Hárpia beküldött történetei

Az ÉN sziget egyre nőtt, és észrevettem, hogy figyelmemet azért sem tudom már másfelé irányítani, mert a mindenségből kiszakadt egy rész, amit a testemmel azonosítottam, közepén a szigetemmel. Jó nagy volt ez a test és kicsi a sziget, de ahogy építkeztem, úgy szorult ki a mindenség belőlem. Nem érdekelt a mindenség óceánja, fontos dolgokat kellett magamba tennem. Miden építőelem csak azt szolgálta, hogy melegség érjen. Megtanultam mosolyogni, egyre több szót, és járni is, és ezeknek mindenki...

Egymás mellett ültünk, és szótlanul néztük a tavaszt az ablakon át. A rügyeken hirtelen úrrá lett valami nagy-nagy nyughatatlanság, és úgy tűnt, hogy egy nap alatt kizöldült minden. A madarak is megbolondultak, a fázós, ágon üldögélést feledték, és most ide - oda röpködnek nagy csivi zajjal. A kert végében, ahol legkésőbb olvadt el a hó, most sár van. Csak én emlékeszem a hajdan volt fehérségre, mert láttam az árnyékban végsőkig kitartó hókupacot...

Pistike gyakorlott táborlakó volt, hiszen ha lehetett szülei lepasszolták egész nyárra. Őseit alig ismerte, mert csak évente kétszer látta őket, amikor hozták a táborba és amikor vitték. Egyébként reggel korán mentek és későn érkeztek, így otthon nem találkozhattak. A társas kapcsolatok kialakulását úgy képzelte, hogy a fiú megkérdi a lányt, hogy akar-e dugni, az persze akar, és amikor megvolt neki minden nő, akkor az utolsót megtartja...

Az átlag ember számára a csalás, a befolyásolás létezik, de ma már úgy gondoljuk, hogy inkább gazdag, jó kapcsolatokkal rendelkező emberek milliárdjai gyarapodnak ezen a módon is. Nem is hinnénk el, hogy manapság, a korszerű technikai védelmét kijátszva, jó eszű, ügyes emberek nyernek úgy a lottón, hogy nem tudják előre a számokat. Magyarországon.
Ja, hogy ezt még nem mondtam?
Pedig igen! Lehetne a következő szombaton is vagy száz darab hármas találat, ami „nincs is”.
Miért...

Bejártam a földrészeket Afrikától Ázsiáig. Volt, aki érezte a vég fanyar illatának leheletét és büszkén porladt el, volt, aki nevetett, amikor a csomagocskát meglengettem előtte. Csak egy volt, akit megkedveltem.
Ő most itt él nálam, a pincében, erős rácsok és riasztók védelmében. Nem különb ő sokkal a többinél, ő is vért eszik és képes mindenre, hogy ezt megkapja...

A föld végre kihordta az édes hússal vemhes gyümölcsét, elszikkadt a növényi köldökzsinór, sárga labdává duzzadt a zöld bogyó, ami most engem vár itt a három csillagos Lehelben.
Nem bírom ki, meg kell néznem.
- Ugye már nagyon várod, hogy megegyelek? – nyitom rá a fehér ajtót.
- Igen, igen! Zamatomat csak neked szánom! – szinte hallom válaszát!...