Ahogy elrepül az időtlen...

Elrepül. Mindig elrepül. Mikor? És hogyan? Áhh, kezdődik előröl az egész. De csak most lett vége. Hova lett? Megint újra az elejéről az egész felhajtás. Megint futhatunk utána. Már érzem a saját bőrömön is, hogy megint útra kel. Hűvösebb van, nem az a forró, száraz levegő. És hamar jön a sötét. Megint hideg lesz. Még neeeee. Még egy kicsit ne. Még van egy kis idő. Milyen napra esik elseje? Nem tudom. Tudod, nem érdekel. Nem mára és nem holnapra, odébb van még. Szeretnék még ülni egy kicsit a víz mellett a naplementében. Jól érezni magam. Kicsit szabadnak lenni. És elfelejteni azt, hogy kevés az idő. Csak szeretném kergetni a merész fényeket a víz tetején. Hogy futnak. Hová ez a nagy sietség? Ráérünk még. Soká sötétedik. Hogy cikáznak a hullámokon.

Mit kergetnek a kis fények? Az időt? De szép, narancssárgás rózsaszín lett a lelassult idő. Hova szaladtok őrült kicsi fények. Maradjatok még egy kicsit. Ki kerget? A Nap? Nézzétek, de lomhán tűnik el a víz határa alatt, attól ne féljetek, nem ér utol. Vagy a csillagok elől menekültök? Messze vannak még. Nézzétek, olyan halkan fújják még a halvány kis fényt. Ráértek. De szép az az arany híd. Szívesen rálépnék. Azok a szitakötők is súlytalan játékot játszanak fölötte a levegőben. A narancssárga fények időközben kékké változtak. Nyugtató, lágy, hűvös kékké. És a csillagok is megjelentek. Hogy fénylenek, integetnek a távolból. Időtlenek ők is.

Ahogy ez az este is az. A békák koncertje is időtlen. A szitakötők is azok. Én is beleveszem az estébe. Egyre sötétebb kék bársony vesz körül a távoli pöttyök pedig egyre jobban szikráznak. Megjelenik a nagy, ezüst Gömb, és a Nap aranyhídjának helyét átveszi a Hold ezüsthídja. Kedvesen csillog. Lágyan és lassan. Megállt az idő a sűrű sötétben. Az éjszaka zajos csöndje rátelepszik szempilláimra. Súlyossá vállnak, le-lecsukódnak. Talán ideje menni. Nem baj. Nyugodtan indulok, hiszen holnap is vár egy végeérhetetlen, időtlen nap, ami ismét elmúlik, és helyet ad a következőnek.