Vike beküldött történetei

Egy nap jó lenne megtalálni – mondta mindig. Megtalálni? Miért, elveszett? De igaza volt, sokan elvesztették, és most még csak nem is keresik. Pedig, ha tudnák, hogy mi az, akkor lélekszakadva rohannának ki a házukból, ki a rétre, vagy az utcára, vagy az állomásra, vagy valahová, ahol sejtik, hogy lehet, hogy megtalálhatják, mert így, hogy nincs meg, hogy elveszett, így nem is tudják használni, pedig szükségük lenne rá, de ők ezt még mindig nem tudják, mert már nincs, aki megmondja nekik......

Írt, fáradtan és félve. Írt, és ujjai közül aranyló vonalak kúsztak a papírra, betűkké alakultak, szépen, sorban. De aztán elmúlt a ragyogás: a szavak fekete árnyként díszítették a papírt, a nyomukban életre kelt a Sötét, behálózta a szobát, kisurrant az ablak résein és ellepte a világot...

Hirtelen halál kúszott végig a tájon. Nem lehetett látni, csak érezni, behatolt az elhagyott üregekbe, barlangokba, végigkarcolta a fák leveleit, és felkavarta a száraz homokot.
Fájdalmas, üres érzés követte. Mintha sose jönne új hajnal, mintha az éjben sose gyúlnának csillagfények, mintha sose kelne fel újra a Hold.
De a halál megállt, és testet öltött, egy fiatal, vékony lány testét...

Egy messzi, messzi tájon egyetlen házacska épült. Kicsi házacska, szinte ki sem látszik a fűből, de mégis, van benne valami kedves, bájos, hogy a mellette elhaladóknak megakad rajta a szemük, és valami kedves kis emlék jut róla az eszükbe, süteményillat száll az orrukba, és szinte hallják a vígan ropogó parázs hangját...