SNP adatai

Na igen, akkor szokott beütni a baj, igencsak jó szokása szerint. Nem mondhatni, hogy megszokja az ember mindezt, sőt, nem is lehet ezt mondani rá. De tehetetlenül áll előtte. Letablózza. Egyszerűen megbénítja. Nem tud semmit sem tenni ellene. Nem tud küzdeni a fájdalomtól, mert az már annyira legyengítette...

Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok...

Egy különös világba repülök. A galambokból keselyűk válnak. Akárhová nézek önpusztító játékok sorát látom Lucifer vidámparkjából. Óriáskerék, körhinta, szellemvasút, ami elvisz kiskorút-nagykorút. Fel is út, le is út.
Érzem a vesztem, nincs ki segítsen nekem… letaszítva… megalázva… hallom az ördög kiált felém…

Talán jobb is így, talán jobb, hogy még nem láttam meg, hogy mi rejtőzik az álarc mögött.
Félek az egyedülléttől. Félek elengedni Őt. Túlzottan megszerettem. Talán túl sok reményt fűztem egy olyan emberhez, ki nem is érdemli meg. Görcsösen kapaszkodtam Belé, ha már csak egy kis törődést kaptam Tőle...

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam...

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben. Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni...

Fekszem az udvarban, s nézem a csillagokat. Szememből könny csordul ki. Nem így kellene történnie. Már mindegy, a levegő szép lassan elér a szívemhez. Nem lehet visszafordítani.
Gondolkozom. Elmosolyodom mikor eszembe jut, hogy mindenhol azt lehet olvasni, meg hallani, hogy az ember halála előtt lepereg az élete. Van benne igazság, bár én csak átgondolom a múltamat...

Azt mondják a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Minden jó és rossz emlék újra felelevenül. Minden élményt újra átélünk.
És most itt vagyok. Nézem a testem mellett kétségbeesve, magába roskadó embert. Nem nyúl hozzám, csak néz. Némán sír, csak rázkódik a válla, és a szeméből könnyek szöknek útjukra...

A barátom az, egy kórházban van. Vörösre kisírt szeme, se megfáradt tekintete van. Egy üvegfal mögött áll. A másik oldalon én vagyok. Minden oldalamon gépek vannak.
Belép az ajtón barátom, zokog. Leül az ágyamra és megfogja a kezem. Azt hajtogatja, hogy sajnálom, míg a sírástól el nem csuklik a hangja.
Sajnálom őt, sajnálom az egészet, nem akarok mást, mint átölelni Őt...

Mindent és mindenkit hibáztatott. Az élettől nem kapott semmi jót.
Megpróbálok hozzáérni, de nem tudok, mintha egy titkos erő fogna le, próbálok kiáltani, de hang nem hagyja el a torkomat.
A madárka elrepül, megérezvén a lány sorsát.
A lány felállt, erőt vett magán, arca beesett volt, de szemében ott élt egy kis szikra, az elhatározás csillogása. Már nem sírt, igaz a levegőt még nehezen vette...