Visszaemlékezés

Messzi távolban egy lány pillantok meg, könnyes, kisírt szeme elrejti szép arcát. Mintha lelkének súlya testét emésztené.
Egy magas épület tetején áll, zokog.
Agyában ezernyi kis gondolat cikázik, s mint egy oroszlán ketrecében, úgy járkál fel- s alá. Pillanatra megáll, körbenéz segítséget remélve. Egy ártatlan madár szállt le előtte, farkasszemet néznek. Mintha a piciny állat megértené a lányt. Apró szemével fürkészte minden mozdulatát.
A lány tudta nincs visszaút, nincs más lehetőség. Zokogva kuporgott a földre, talán biztos pontot keresve.

Mindent és mindenkit hibáztatott. Az élettől nem kapott semmi jót.
Megpróbálok hozzáérni, de nem tudok, mintha egy titkos erő fogna le, próbálok kiáltani, de hang nem hagyja el a torkomat.
A madárka elrepül, megérezvén a lány sorsát.
A lány felállt, erőt vett magán, arca beesett volt, de szemében ott élt egy kis szikra, az elhatározás csillogása. Már nem sírt, igaz a levegőt még nehezen vette.
Bizonytalan lépésekkel a korláthoz lépett. Nem nézett le, csak a piciny lényt figyelte, ugyanolyan érdeklődéssel, mint ahogy ő tette ezt nemrég vele.
A madárka boldogan repült, csivitelt a fűnek, a fának, a gyönyörű szép virágoknak.
Mindent érdeklődve megnézett, még az utcán elhömpölygő tömeg közelébe is boldogan szállt. Talált egy kis morzsát, azt csipegette, külvilággal nem törődve a rengetek elhaladó ember között. Mint aki megérzi, hogy figyelik, feltekintett a magas épület tetejére. A lányt látta ott. Megette a morzsa darabját is, majd felszállt a tömegből egyenesen a lánnyal szemközti épület tetejére, és kíváncsian kémlelte Őt.
A lány meredten bámulta az embereket, könnyeit már felitta arca. Tudta nincs más megoldása. Nem tud ennyi bűnnel együtt élni, tovább nem. Átvetette két lábát a korláton, szép sorban. Először a jobb, aztán bal lábát. Két kezével még kapaszkodott az életet jelentő vasrúdba. Ránézett a kismadárra, aki szinte aggódva nézte Őt. Még egyszer, utoljára, nagy levegőt vett, és hosszan fújta ki. Mintha ezzel, minden sértés, rossz tettet ki akarná fújni. Talán ezzel akarta a lelkét megszabadítani a szörnyű kínoktól.
Egy könnycsepp gördült le az arcán, érezte ujjai szorításából kicsúszik a hideg vas. Hagyta, nem is tiltakozott, megkönnyebbülve, szinte mosolyogva vetette bele magát a mélységbe.


Azt mondják a halálunk pillanatában újra átéljük az életünket. Lezajlik minden kis eseménye újra. Az elfeledetnek hitt dolgok újra felélénkülnek.


Hirtelen felriadtam az ágyamból. Párnám tiszta könny, a szivem olyan ritmusban ver, hogy már fáj. A levegőért kapkodok.
Kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom, és azt mondogatom magamnak, hogy ez csak egy rossz álom volt. Belenézek a tükörbe és riadtan lépek hátra, nem is akarom látni a rám visszanézőt. Beesett arc, könnyes, kisírt szem, én voltam a lány.
Az ablakhoz lépek, kinyitom, nagyokat lélegzem a friss levegőből, ezzel is feledni akarom álmom. Kiűzni fejemből.
Csicsergést hallok, kinyitom a szemem, egy madár repül a közeli póznára, kíváncsian fürkészve tekintetem. Ránézek és elmosolyodok, az én kíváncsi madaram. A kis lény megérezve, hogy Őt nézem, elrepült.
Kiülök az ablakba, s figyelem az ébredő várost, s fejemből, megpróbálom kiverni az álmomat.


Pár év múlva eszembe jut az álmom, akaratlanul is elmosolyodok. Felemelem tekintetem a szemközti házra, és keresek valamit. Kisebb keresgélés után meg is találom. A kismadaram aggódó tekintettel néz a szemembe. Legördül egy könnycsepp az arcomon, s elengedem a korlátot.