Bodzás Emma beküldött történetei

Egyszer megemlítette, hogy milyen helyes fiút látott a buszon, amit barátnői mosolyogva hallgattak, aztán olynyira elmerültek beszélgetésben, hogy meg is feledkezett róla. Legközelebb akkor jutott eszébe, mikor várta a hazamenő buszt. Körbepislantott, hátha ott van a fiú, de nem látta. A buszon sem, akárcsak az ezt követő alkalmakkor sem. Miközben hazafelé zötyögött, és hosszasan gondolkozott az "Élet nagy dolgai"-ról, jött rá, hogy ez a fiú nem csak helyes volt. Egyszerűen az...

Elrepül. Mindig elrepül. Mikor? És hogyan? Áhh, kezdődik előröl az egész. De csak most lett vége. Hova lett? Megint újra az elejéről az egész felhajtás. Megint futhatunk utána. Már érzem a saját bőrömön is, hogy megint útra kel. Hűvösebb van, nem az a forró, száraz levegő. És hamar jön a sötét. Megint hideg lesz. Még neeeee. Még egy kicsit ne. Még van egy kis idő...

Mi van, ha már nem találom meg? Hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Futottam, pedig a lábaim megállt parancsoltak. De nem lehetett. Előbb megálltam, mikor futnom kellett volna, most futok, mikor meg kéne állni. És már olyan reménytelen volt, de még mindig reménykedtem, hogy utolérem. Naivan kapaszkodtam abba, hogy elérem, mikor ésszerűbb lett volna megállni. Már egyre nehezebben vettem levegőt, mikor megláttam magam előtt. Ekkor új erőre kaptam, és kezdtem utol érni," várj"...

Valaki állt nem túl távolt tőlem, velem szemben. Nem vett észre, egy nagy méretű lapot tartott a kezében, és azt tanulmányozta gondterhelten. Mit sem sejtve felnézett, és ugyanakkora döbbenettel fogadta jelenlétemet, mint én az övét. Magas, jó vágású, fiatal ember volt. Sötét, majdhogynem fekete haja keretezte világos arcát. Aztán a fiúról a kezében lévő lapra kúszott a tekintetem, amin színes formákat vettem ki. Rápillantott a lapra, majd rám, s halkan így szól: "Csak rajzoltam"......

Sok idő telt el azóta. A fák többször levetkezték lombjukat és helyette puha hó bundát vettek fel, majd a meleg közeledtével újból virágba borultak és kizöldelltek. De ha arra a mozzanatra gondolok, az idő mintha megállt volna. Mintha egy perc sem telt volna el. Mintha most is ott állnék, hátamat az idős, büszke tölgynek támasztva, és néznék magam elé görcsbe rándult gyomorral és elszorult torokkal...

Az ember többet nem peróbálkozott a hátára ülni. Meglátogatta az istállóban, de többet nem ült rá. Pedig a sorsa az, jogy lovagoljanak rajtuk, így hamar eladásra került. Mikor a vevő kipróbálta, a csődör úgy érezte, mintha párnát cipelne, nem pedig krumpliszsákot, mint eddig. Nem sajgott a háta, nem lüktetett az oldala a csízmázástól, nem csípett a szája, nem kellett levegő után kapkodnia. Ez az ember elvitte magával, ő lett az új gazdája...