Mamusz beküldött történetei

Óvatosan kinyitottad az ajtót. Szemed elé tárult szobatársad talpig vérben, hiányzó kézzel és furcsa, elborult szemekkel meredt a semmibe. Rád vetette magát, megpróbált megharapni. A kést a tarkójába döfted, amitől egyből Rád borult. A feje még marcangolta a válladat, de teste már nem mozgott, elvágtad a gerincébe vezető ideget...

Újabb halk huppanás rázta meg a gépet, de most már nem állt helyre a dolog. A halk hangot egy erősebb váltotta fel, majd mozogni kezdett a repülő. Az alvók felriadtak, a tv-zők kivették a fülükből a fülhallgatót...

Látjátok a folyosón, amint jön felétek a híd által odavetett sötétség. Pillanatokkal később már ott volt mögöttetek. Ismét egy ember veszett el, de most már nyitva volt a szemetek, láttátok; helyesbítés: nem láttátok amint elmegy. Pánik tör ki köztetek, egyikőtök odafut a kocsi ajtajához, feltépi. És kiveti magát rajta. Dermedten álltok. Alig hisztek a szemeteknek. Elmétek kezd megbomlani; a sötétség nyeli közöttetek az életet, társatok pedig minden bizonnyal szörnyethalt...

Emlékszem, az egyik barátnőm szólt nekem, hogy a fiúk után fordulok csak meg. Ez úgy szíven ütött, aztán szakítottunk is. Sokáig depressziós voltam, be akartam halni, azt hittem, itt a világvége. Undorítónak találtam saját magam. De most?! Most érdemes volt élni, alig váram a holnapot. Találkozni akartam már végre Vele, látni akarom vége Őt. Már csak a híd és két és fél utca…

- Kenny… Gyere csak… beszélni kéne… - el akartam már valakinek mesélni mi volt tegnap.
Mindenki megszokta már, Kennyt 15 éve ismerem, mindent neki mondtam el először, utána ha akartam elmondtam nekik is. Lea először teljesen ki volt bukva, azután hozzászokott. Félrevonultunk...

Rágyújtottam egy cigire, majd továbbindultam. Ez az utolsó szál az életemben. Minek tovább vinni a családi hagyományt? Vagyis a semmit. Senki semmi olyat nem tett, amivel kiemelkedhetne innen. Nincsen kedvem élni tovább. Nem nagyon volt kihez fordulnom az ilyen gondolatokkal, bár nem is akartam...

- El szeretnék mondani valamit. – ajánlottam, de intett, nem fejezte még be. Lassan elsétáltunk a sziget „csúcsához”. Felültem a szokott helyemre, a korlátra, háttal a folyónak.
- Szóval… - közelebb lépett. –Ma rájöttem valamire, amikor megvédtél… - halkan beszélt, szinte suttogott. Beletemettem arcomat a rózsába. Hosszú csend után szólalt csak meg újra.
- Csodálatos vagy, Szeretlek! –szavai végigfutottak agyamon, reszkettem. Megsimította arcom.
- Én is Szeretlek, nagyon-nagyon!...