A döntő

8. fejezet: A döntő



Egy hét múlva, már a döntőre készültek Erathia lakói. Ahogy azt sejteni lehetett, a két lény, aki megküzdhet a végső győzelemért, Rion és Tamika lett. Mindenki kíváncsian várta a holnapot.
A döntő előtti éjszaka, Tamika épp Rion szobája felé igyekezett. Fekete köpenyében suhant végig a fáklyákkal megvilágított folyosókon. Mikor megtalálta a megfelelő ajtót, bekopogott és belépett a király szobájába. Rion az íróasztalnál ült, székében kényelmesen hátradőlve. Kicsit meglepődve tekintett a betoppanó lányra.

- Soha nem fogsz leszokni erről az éjszakai zaklatásról? – kérdezte komor arccal. Azután a bizonyos csók után, nem szeretett kettesben maradni a lánnyal. Nem lett volna szabad megengednie magának azt a botlást. Különösen most, hogy már király. Vissza kellett fognia magát.

- Nem szándékoztam – felelte Tamika és helyet foglalt Rionnal szemben.
- Miről szeretnél beszélni. Bár, sejtem, hogy mit akarsz.
- Még mindig nem gondoltad meg magad az ajánlatommal kapcsolatban? – kérdezte tőle Tamika.
- Azóta nem igazán gondolkodtam rajta – hangzott az őszinte válasz. Mostanában más dolgok kötötték le figyelmét. Pedig ez a dolog is igen fontos lett volna.
- Értem. Pedig jobb lenne, ha megfontolnád. Nagy hatalom kerülne a kezünkbe Rion – mosolygott a királynő.
- Éppen a többes számmal vannak problémáim. A társbirodalom azelőtt sem volt valami kifizetődő Tamika. Egy idő után az egyik mindig felemészti a másikat. Csak egy uralkodhat – mondta a férfi.
- Ez nem mindig törvényszerű. Ha meg sem próbáljuk biztos nem sikerül – győzködte tovább a királyt.
- Mi a garancia arra, hogy ha segítek neked megszerezni a Grált, nem fogsz a birodalmamra támadni? – vonta kérdőre a királynőt.
- Ne szaladjunk ennyire előre Rion – nevetett fel Tamika. – Semmi garancia nincs rá. Bíznod kell bennem.
- Bízni? Egy vámpírban? Ez elég merész vállalkozás. – hitetlenkedett a férfi.
- Ugyan már, Rion! Ne állj ellen! Ebből, neked csak hasznod lehet. Mellesleg, mindketten tudjuk, hogy a másik nélkül nem bírjuk megszerezni a Grált. Túl erős a védelem, ami körülveszi és maga a tárgy is. Egyikünk sem birkózna meg vele egyedül – fordította komolyra a szót Tamika.
- Ezt tudom. De miért pont veled kellene üzletelnem? – kérdezte tőle Rion.
A lány széles mosolyra húzta a száját, felállt helyéről, és Rion ölébe telepedett.
- A többiek nem fognak szövetkezni és mind elbuknak majd. De mi, ha szövetséget kötünk, uralni fogjuk egész Erathiát – búgta a királynő és közben cirógatni kezdte a férfi arcát.

