Natalie-Elisabeth Evrard beküldött történetei

Egymással szemben álltunk, fogtuk egymás kezét, és… és esett az eső… Ugyanilyen nagy, nehéz cseppeket sírtak a felhők, s én be akartam futni egy eresz alá, hogy nehogy megázzak, mert fejemben már esőcseppek nélkül is túl sok minden zsongott. Szükségem is volt akkor a nyugalomra, miután dühtől és gyűlölettől izzó lélekkel lemészároltam Félix családjának minden egyes tagját. A délutáni eső egyre jobban ontotta magából a nyugalmat, nekem pedig, aki frissen született gyilkos voltam, szükségem...

Nem hagyhatom elveszni ezt a sok értékes cseppet - méltatlankodok magamban, majd gyorsan megfogom a fiú haját, hátrahúzom fejét, és a maradék vért gyorsan és magabiztosan szipolyozom ki a tasakjából. Felegyenesedem, megtörlöm számat a finom estebéd után, s szépen, lassan elindulok Réka felé: hátul összekulcsolt kéz, magasba vetett fej, büszke tekintet, hosszú, ruganyos léptek...

Mikor odaérek Félix mellé, csuklómhoz tartom a pengét, csontig bevágom, s Félix fölé emelem. Az első néhány vércsepp meztelen mellkasára hullik, csak utána sikerül beletalálni ajaki közé. Ahogy az első korty vér leér torkán, megrebbennek szempillái, majd lassan kinyitja a szemét, s bizonytalanul megereszt egy mosolyt felém. Én visszamosolyogok rá, s nem ellenkezem, amikor újult erővel leránt maga mellé...

Megint ölnöm kell. Ebben a hónapban ez már a hetedik kísértés, vagy inkább parancsnak kéne nevezzem? A jéghideg érzés felkúszik a torkomon, fel egészen az agyamba. Érzem a város minden mozdulatát, a szagokat, az ízeket. A vér ízét! Igen! Vér! Kellesz nekem, jövök már! ...