10 ember

10 ember áll az állomáson. 10 egymástól különböző, idegen ember. TE is köztük vagy. Szürkén, kopottan, de ott vagy. Csak állsz, és nézel a semmibe. Látszólag mindannyian ugyanazt csináljátok: álltok, meredtek a semmibe, és vártok. Vártok, hogy értetek jöjjön a vonat, és elmehessetek INNEN. De TE nem ÚGY vársz. Aztán hirtelen halljátok az ismerős hangot... 8 ember felszáll. TE, és Ő maradtok. Vártok. Nem néztek egymásra, csak álltok, magatok elé meredve. Odamehetnél hozzá, megkérdezhetnéd, hogy van. De TE nem mozdulsz. Azt mondod, nem ismered. Vártok. Sokat. Egymástól pár méterre, szótlanul. Aztán újra az a hang. És Ő megmozdul. De nem feléd, hanem a vonat felé. Menekül. Látod rajta. Zavarja, bántja a viselkedésed. OTT hagy. De! Várj csak! A lépcsőről visszafordul, és a szemedbe néz. Mélyen, vesébe látóan. Még elindulhatnál... Még van időtd, lehetőséged, hogy VELE menj. Hogy ne maradj ITT. Ő csalódottan elfordul, és OTT hagy TÉGED. És akkor már tudod, nem látod többé. A vonat elrobog, TE OTT maradsz. Miért nem mentél utána?! Miért nem szálltál fel VELE, miért?! Miért maradtál ITT?! Mért taszítod magad a mélybe? Állsz, bámulsz az elsuhanó vonat után. Majd’ szétszakadsz, úgy fáj. Aztán egy újabb sípszó. Egyedül voltál. Mert nem mentél VELÜK. A TE hibád volt. EZ most jobb neked? A vonat nem állt meg, és neked pont kara jött. Gyenge voltál. És az is maradsz. Most már örökre.