Történetek - 63.oldal

- Jó napot kívánok, a Nemzetbiztonsági Hivataltól jöttem - hallottam a férfi mély, tisztán artikulált, nyájas hangját. - Egy volt munkatársukat keressük, aki sajnálatos módon kilépett sorainkból. Itt van egy kép róla, nem látta esetleg? - hallottam a csattanást, ahogy eltette a tárcáját...

Nem volt más választásuk a barátoknak, hát elhitték, mert szent ember nem hazudhat, gondolták. Ebéd után keresték minden merre, lenéztek a mezőre. Rossz dolgokat találtak a bokrokban, ennél szörnyűbb dolgokat soha nem láttak...

A tükör vörösen felizzott, és mintha folyékonnyá vált volna a feszíne. Megjelent benne Kathrina. A lány egy sziklánál volt megkötözve, és szája betömve. De a szeme haragtól csillogott, keskeny szemöldökét összevonta, vörös haja függönyként terült rá. Az egyik ra’zac felkapta. Hirtelen felhangzott az másik ra’zac beszéde...

- Az a fekete izé, ami a hajótok fölé repült, valahogy elnyelte a villámot, amit egy mágus lőtt felé. Nagyon furcsa volt, minden hideg lett és kihalt, elnémult a táj, rettegéssel telt el a világ tőle.
- Te nem voltál a hajón?
- Nem. Csak kikötött a hajó, és a kapitány kiáltott, hogy egy eszméletlen ember van a hajón, aki tud, jöjjön, segítsen. Értek valamit a gyógyításhoz. Én most megyek el innen, a mágus iskolába, gyógyítást tanulni, a faluban, ahol lakok, a vajákos asszony...

Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret...

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...

Boldog minden pillanat, perc, óra s nap, alig hiszem el. Mintha még mindig álomban járnék, köröttem ragyog a nap, felettem ragyog az ég, mellettem ragyognak rám szemei, érzem bőre illatát, tapintását... köröttünk zsong az élet, és mégis, túl madárdalon, bogárdalon, csend van, nem hallatszik más, csak két, boldog, egymásra talált szív, egy ritmusban, egy pillanatban dobban, együtt, érzik a másikat, egymásba fonódva, boldogan...

Kezembe fogom a kezét, vállamon érzem a fejét, szíve együtt dobog az enyémmel. És nézzük a hajókat, úsznak el a messzeségbe. Elúsznak, mégis boldogságot hoztak nekem, de fájdalom is úszik vissza nyomukban, és örök bizonytalanság. Nem gondolkodni! Ma még szép, s talán a holnap is lehet még szép. Azután? Azután nincs semmi, nincs élet, nem lehet akkor fájdalom se...

Álmodom én is, a szél fülembe suttogja boldog a pillanatokat. Nagyot nyújtózom, és csak álmodom. Tapogatózva emelkedik a Nap, nevetés csendül a fülembe. Tapogatózik a fény, és ahova arany keze elér, rettegve menekül a sötétség, retteg az árny, retteg a tél. Emelkedik a nap, s bőre illatát hozza elém egy édes pillanat. Elmosolyodom, s a Nap visszamosolyog, s kibukkan a hegyek mögül, s arany arcával visszamosolyog. Fény önti el a tájat, arany, örök fény, s minden pillanat megdermed a gyönyörtől,...