látta, hogy anyja a nappaliban alszik a tv előtt. Megnyugodott. Tudta, hogy mostmár a valóságban van. Elindult a bejárati ajtó felé, biztos ami biztos, kint is megakarta nézni, hogy minden rendben van-e. Hirtelen mintha a lába a semmibe sétált volna, az ajtó eltávolodott minden lépésnél, a falak megnyúltak, nem tudja elérni az ajtót. El kezdett rohanni az ajtó felé, de még távolabb került. Leverte a víz, a szíve majd kiugrott a helyéről, a szeme kidüllett a rémülettől. Megállt és csak lihegett, kapkodta a levegőt. Rá kellett jönnie, hogy ez nem lehet a valóság, hiába harcolt ellene az agya. Nem tudta mi történik, a sírás folytogatta a torkát. Leült a földre és csak bámulta a bejárati ajtót, vöröslött a szeme és csillogott a könnytől. Ő csak boldog akart lenni, semmi mást.
 
   Léna naplója: "Nem tudom mikor fordult meg a valóság és az álomvilág. Nehéz volt elfogadnom, hogy a valóságban a városom majdnem eltűnt a föld színéről az árnyak miatt. Tudom, hogy én engedtem be őket, tudták, hogy mire vágyom, és elbékítették a szívem. Játszottak velem, és én hagytam. Annyira fáj a szívem. Annyira visszafordítanám az időt arra a napra amikor megkerestem a valóságban ezt a helyet, amikor először feküdtem a kiszáradt fák tövében. Ha nem engedek a vágynak, még mindenki élne, és nem kellene titokban naplót írnom, ott ahova bezártak.