Történetek - 63.oldal

- Nóri, – kezdte – nekem is el kell valamit mondanom. Már meséltem neked, hogy kipróbáltam lánnyal is, de semmi komolyat nem éreztem. Akkor elkönyveltem magamban, hogy a fiúkat szeretem. Ezért nem értem az érzelmeimet. Te is tetszel nekem. Imádlak, mint egy barátot, de valamiért sokszor érzem úgy, hogy megcsókolnálak, hogy megölelnélek és csak szorítanálak, ahogy csak tudlak, hogy együtt nézném veled a naplementét, olyan dolgokat, amit lánnyal még nem éreztem...

Az éjjeliőr egykor egy börtön beltartalma volt. Hirtelen felindulásból ölte meg barátnőjét, és legjobb barátját, egyetlen szúrással. Miután végzett hűtlen kedvesével, megijedt, és feladta magát a rendőrségen. Tettét mélyen megbánta, azért is próbált új életet kezdeni, és megpróbált olyan munkát keresni, ahol nem kell emberekkel beszélni, nehogy szóba kerülhessen, hova lett az életéből az a bizonyos öt év...

- Nézmá’ itt a boszorkány! A macska! Kíváncsi vagyok, dugni is annyit dug-e mint azok! – és hozzá stílusosan oldalba bökte egyik mellette álló, hasonszőrű társát. Normál esetben kiröhögtem volna, és pár szóval a padlóra küldöm a haverjaival együtt, de a jelen idegállapotomban ehhez túl agresszív voltam. A fiút a torkánál fogva felemeltem, majd a falhoz nyomtam...

pedig fölötte hajol, fogja a kezét és beszélnek. Odamentem, anya maga mellé ültettet. Furcsa volt a számomra. Olyanokról beszélt, hogy ha már otthon leszünk, mit csináljunk. De mi a nagyinál vagyunk, és mért nem mondja ebbe a történetbe magát?! Elcsukló hangon beszélt, a kezemet lágyan szorította kezével. Majd apa felsegítette a kis Lara bölcsőjéig, ahol anya megsimogatta őt, és elköszönt tőle...

- Jó napot kívánok, a Nemzetbiztonsági Hivataltól jöttem - hallottam a férfi mély, tisztán artikulált, nyájas hangját. - Egy volt munkatársukat keressük, aki sajnálatos módon kilépett sorainkból. Itt van egy kép róla, nem látta esetleg? - hallottam a csattanást, ahogy eltette a tárcáját...

Nem volt más választásuk a barátoknak, hát elhitték, mert szent ember nem hazudhat, gondolták. Ebéd után keresték minden merre, lenéztek a mezőre. Rossz dolgokat találtak a bokrokban, ennél szörnyűbb dolgokat soha nem láttak...

A tükör vörösen felizzott, és mintha folyékonnyá vált volna a feszíne. Megjelent benne Kathrina. A lány egy sziklánál volt megkötözve, és szája betömve. De a szeme haragtól csillogott, keskeny szemöldökét összevonta, vörös haja függönyként terült rá. Az egyik ra’zac felkapta. Hirtelen felhangzott az másik ra’zac beszéde...

- Az a fekete izé, ami a hajótok fölé repült, valahogy elnyelte a villámot, amit egy mágus lőtt felé. Nagyon furcsa volt, minden hideg lett és kihalt, elnémult a táj, rettegéssel telt el a világ tőle.
- Te nem voltál a hajón?
- Nem. Csak kikötött a hajó, és a kapitány kiáltott, hogy egy eszméletlen ember van a hajón, aki tud, jöjjön, segítsen. Értek valamit a gyógyításhoz. Én most megyek el innen, a mágus iskolába, gyógyítást tanulni, a faluban, ahol lakok, a vajákos asszony...

Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret...

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...