A király felkapta Tamikát, és ráültette az asztalra.
- Az nem lenne unalmas, ha csak ketten lennénk? Előbb-utóbb, úgy is az lenne, amit mondtam. Az egyikünk felfalná a másikat. – hajolt egészen közel a lány arcához.
- Ha nem gyilkos vagy, akkor préda. Ha mi nem öljük meg a többit, ők fognak elpusztítani minket. És egyikünk sem szeretne ideje korán meghalni. Én még párszáz évet élni szeretnék – suttogta Tamika. Percekig csak némán bámulták egymást, aztán Rion elhúzódott a lánytól.
- Nem. Nem lehet. Nem kötök szövetséget a Holtakkal – szögezte le a király, de amit kimondott, abban egyáltalán nem volt biztos. Szíve már a torkában dobogott. El kellett húzódnia a királynőtől, hogy ne befolyásolhassa annyira.
Tamika arca eltorzult. Dühös pillanataiban látszott rajta igazán, hogy nem egészen ember. Ilyen képet produkálni, ember nem képes.
- Nem szeretem, ha ellenkeznek velem Rion – mondta a férfinak. Felállt az asztalról és odasétált a királyhoz.
- Én meg azt nem, ha értetlenkednek – mondta halkan a másik.
- Ha nem lépsz szövetségre velem, mindannyian meg fogtok dögleni – sziszegte Tamika Rion arcába.
- Fenyegetsz Tamika? – kérdezte halkan a király.
- Nem. Ez nem fenyegetés. Csak baráti figyelmeztetés. – mondta a lány. Már indult volna el, amikor valaki kopogott. Loynis lépett be a szobába. Mikor meglátta Tamikát, sunyi vigyor terült szét az arcán.
- Ej, ej. De rossz kislány valaki. Mit keres itt ilyen késői órán? – nyájaskodott a tanácsos, mélyen meghajolva a két uralkodó előtt.
- Már semmit. Éppen befejeztem – válaszolta rekedtes hangján a királynő. Még egy utolsó, megsemmisítő pillantást vetett Rionra, majd elhagyta a szobát.



Másnap reggel a lelátók már tele voltak. Mindenki izgatottan figyelte, mikor kezdődik el a küzdelem. Végül megjelent a két uralkodó, egyszerre léptek a harctérre. Tamika fekete, bőrből készült kezeslábasát viselte, haját szorosan kontyba csavarta, kezében ott pihent zafírköves kardja. Rion felül nem viselt semmit, alul, egy fekete nadrág volt rajta meg egy csizma. Az ő kezében is ott volt kardja. Kardtávolságra álltak meg egymástól, várva, hogy Loynis felszólítsa őket a kezdésre. A tanácsadó végre szólt, hogy hamarosan kezdenek. Arcukhoz emelték kardjukat, felkészülve a harcra. A kürt megszólalt.

Nem csaptak le rögtön, pár kört tettek egymás körül, míg végül Rion megkezdte a küzdelmet. Csak úgy csattogtak a kardok, de egyik sem bírta megsebezni a másikat. A férfi egyre erősebben csapott le, de ez sem hozott eredményt. Hiába volt Tamika egy nő, emelett vámpír is volt. Sokkal nagyobb fizikai erővel. Puszta kézzel össze bírta volna gyűrni a kardját. Igyekezett lecsillapítnia magát. A harag nem jó társ ilyen jelentős küzdelmekben. Egy figyelmetlen pillanat és vége van.
Tamika, közben igyekezett megtalálni a király gyengepontját. De eddig még nem talált ilyet. Elkeseredetten próbálta visszaverni Rion támadásait. Néha ő is támadott, nem sok sikerrel.
- Igazán izgalmas küzdelem. Kíváncsi vagyok, melyikük fogja előbb eldobni a kardot. – mondta Ivor, a Rampart királya. Zöld köpenye, tökéletesen ment zöld szeméhez és vörös, vállig erő hajához. Egykorú volt Tamikával, ha lehet ezt mondani, barátok is voltak.
Ingham úgy szorította székének karját, hogy ujjai elfehéredtek. Nem tudta, kiért is izguljon. A királyáért vagy a lányáért?

Már fél órája kardoztak, de nem sikerült megsebezniük egymást. Kezdtek fáradni. A közönség figyelme azonban nem lankadt. Fáradhatatlanul figyelték, melyikük kerekedik felül. Tamika, az egyik támadásnál hátra ugrott és eldobta kardját. Többen felhördültek.
- Most mi van? Feladja? – kérdezte Loynis, inkább csak saját magától.
- Így nem megyünk semmire Rion! – kiáltotta el magát a lány és várakozóan tekintett a férfira. Az, végül követte példáját és az ő fegyvere is a földön csörrent.
- Ezek mit csinálnak? – kérdezte félrebillentett, kék gyíkpofájával Voy.
Ingham válaszolt neki sírni hangon.
- Azt hiszem, varázslattal fognak megmérkőzni egymással. – a körülötte ülők arcára kiült a döbbenet. Ahogy a kilátók népére is. A feltétel az volt, hogy ők nem használhatnak mágiát egymás ellen, különben katasztrófális következmények lesznek. Most mégis megszegik.
Tamika nem tétlenkedett, rögtön nekirepült Rionnak és leteperte a földre. Karmait a húsba vájta, mélyen felszántva a férfi testét. A király felordított a fájdalomtól, de nem hagyta magát. Egy tűzgolyót dobott Tamika hasára. A lány olyan hangot adott ki, amire ember nem képes. Leugrott a férfiról, de csak azért, hogy ismét támadásba lendülhessen. Sötétbarna szemei vörösre váltottak, szemfogai meghosszabbodtak. Bőre ráfeszült csontjaira. Teljesen átadta magát vámpíri önmagának. A konty szétesett, hullámos fekete haja szabadon omlott vállaira.

