Sir Butcher adatai

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...

Boldog minden pillanat, perc, óra s nap, alig hiszem el. Mintha még mindig álomban járnék, köröttem ragyog a nap, felettem ragyog az ég, mellettem ragyognak rám szemei, érzem bőre illatát, tapintását... köröttünk zsong az élet, és mégis, túl madárdalon, bogárdalon, csend van, nem hallatszik más, csak két, boldog, egymásra talált szív, egy ritmusban, egy pillanatban dobban, együtt, érzik a másikat, egymásba fonódva, boldogan...

Kezembe fogom a kezét, vállamon érzem a fejét, szíve együtt dobog az enyémmel. És nézzük a hajókat, úsznak el a messzeségbe. Elúsznak, mégis boldogságot hoztak nekem, de fájdalom is úszik vissza nyomukban, és örök bizonytalanság. Nem gondolkodni! Ma még szép, s talán a holnap is lehet még szép. Azután? Azután nincs semmi, nincs élet, nem lehet akkor fájdalom se...

Álmodom én is, a szél fülembe suttogja boldog a pillanatokat. Nagyot nyújtózom, és csak álmodom. Tapogatózva emelkedik a Nap, nevetés csendül a fülembe. Tapogatózik a fény, és ahova arany keze elér, rettegve menekül a sötétség, retteg az árny, retteg a tél. Emelkedik a nap, s bőre illatát hozza elém egy édes pillanat. Elmosolyodom, s a Nap visszamosolyog, s kibukkan a hegyek mögül, s arany arcával visszamosolyog. Fény önti el a tájat, arany, örök fény, s minden pillanat megdermed a gyönyörtől,...

S hiába ragyogtak a csillagok, nem melengették többet szívem, hittem, hogy nem rám ragyog fényük, többet nem mutatja az utat halovány éjszakában. Elnéztem messze, mert hittem benne, hogy a messzeség szebb lehet... És hetek teltek, hetek csak egyre teltek, és nem leltem meg újra a két gyönyörszép örökzöld csillagom, nem tudtam, merre van, nem tudtam, hol van, vajon vár-e még rám? ...

S megint máshol, valaki végre leteszi a fejét kemény ágyára, s arra gondol, hogy még egy nappal kevesebb ebből a szenvedésből, könny lepi el a szemét, de tudja, bármily szürke is egy pillanat, egy nap, mely a végtelen időben csak egy apró homokszem, jön majd egy másik, egy szebb másik, mikor majd jó lesz, mikor majd meleg lesz, mikor majd szerethet. S őt is elringatja az álom, örökkévalónak tetsző messzi földre, s vágyik rá, hogy maradjon ott örökre...

Ah, hol vannak hát az évek? Hol vannak az ölelő karok? Hisz a dalok azt dúdolták, hogy lesznek! Ott kint! Hol vannak hát? Mond, hol vannak? Én miért nem érthetem? Miért lettem, ha mennem kell? S miért csak suttognak köröttem? Hangosabban!! Hallani akarom! Tudom már, tudom jól! De még vagyok, még én is Árny, s Fény is vagyok, még ragyog a szemem. Döcögve hullott le a porszem. Talán, talán már nincsen? De, de még van. Még vagyok, és még Idő is van. Lassú, örök folyású idő, mondták régen......