Sztanyo beküldött történetei

Sajnos az idő vasfoga ezen sem segített. A tűz kihunyt, a kapcsolatunk végéhez ért. A varázs elszállt, valahova ahova a többi is. Az idő mindennek a gyilkosa, és közben mindennek a megoldója, orvosa is. Nem is tudom valójában az ember találta-e fel, vagy ő minket. De egyik sem lehetett jó ötlet...

Egy elég kényes témához írom most ezt a történetet vakmerő őszinteséggel... Tisztelem a hívők hadát, kik töretlen kedvvel hiszik, van ki vigyáz ránk, akik igazán érzik az élet nem hiábavaló és tudják küldetésünk van ezen a sárgolyón. Viszont bevallom más vélemény szülte íráskedvem. Van isten? A szokásos kérdés, hányszor meg hányszor elhangzik és válasz is van rá, nem egy...

Egy érzés volt csupán, hisz lábam nem mozdult. Testem tovább pihent, ernyedt el a hideg padon, már szemem sem cikázott, tekintetem a semmibe veszett. A nekem oly vonzó semmibe. Tudtam, nem mehetek. Ide születtem, itt élek, talán itt is maradok örökké...

Hatalmas robaj, felsikoltó fékek, ahogyan a gumi 110 km/óráról próbálta vadul fékezni az autót. Felsírt a fém, dübörögve szaladt egymásnak a két autó. Szilánkok és fémdarabok repkedtek szerteszét a levegőbe...