Rion egészen megrémült. A múltkor nem látta ilyennek a lányt. Félelem járta át, Tamika pedig pont ezt akarta. Kezeit kitárta, felnézett az égre és fülsüketítő hangot hallatott. Kezeiből és szájából is fekete, gomolygó füst tört fel, ami körüljárta Riont. A férfit elfogta a rettegés. A varázslat célt ért, még meglepődni sem volt ideje, máris érezte a tagjaiban hasító, elviselhetetlen fájdalmat. Közben pedig iszonyatosan rettegett. Már a földön vonaglott a kíntól, patakokban folyt róla a víz. Nem kapott levegőt, a varázslat a tüdejét is elborította. Felordított, Tamika pedig csak kacagott és kacagott rajta, megállíthatatlanul. Egy kézintéssel megszüntette a művét. Rion egy nagy sóhaj kíséretében nyúlt ki a földön. Újra kapott levegőt. De nem volt itt vége. Minden erejét összeszedve állt fel, hogy felkészüljön a királynő következő támadására. Magához vonzotta kardját és azzal csapkodott a lány felé, amíg össze nem szedi magát. Egyszer csak, Tamika megfogta a kardot, kitépte a férfi kezéből és egy golyóvá gyúrta össze. Most kezdett csak igazán ereje teljében lenni. Egy vámpír képességein, kifejezetten segítenek az olyan érzelmek, mint a harag vagy a félelem. Mosolyogva közelített Rion felé. A király egy fénycsóvát repített volna a lánynak, de az fekete füst kíséretében elteleportált. Azon nyomban hátrafordult, de már így is késő volt. Tamika megragadta a torkánál fogva és elhajította, különösebb erőfeszítés nélkül, mintha csak egy koszos rongyot dobott volna odébb. Rion nagyot nyekkenve ért földet, tíz méterrel odébb. A hirtelen landolástól levegőt sem kapott. Nem volt ideje a feleszmélésre, a lány máris fölötte állt, hogy még több kínzásnak vesse alá. Ráült a férfire, lenyomva annak felsőtestét és megragadta a fejét.

- Még mindig azt mondod, hogy nem? – kérdezte Tamika.
- Nem – préselte ki magából Rion. Tamika ismét támadásba lendült, de mire újra belemélyeszthette volna karmait a férfibe, az addigra odavonzotta kardját és jól hasba szúrta őt. A királynő felsikoltott, ahogy sok mindenki más is. Csak neki jobb oka volt rá. Megmerevedett, így Rion fel tudott állni, még mindig felszúrva fegyverére Tamikát. Tövig belenyomta a fegyvert, hogy annak másik vége kijött a lány hátán.
Inghamot alig bírták visszatartani. Szüntelenül ordítozott és próbált kiszabadulni az uralkodók szorításából. Sikertelenül.
- Akkor mind meg fogtok dögleni! – visította torz hangon Tamika és kisétált a kardból. Maradék erejével Rion életműködéseire összpontosított. Jobb kezét felé nyújtotta, ujjait összecsukta, amitől a férfi ismét elkezdett rángatózni. De nem bírta sokáig tartani ezt a varázslatot, ő is a földön kötött ki. Kardját magához vonzotta és lassan odakúszott Rionhoz. Ráfeküdt, kardját a férfi nyakának szegezve.
- Győztem – suttogta.
- A győztes pedig Tamika, a Nekropolisz királynője! – ordította el magát Loynis.
Ez volt az utolsó szó, amit a lány halott. Elsötétült előtte a világ.