Történetek - 61.oldal

Kb. negyed óráig csak beszéltem, beszéltem, végül is arra jutottam, hogy nagyon szeretem őt, és mi lenne ha... Mi lenne, ha mi... Ha nem is tudná senki, de együtt lennénk... mintha járna velem... Tudta, hogy azt kell válaszolnia, hogy nem, de tudat alatt én is tudtam hogy nem. Ekkor odament az ajtóhoz. Azt hittem kinyitja az ajtó... Hát ennyi. Kész. Vége... gondoltam magamban. De nem így történt...

Nagyon sok módja van annak, hogy megtaláljuk önmagunkat!
Ott van mindjárt a TSZO (Talált Személyek Osztálya). Ósdi ötlet, de a nagyon türelmesek megpróbálhatják. Rengeteg űrlapot kell kitölteni, megszámlálhatatlan előszoba kényelmetlen székein kell fényesre ülni legújabb kiskosztümünk szoknyáját, hogy megtudjuk: az eredmény semmi...

. Hátam a rozoga falnak vetem, és előveszem a cigit. Meggyújtok egy szálat, csak szépen lassan, mint a régi időkben. Aztán felbontom a konyaknak is alig nevezhető löttyöt. Beleszagolok. Naná, hogy nem valódi, csak víz, szesz, meg aroma színezékkel. Nem baj, ez is megteszi. A lényeg, hogy felejtsek. Muszáj elfelednem azokat a csalódott szemeket...

Ez az! Hogy erre miért nem gondolt korábban? Egy doboz altató lapult az éjjeliszekrényén, még azokból az időkből, mikor meghalt az édesanyja, és rémálmai voltak éjszakánként. Az altató jó lesz. Csak nehogy keveset vegyen be belőle, mert akkor csak a kicsi hal meg, ő pedig életben marad...

Hermione egy mugli orvosi rendelőben ült. Egyre betegebbnek érezte magát, és az anyja azt ajánlotta, menjen el az orvosához Dr. Stevenshöz. A nevét hallotta, felnézett és mosolygott. Besétált a szobába, és leült.

- Hermione, nagyon jó önt újra látni. Vagy mégsem… mióta utoljára beteg volt – mondta Dr. Stevens. Hermione nevetett. Ez volt, amiért nagyon szerette ezt az orvost. Volt humorérzéke...

Még játszott velem, eltűntette az utolsó cseppeket is rólam, de én már tudtam, mi következik. Nyalni akartam, nyalni, ízlelni azt az édes kis punciját! Hanyatt feküdt a selymes fűben, lábait finoman széthúztam, közéjük hasaltam, megnyaltam, megízleltem édes kis punciját, ajkaimat szorosan rá tapasztottam, nyelvemmel elkezdtem játszani teljesen megduzzadt csiklójával...

Nem bírtuk tovább ennyi nem volt elég, hogy csupán ujjaink játékával izgassuk egymás, kihúztam ujjaimat nedves puncijából, félrehúztam fürdőruháját, farkamat keményen megmarkolta, puncijához igazított, én pedig egy mozdulattal beléhatoltam... Furcsa érzés volt, ahogy farkam egyszerre érezte forró punciját, és a hűvös tó vízét...

Nem akarok szembe nézni az ajtóban álló emberrel. Szemrehányásokat és szitkokat hallgatni egy olyan dologért, amit nem én tettem, hanem az a semmire kellő csatorna töltelék, akiről mindenki azt hiszi halott. De ez mindegy, mert nem tudom elkerülni az elkerülhetetlent...

Csókol itt. Csókol ott. Mintha mindent birtokolni akarna. Végigcsókolja a fülcimpádat. Meg is harapja. De nem fáj. Hogy is fájhatna?! Halad lefelé a kulcscsontodon át. A szíved felett megáll – ez sosem lesz az enyém, gondolja. Végigsimítja felette a bőrt. Megcsókol. Rád néz tengerkék szemével, pupillája hatalmas. Majd megcsókol a szíved felett...

. A lemenő Nap fénye átsütött ugyan a rozoga faház résein, de én dideregtem. Belülről fojtogatott a hideg. A magány sivataga volt ez, amely mindig is életem sajátja volt. Kivéve talán azt a hét csodálatos évet, amelyet a Roxfortban tölthettem...