lovasparduc beküldött történetei

De hát... itt volt az idő! Ugrani, ugrani, ugrani! Mély levegőt vettem. Nekifutottam. Éreztem, ahogy a levegő karistolja az arcom. Ahogy a hideg belehasít a szememben. És éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj. És akkor már éreztem, tudtam a végzetem...

- Ne aggódj, mindjárt jön a segítség! - mondtam Allynek, úgy hogy rá se néztem. Aztán visszafordultam hozzá. Eltűnt. Csak a férfi és a vére maradt ott. És egy vöröslő alma. Ahol eddig Ally volt, a helyén egy alma maradt. Semmi több. Ijesztően hasonlított az alma színe a vérhez...

- Kérlek, ne tedd!- csak ennyit tudott mondani. Ellenkezni képtelen lett volna. És ezt tudtam. És ki is használtam. Hirtelen a pengével simítottam végig a hasán. Kibuggyant a vére, lassan, de biztosan csurgott az ágyra. Nem volt mély vágás, így nem is reagálta túl, erős ember volt Ő! Csak egy halk szisszenés hallatszott...